Ferenc pápa május 27-én találkozott a La Civiltà Cattolica jezsuita folyóirat és a washingtoni Georgetown University közös szervezésében tartott konferencia tagjaival, költőkkel, írókkal, forgatókönyvírókkal és rendezőkkel, akik a Katolikus képzelet globális esztétikája mottó jegyében tanácskoztak.
A pápa arra kérte őket, hogy bátor kreativitással ajánljanak fel a ma emberének olyan víziókat, amelyek „segítenek megérteni az emberi élet titkát”, de álljanak ellen a fantázia „háziasításának”. A konferencia tagjai annak a módját keresték, ahogyan a hit kérdőre vonja a kortárs életet, választ keresve a jelentés utáni vágyra. Ez a „jelentés” azonban nem fogalom, nem is szótári alak, hanem a költészet, a szimbólumok és az érzések használta teljes szónak a jelentése, ami bennünk van. Ferenc pápa kedves írói-költői közt említette Dante és Dosztojevszkij nevét, akiknek szavai segítettek saját maga, a népe és a világ megértésében és elmélyítették személyes hitéletét és lelkipásztori feladatát is. Az irodalom szava tövis a szívben, amely elmélkedésre visz és útnak indít.
Szemek vagytok, amelyek nemcsak látnak, de álmodnak is!
Szemek vagytok, amelyek nemcsak látnak, de álmodnak is! – hangzott a pápa első szempontja. Az ember egy új világra vágyik, amit vélhetőleg soha nem lát a teljességében, mégis vágyik rá, keresi és álmodik róla, ahogy egy latin-amerikai író említi: két szemünk van: az egyik húsból, a másik üvegből van. A testi szemmel azt nézzük, amit látunk, az üveggel azt nézzük, amiről álmodunk.
A művész ellenben a szemével egyszerre néz és álmodik, mélyebbre lát, prófétál, a látható valóság másféle megértését hirdeti. A költészet nem a valóságról beszél, hanem meghallgatja a valóságot és így szól munkáról, szerelemről, halálról, minden apróbb és nagyobb dologról, ami betölti az életet. Ahogy Paul Claudel mondja, „hallgató szemmel” nézünk a világra. Ez persze kihívást jelent a képzeletünknek, miként az evangélium maga is egy művészi kihívás, „forradalmi” tartalommal. Ma az egyháznak szüksége van a művészek zsenialitására, hogy tiltakozzon, hívjon és kiáltson!
„Ti vagytok az emberi nyugtalanságok hangja is!”
„Ti vagytok továbbá az emberi nyugtalanságok hangja is!” – tette hozzá második szempontjaként a pápa. Ezeket sokszor a szív mélyére temetik, pedig a művészi ihlet nem csak megnyugtató, hanem nyugtalanító is, mert egyszerre mutatja be az élet szép és tragikus valóságát. A művészet az a termékeny talaj, amelyben a valóság „poláris ellentmondásai” kifejezésre jutnak. Ennek illusztrálására idézte fel a pápa Dosztojevszkij Karamazov testvérek regényének egy történetét: egy kisfiú kővel megdobja gazdája egyik kutyájának a lábát, aki erre egész falkáját ráuszítja, a kisfiú menekülni próbál, de a kutyák utolérik és belémarnak, a fiúcska kétségbeesett anyja és az elégedett gazda szeme láttára. A jelenetnek óriási művészi és politikai ereje van, tegnapi és mai valóságokról szól, háborúkról, társadalmi konfliktusokról, személyes önzésünkről.
A művészek ,,álmodjanak”
A társadalomkritikán túl a pápa a lélek feszültségeiről, a döntések bonyolultságáról, a létezés ellentmondásosságáról beszélt. Vannak dolgok az életben, amelyeket néha nem is értünk, vagy amelyekre nem találjuk a megfelelő szavakat, ez a művészek termőföldje, tevékenységük tere. Egyúttal az a hely is, ahol gyakran megtapasztalhatják Istent, egy olyan „túlcsorduló élményben”, ami nem ragadható meg, bár észleljük. Ferenc pápa arra kérte a művészeket, hogy lépjenek túl a zárt és határozott kereteken, legyenek kreatívak anélkül, hogy megszelídítenétek, háziasítanák a maguk és az emberiség szorongásait. Ez a domesztikáló folyamat elveszi a kreativitást, elveszi a költészetet. A költészet szavával gyűjtsék össze az ember szívében lakozó nyugtalan vágyakat – kérte a pápa. Ez a munka lehetővé teszi a Léleknek, hogy cselekedjen, harmóniát teremtsen az emberi élet feszültségei és ellentmondásai között, hogy égve tartsa a jó szenvedélyek tüzét, és hozzájáruljon a szépség minden formájának növekedéséhez, ami éppen az emberi élet gazdagságán keresztül nyilvánul meg.
A költő, író, forgatókönyvíró és rendező feladata, hogy életet, testet, szót adjon mindannak, amit az ember átél, megérez, amiről álmodik és amit megszenved. Ez egy evangéliumi munka, amely segít abban, hogy Istent, mint az emberiség nagy költőjét is jobban megértsük. Persze, ezért megkritizálnak majd, de csak viseljétek el a kritikát és tanuljatok belőle. Ám soha sem hagyjatok fel azzal, hogy eredetiek, kreatívak maradjatok.
A művészek formálják a képzeletünket
Álmodó szemekkel élni, az emberi nyugtalanság hangját hordozni, mindez nagy felelősséggel jár – utalt beszéde harmadik pontjára a pápa. A művészek formálják a képzeletünket, aminek nagy hatása van korunk embereinek lelki képzeletére, főként Krisztus alakjára vonatkozóan. Napjainkban is „szükségünk van egy új nyelv, erőteljes történetek és képek, az írók, költők, művészek zsenialitására, akik képesek az evangélium üzenetét a világnak megkiáltani, hogy Jézust láttassák. Az Úr mindig meglep minket, Krisztus mindig nagyobb, ő mindig egy titok, akit nehéz keretbe foglalni. Éppen ezért, ha nem érezzük, hogy az Úr meglep minket, valami már nem működik, a szívünk bezárult.
Ne „magyarázzák” Krisztus titkát, amely kimeríthetetlen, de tegyék közvetlenül érezhetővé és közvetítsék őt a világnak élő valóságként – zárta a költők, írók és rendezők küldetéséről szóló beszédét Ferenc pápa.
Forrás: Vatican News
