Négylábú jótevőink

Fókuszban a segítő kutyák

0
582

Akár szeretjük a kutyákat, akár nem, elvitathatatlan tőlük az a tulajdonságuk, hogy hasznunkra vannak. A konkrét birtok örző-védő szerepük háttérbe szorult az idők folyamán, négylábú barátainkká lettek, néha lelki támaszok is (és nem kell ehhez képzettnek lenniük), de nem feledkezhetünk meg a „hivatali” kutyákról: a vakvezetőkről, a személyeket és tárgyakat keresőkről, illetve a terápiás ebekről. A Vasárnap idei 28. lapszámának Fókusz rovatába az állatasszisztált foglalkozások főszereplői kerültek.

Családi négylábú, az oktató-nevelő

A városias, nagyvárosias életforma sok ,,életidegen” eleme közt kiemelten lehet említeni a tömbházkockákban elhelyezett lakásokat, a természeti környezettől való eltávolodást, a gépesített életet, a felgyorsulást, az elidegenedést. De falun, kisvárosban is sok a változás, nálunk, Erdélyben is. Nem tartok minden civilizációs változást rossznak, hiszen sokban könnyíti az életünket, ki szeretne a kútról vizet hozni, melegíteni azt, tüzet rakni a főzéshez stb. A környezetéért felelős ember számos kötelezettségéről is beszélhetnénk, mert az, hogy Isten a teremtés hajnalán rábízta a teremtett világot, korántsem jelenti annak végletes kizsákmányolását, elpusztítását, a fölötte való könyörtelen uralkodást.

Itt vannak a háztartásunkban élő ,,haszonállatok”: a jó gazda mindig is tudta, hogyan bánjon velük úgy, hogy a maximális jót hozza ki ebből az együttműködésből. Vagy gondoljunk a lótartásra: egy hátasló, egy kocsit húzó ló, egy versenyparipa, a vadászaton meglovagolt állat a tulajdonos, az udvara büszkesége volt.

Sok mai városi gyermek hamarabb lát oroszlánt a természeti filmcsatornán, mint tyúkot, kakast… Nem tudja, melyik növény mire jó, mivel lehetne ételt ízesíteni, sebet gyógyítani… A városi ember is érzi a hiányt, és szeretné a megbomlott egyensúlyt valahogyan helyreállítani, például kisállatot tart. Már ha tud. Mert a megváltozott életkörülmények olyannyira eltávolították a gyökereitől, hogy sokszor azt se tudja, mi az állat természetes igénye, így kerülnek a húsvéti nyuszik, teknősök állatmentő szolgálatokhoz. De nemcsak az egzotikusabb, különlegesebb fajokkal, az egyszerű macskákkal, kutyákkal se tud sok család mit kezdeni. Pedig a kisgyermeknek természetesen kellene belenőnie a környező világba, tisztelnie, megbecsülni növényt, állatot, amely ezzel-azzal kiegészíti a természetes életét.

A beteg, kirekesztett, félénk gyermek számára nem terápiás keretek közt is valóságos terápia egy állat: ló, kutya, cica, madár, az iskolában csetlő-botló csemete a természetben felfrissül és magára talál. Túlzottan értelmi hangsúlyú világunkban érzelmi intelligenciát fejleszt, szolidaritásra tanít a család négylábúja. Ennek a kijelentésnek gyakorlatban is megismertem a súlyát, amikor néhány évvel ezelőtt saját ebemmel és két remek fiatal, lelkes kutyakiképzővel óvodákba, iskolákba mentem példát szolgáltatni a városi gyermeknek, mi a normális viszonyulás egy négylábúhoz. Az alig totyogó kicsinyek pillanatok alatt alkalmazkodtak, és teljesen természetesen viszonyultak a kutyához, nem rohanták le kiabálva, ami egy félénkebb állatot megijeszthet és támadásra késztethet. A labdázás, játék utáni jutalmazás, simogatás azt is megmutatta, hogyan kell figyelmesnek lenni a másik, a négylábú igényeire. A kisiskolásoknál bőségesebb tanításra is lehetőség volt: ott megmutattuk, hogyan közeledjenek egy állathoz, hogy az ne ijedjen meg, hogyan és milyen jelzéseire figyeljenek, elsősorban a gazdától kérdezzék, mennyire közel menjenek a kutyához, mit adhatnak neki és mit nem, mikor simogassák, kényeztessék, és mikor kell békén hagyni, netán szigorúbban rászólni, de ugyanakkor sosem cibálni, megütni, kínozni… 

Bodó Márta

Az írás megjelent a Vasárnap 2023/28. számában.