Aki énekel, kétszeresen imádkozik

Az egyházi zene szerepe a misén belül az imádkozás, Szent Ágoston ideogrammája: „aki énekel, kétszeresen imádkozik”. Hogy milyen típusú énekeket, zenét használjanak a szentmisén, azt az illető plébánia, rend vezetői az egyházi dokumentumok kitételeinek és a közösség (megalapozott!) igényeinek összehangolása révén döntheti el. A különböző műfajok, zenei stílusok (népének, gregorián, gitáros, modern zene, klasszikus) használata, választása a kellő módon érvényesített egység a sokszínűségben liturgikus-esztétikai elv jegyében kell történjen.  A Vasárnap idei 12. lapszámába a liturgikus zenéről készült kétoldalas összeállítás, amelyben Angi István zeneesztéta, Potyó István karnagy, Rózsa Imre kántor, Száva Péter hitoktató, Szász Rita, illetve Csíki Kinga és Boldi Tihamér gondolatai olvashatóak.
Az alábbiakban a témáról Bakó László temesvári püspöki titkár  gondolatait olvashatják.

Minőségi liturgikus zenére van szükség

Papként hogyan látod a zene szerepét a liturgikus szertartásokban?

A liturgikus zenével kapcsolatban sokszor csak végletekben tudunk gondolkodni, sokan szó szerint mindent énekelnének, illetve énekeltetnének, sokan viszont semmit. A mi római liturgiánk énekelve is gyönyörű, de a mondott imának is megvan a maga egyszerű szépsége. Nem gondolom, hogy csak énekelve lehet szép és magával ragadó egy liturgikus szertartás, viszont az ének és a zene nagyon is alkalmas arra, hogy a szöveget alátámassza, érthetőbbé tegye és jelentését magyarázza. Egy jól megkomponált egyházzenei darab – a legegyszerűbb népénektől a legbonyolultabb polifón zenekaros műig – dallamával, ritmusával és hangulatával megkönnyíti a (szent) szöveg megértését. A liturgikus zene nagy lelkipásztori lehetőség, amely, ha okosan használják, érthetőbbé, színesebbé és emberközelibbé teheti a szertartásokat.

Hogyan látod, milyen jellegű liturgikus zenére van inkább igénye a híveknek?

A híveknek minőségi liturgikus zenére van szükségük. Azonban soha nem szabad „erőltetni” egy stílust vagy egy zenei iskolát, legyen az gregorián, úgynevezett ifjúsági vagy más. Úgy gondolom, hogy egy zenei stílus minőségi művelése nagyban függ a közösség összetételétől és képességeitől. Például egy székesegyházi kórus képes lehet egy komolyabb gregorián repertoárral is profi módon bánni, viszont lehet, hogy egy kisebb falusi közösség már nehezen birkózna meg vele.

Milyen típusú zenét ajánlott inkább használni szertartások, illetve szentmise alatt?

Ez a kérdés eléggé megosztó. Igaz, hogy a Sacrosanctum concilium „a gregorián korálist tekinti a római liturgia saját énekének” (SC 116), de emellett a népének fontosságát is említi (SC 118), sőt a különböző népek zenei hagyományának ápolását is az egyház egyik fő feladatának tartja (SC 119). Azt hiszem, hogy a SC szent zenéről adott meghatározása további eligazítást adhat ezzel kapcsolatban: „A szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensőségesebben fejezi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagítja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat”. Ezt a négy irányelvet soha sem szabad szem elől tévesztenünk. Egy biztos: a „jó” liturgikus zene összefogja a közösséget (növeli a lelkek egységét). Ami veszekedésre ad okot és pártokra oszt egy közösséget, az nem felel meg a liturgikus zene szellemiségének.

Külföldön tanultál néhány évig, milyen tapasztalataid voltak, hogyan állnak hozzá külföldön a liturgikus zenéhez?

Röviden úgy tudom összefoglalni a tapasztalataimat, hogy „minden nemzet a sajátját műveli”. Hogyha a német és az olasz nyelvterületre szorítkozunk, azt lehet egyértelműen megállapítani, hogy mind a két kultúrkör a saját zenei hagyományát éli és fejleszti tovább. Ez nemcsak a vokális hagyományra vonatkozik, hanem a hangszerhasználatra is. Míg a német nyelvterületen általában az orgona uralja a liturgikus zenét, addig az olasz nyelvterületen a húros hangszerek vannak inkább jelen. Fontos megjegyeznem, hogy többnyire jól, szakszerűen is bánnak a „saját” hangszereikkel. Ezeknek alapján talán arra kellene figyelnünk, hogy a saját népünk egyházzenei hagyományát fedezzük fel újra. Nekünk magyaroknak például olyan kifogyhatatlan népi alapokon nyugvó zenei hagyományunk van, amit kár lenne veszni hagyni.