Bölcsészként szeretettel gondolok vissza az egyetemi éveimre, főleg az elsőévre, amikor GÁBOR CSILLA tanárnő sokunknak segített átlendülni a kezdetleges nehézségeken és kaput nyitott számunkra egy titokzatos világ felé. A régi magyar irodalom kutatójaként a Szociális Testvérek Társaságának is tagja, fogadalmát 25 éve tette. Ismerkedjenek meg vele és rendjének centenáriumi ünnepével.
Milyen volt a gyermek Csilla, és milyen a felnőtt Csilla?
A kérdés kapcsán elgondolkodtam, vajon mit hoztam át gyermekkori önmagamból a felnőtti létbe, és mi veszett el menet közben. Kíváncsi voltam, mozgékony („lógtam a szeren”: szertornáztam, persze nem versenyszinten), kissé talán koravén is: a legjobb barátaim az iskolában a fölöttem járó évfolyamokból kerültek ki. Hogy mi leszek, ha nagy leszek, azt valamikor ötödik osztályban döntöttem el: adta magát a választás, hiszen a nyelvek, az irodalom jól ment, a történeti összefüggéseket nagyon hamar átláttam, a reáliákhoz viszont enyhén szólva béna voltam. Mégis matematika–fizika osztályban érettségiztem, és ezt tudatosan választottam: ragaszkodtam a magyar tannyelvű iskolához, az általa megtestesített értékekhez. A mai Báthory István Elméleti Líceum volt az alma materem, ahol a kommunizmus idején is jól lehetett érezni a jezsuita és piarista történelem „illatát”: tanáraink szinte súgva ismertettek meg minket az intézmény történetével, és ez a titkos tudás egymás cinkosaivá tett, továbbá magasra tette a lécet. Kimondatlanul is benne volt a levegőben, hogy magunkból a maximumot kell kihoznunk, az igényesség márpedig alapmagatartás.
Azt hiszem, a kíváncsiságom, tudásvágyam, maximalizmusom megmaradt, valamilyen szinten a mozgékonyságom is. A kortársaim hozzám öregedtek: az első érettségi találkozón döbbentem rá, milyen nagyszerű osztálytársaim vannak. A tény, hogy mindent összevetve jól érzem magam a bőrömben, talán ad némi derűt. Hálás vagyok, hogy azon az úton járhatok, amelyet ifjan álmodtam magamnak. Megküzdött derű ez, ami nagyon is rendben van, megóv a naivitástól és a kincstári optimizmustól.
Régi magyar irodalmat kutatsz, amelyet rengeteg diákkal szerettettél meg az egyetem falai között is. Honnan az ez iránti vonzalom? Milyen volt pályád kezdetén foglalkozni a diákokkal, és milyen most, sok év után?
A régiség iránti vonzalmam is gyermekkori, a történelmi regények olvasásával kezdődött, és a kilencedikes irodalomórákon pecsételődött meg. Kamaszkoromban volt ebben az érdeklődésben némi lázadás is: amikor mindenki húzta az orrát, ha Balassit vagy Pázmányt kellett olvasnia, én még azért is beleástam magam, s az így vállalt erőfeszítés segített ráérezni ennek a régi világnak a színeire, a nyelv ízére és elevenségére. Fokozatosan megtanultam kiismerni magam a mienktől sok szempontból eltérő kultúrában, mentalitásban, sok dolgot megértettem a régiség működésmódjából. Valahogy ösztönösen sikerült áthidalnom a történeti távolságot, amire aztán egyetemi tanulmányaim idején tanultam meg reflektálni. Talán mindez együttesen (meg persze a sokévi munka) segített a tanítványok nevelgetésében.
Amikor tanítani kezdtem, alig voltam idősebb a diákjaimnál, néha úgy éreztem, a tudásom is alig több az övéknél. Ebben a feszültségben próbáltam a szakmai alázat és magabiztosság közötti egyensúlyt megtalálni. Ma szinte a nagyanyjuk lehetnék, olykor kihívás a nemzedéki távolságot, a fiataloknak a mienkétől lényegesen eltérő tudásszerkezetét kezelni, a kíváncsiságukat felkelteni és ébren tartani.
Egyvalami azonban nem változott: a tanórán minden másról elfeledkezem, csak ők vannak meg mindaz, amivel éppen foglalkoznunk adatott.
Mesélj arról, hogy hol és hogyan találkoztál a szociális testvérekkel, mi fogott meg, vonzott oda? Miért pont ezt a rendet választottad? Honnan ered a szerzetesi hivatásod?
A szerzetesi hivatásom, azt hiszem, a teljességvágyamból ered, abból a végtelenre nyitottságból, amit az istenképiségünkből tudok a legkönnyebben levezetni. Amikor ezt felismertem, lényegében sínen voltam, utána következtek a részletek: hogy a világban akarok teljesen Istené lenni, a szakmámban, szakmámmal is szolgálni szeretnék, nem elégítenek ki az egyházi keretek, oda is vinni akarom az Isten szeretetét, ahová az intézményes egyház nem jut el – és akkor már egyenes út vezetett a szociális testvérek felé. A közösség bencésségében és korszerűségében találtam meg először a vonzó pontot, de nagyon rám szabott a szociális tudatosság is meg a Szentlélek-tisztelet.
Huszonöt éve vagy a társaság tagja. Honnan indult, hová fejlődött? Hogyan maradtál hű a mai napig a társaság elképzeléseihez?
Negyedszázadnyi a fogadalmas éveim száma, de valójában évekkel korábban csatlakoztam a közösséghez: a rendszerváltást követően szinte a kezdetektől én is részese vagyok a közösség történetének. Közelről láttam, végigéltem az újraindulás küzdelmeit, s ma örömmel szemlélem annak a gyümölcseit, hogy közösségként is egész jól megtanultuk a kreatív hűség módozatait: egészen más területeken vagyunk jelen, mint elődeink (hiszen nagyon megváltozott a társadalom, amelyben élünk és amelyhez a küldetésünk szól), ám a megváltozott körülmények között ugyanazt a karizmát igyekszünk megvalósítani, amely az alapítókat is lelkesítette.
Miben látod a mai társadalmi, egyházi élet kihívásait? Mit tenne ma Margit testvér? Ma hol lenne, mit dolgozna? Mire ösztönözné a testvéreket?
A társadalmi és egyházi életben egyaránt nagy értékbizonytalanságot látok, és emiatt nem könnyű jól célra irányulni. A pluralizmus örvendetes, de érettség, bölcsesség kell ahhoz, hogy jól éljünk vele. Margit testvér ma, azt gyanítom, mindent elvállalna, amivel a tájékozódást segítheti, biztosan kezelné a legújabb közösségi oldalakat, és tetszetős, ütős tartalmakat töltene fel rájuk. És persze nagy hangsúlyt helyezne minden szinten a professzionalizmusra. Erős és nőies nő lenne.
Százéves a társaság, centenáriumot ünnepelt. Milyen hatással volt az ünnep a társaság tagjaira? Hogyan készültetek rá?
A centenáriumi előkészületek voltaképpen már tavalyelőtt elkezdődtek az ünnep megtervezésével: ez nemcsak szervezési-logisztikai készületet jelentett, hanem lelkit és közösségit is. A mi kerületünkben például a havi lelki napok keretében két éven át módszeresen áttekintettük a saját (üdvösség)történetünket, az ismeretekénél mélyebb szinten is igyekeztünk kapcsolatba kerülni a múltunkkal, éppen azért, hogy ennek erejéből készülhessünk a jövendőre. Nagy erőforrás számunkra az is, hogy a jubileumi évet Ferenc pápa áldásával kezdhettük: elöljáróink januárban elhozták nekünk a szentatya bátorító üzenetét. A centenárium kapcsán egyfajta egyetemességet is megéltünk: az egyes kerületek ünnepi programjaira igyekeztünk, igyekszünk majd eljutni, hiszen a megosztott öröm és hála dupla öröm és hála.
Még nagyon friss a kolozsvári ünneplés tapasztalata: izgultunk, megrendültünk, hálát adtunk, és örvendeztünk az élet jeleinek láttán. Mindenképpen egy új lendületben reménykedünk.
Hogy tudtok a mai szociális helyzetekben jelen lenni, megoldásokat találni?
Ne áltassuk magunkat: maroknyi testvér nem fogja fenekestül felforgatni a világot. Ám ott, ahová a Gondviselés állított, képzettségünk és elkötelezettségünk szerint találunk megoldásokat: közösséget szervezünk, támogatunk az elakadások idején, tudást hozunk létre és osztunk meg, felmutatunk örök értékeket, talán adunk szempontokat is ezek felismerésére, próbáljuk enyhíteni a szenvedést jó szóval vagy konkrét segítséggel. És jóformán napi tapasztalatunk az, hogy Isten megsokszorozza, megáldja a mi kis erőfeszítéseinket.
Mennyire van szükség szerzetesrendekre a 21. században? Hogyan viszonyulnak az emberek, a fiatalok a szerzetesekhez?
Ami a szerzetesekhez való viszonyulást illeti: nagy a szórás a totális elutasítástól a szeretetteljes elfogadásig. Ha a személyes tapasztalataimat nézem, időben változik a szemléletmód: tíz-húsz évvel ezelőtt sokkal több előítélettel, negatív jelzéssel, akár cinikus viszonyulással találkoztam, mint manapság.
A szerzetesrendek alapvető célja egyébként ma is ugyanaz, mint a kezdet kezdetén: a puszta létükkel rámutatni az egyetlen Istenre. Hogy közben még szükséges és hasznos dolgokat is elvégeznek, az csak a bónusz.
Az írás megjelent a Vasárnap 23-as számában.
