Éppen negyedszázada, 1998. június 9-én, 84 éves korában hunyt el Rómában Agostino Casaroli bíboros, aki 1979 tavasza és 1990 vége között Szent II. János Pál pápa idejében a Szentszék államtitkáraként szolgált.
Az évfordulóra szentmisével emlékeztek szülővárosában, az észak-olaszországi Castel San Giovanniban. A szentmisét mai utóda, Pietro Parolin bíboros-államtitkár mutatta be, aki homíliájában a nagy előd közéleti szerepéről és csendes karitász szolgálatáról is szólt.
Parolin államtitkár éppen abban a templomban idézte fel Casaroli bíboros gyermekkorát, ahol őt imádkozni tanították és ahol alapvető hitismereteit szerezte. Az ifjú Agostinónak sokat segített a két anyai nagybácsi, mindketten papok és akik előkészítették őt a papságra. A napi szentlecke Tóbiásról szóló története pontosan illik Casaroli bíboros életére, mert az ő élete is egy változó és viszontagságos korszakban telt, és Tóbiáshoz hasonlóan ő sem veszítette el soha az Istenbe vetett bizalmát. Mindkét történet arra tanít minket, hogy soha ne veszítsük el hitünket az isteni gondviselésben, főként napjainkban egy olyan világ közepette, amelyben gyakran úgy élnek az emberek, mintha Isten nem is létezne. Parolin bíboros a Zsidókhoz írt levél sorait idézte: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére, és kövessétek őket a hitben” (Zsid 13.7-8).
A túlélés és a jövő minimális reményét akarta megteremteni
Az Istenbe vetett állandó bizalom, az akarata iránti odaadottság miatt szinte soha nem kényszerült meghátrálásra, még a lehetetlennek tűnő nehézségek és problémák elől sem. Casaroli bíboros vallomásában hozzáteszi a „szinte” szót, ami arra a bölcsességre, mértékletességre és kiegyensúlyozottságra utal, amely őt soha nem vitte szélsőséges helyzetekbe, ami egész személyiségének egyik jellegzetes vonása volt – állapította meg Parolin államtitkár. Casaroli bíboros ugyanis sok nehézségbe ütközött először a Rendkívüli Ügyek Kongregációjának titkáraként, majd államtitkárként betöltött szolgálata során, mindenekelőtt türelmes és értékes diplomáciai tevékenysége révén, amelyet elsősorban a Kelet és Nyugat közti ellentét éveiben próbált elérni azzal a céllal, hogy a kommunista rezsimek által elnyomott egyházak számára megteremtsék a túlélés és a jövő minimális reményét.
Az egyház küldetésébe vetett nagy hitéből táplálkozott
Ez volt a híres vatikáni „Ostpolitik”, amelyet Szent VI. Pál pápa rendelt el, és amelynek Casaroli okos művelője és hűséges végrehajtója volt. Ezt a kivételes képességű vatikáni tárgyalófelet a „párbeszéd embereként” szokták emlegetni – de ahogy Parolin államtitkár hozzátette – ez egy „hosszú és fáradságos párbeszéd” volt. Az Ostpolitik eljárását sok személy nagyra értékelte és segítette, köztük a Kúria fontos szereplői, míg más személyiségek ellenezték és bírálták azt, mert alaptalanul túlságosan engedékeny és lemondó volt a Szovjetunió által vezetett tömb előtt.
Egy közeli munkatársa, Achille Silvestrini bíboros kérdezte ennek kapcsán: „Vajon mi ösztönözte Casarolit, ezt a tapintatos, gesztusaiban udvarias és nyelvezetében tisztelettudó papot volt arra, hogy állhatatosságának kicsi parittyájával szembeszálljon a kommunista Góliáttal? Minden bizonnyal az egyház küldetésébe vetett nagy hitéből táplálkozott, amely arra hivatott, hogy Isten országának reményét hirdesse a szegényeknek és gazdagoknak, tanultaknak és tanulatlanoknak, hívőknek és kétketődnek, de még ateistáknak is”.
Szíve mélyéig mindig pap maradt
Casaroli bíboros tapasztalt és felkészült diplomataként szíve mélyéig mindig pap maradt, aki nagyon szerette apostoli szolgálatát, amit még visszavonulása után hosszú éveken át, egészen haláláig folytatott, melynek során rendre látogatta Rómában a fiatalkorúak börtöneiben a fogvatartottakat. Ferenc pápa is nagyra értékelte Casaroli bíboros sokrétű szolgálatát, hiszen legutóbb, 2022 augusztusában az új bíborosok kreálásákor így idézte fel alakját: „Napjainkban az emberi rövidlátás újra bezárja azokat a távlatokat, amelyeket egykor ő megnyitott, de Isten szemében ugyanilyen értékűek voltak azok a látogatásai, amelyeket Don Agostino, egyszerűen csak így hívták, rendszeresen tett a fiatal foglyoknál a fiatalkorúak római Casal del Marmo börtönében. Széleskörű diplomáciát folytatott, a türelem vértanúságát, együtt a börtönlátogatással”. És ezekért a szerencsétlen fiatal életekért Casaroli bíboros szinte minden pénzét elköltötte, gondoskodott heti rendszerességgel a cigarettájukról és ha kellett, a ruházatukról és egyéb nélkülözhetetlen szükségleteikről. Egészen normális dolognak tartotta, hogy akár egy fillér nélkül járjon. De attól sem volt zavarban, hogy bármilyen ajánlatot elfogadjon el a „fiaiért”, függetlenül az összeg nagyságától. Akik kritikusan nézték nagylelkűségét, azoknak ezt válaszolta: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy legalább egy embere legyen, akit úgy szeret, hogy nem ítélkezik felette”.
Hitvallás még diplomáciai tevékenységében is jelen volt mindig
Casaroli bíboros kristálytiszta hitének alapja mindig is az a szilárd meggyőződés volt, hogy a hit minden keresztény számára először is nem azt jelenti, hogy valamilyen rendkívüli eseményre vagy valami magasabb rendű látásmódra bízza magát, hanem egy személyre: Jézus Krisztusra, az Igazra. Isten fiára, a Messiásra, aki az egész emberiség Megváltója. Ez a hitvallás még diplomáciai tevékenységében is jelen volt mindig, amikor közvetlenül és folyamatosan utalt Jézus Krisztusra, ahogy azt Szent Pál apostol értelmezi a korinthusiakhoz írt második levelében: „Tehát mi Krisztus követségében járunk, így maga az Isten int benneteket általunk” (2 Kor 5,20). Amikor azonban felidézzük Casaroli bíboros alakját, vele együtt emlékezünk egyúttal azokra a szent pápákra is, akik alatt szolgált, így XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál személyére, akiket Agostino Casaroli papként, érsekként és bíborosként lojális hűséggel és benső szabadsággal szolgált a nemzetközi politikában. Alapos tudása és képességei jegyében a diplomáciai hagyományt képviselte, de mindig az Úr szolgájának alázatos önmegtagadásával. Végül Agostino Casaroli bíboros egykori szülővárosa lakóihoz és volt egyházmegyés társaihoz szólva Parolin államtitkár így fejezte be a negyedszázada elhunyt elődjének a méltatását: „Az ő most felidézett emléke segítsen mindnyájunkat az Úrtól kapott ajándékok elfogadásában és gyümölcsözővé tételében. Életpéldája arra ösztönözzön minket, hogy erősítsük hivatásunk tudatosságát és a legjobb erőinkkel kötelezzük el magunkat benne!”
