Pünkösd alkalmából zarándokok százezrei indulnak el minden évben, hogy részt vegyenek a csíksomlyói búcsún. Ki gyalog, ki kerékpáron, lovon, motoron, autón, buszon, vonaton érkezik, de mindannyian ugyanoda tartanak: találkozni a szentháromságos Istennel. Hogy mit jelent zarándokolni, azt szerzőink vallomásaiból is megízlelhetjük.

„Indulj el egy úton…”

Rockenbauer Pál kiváló sorozata tette ismertté a népdalt, amelynek kezdőszavait a címben idéztem. A Másfélmillió lépés Magyarországon a maga idejében is igazi zarándoklatnak számított annak ellenére, hogy a készítők természetesen még véletlenül sem használhatták a kifejezést vállalkozásukra. A nyitott szív, a kíváncsiság, a másik ember iránti tisztelet és nem utolsósorban a vallásgyakorlat középpontjának számító templomok, kegyhelyek értő bemutatása a peregrináció élményét adta nézőknek az Országos Kéktúrának nevezett vándorlás keretei között.

Ez volt az első – még csak vizuális, nem valóságos – élményem a zarándoklatról, ami azután életem egyik középpontjává vált. Az eltelt évtizedek ugyanakkor megtanítottak arra is, hogy valójában épp fordítva működik a dolog, mint ahogy a népdal mondja: szó sincs róla, hogy külön utakon járnánk, ne szólnánk egymáshoz vagy éppen egymásnak idegenként látnának minket a kívülállók. A zarándoklat lényege ugyanis éppen az az időből és megszokásból való kiemelkedés, amely a résztvevők sokféleségéből valódi és mély egységet képes teremteni.

Márk evangéliumában olvassuk, hogy egy alkalommal, amikor Mária és más rokonai keresték, Jézus föltette a kérdést: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, s csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám” (vö. Mk 3,31–35). Egy jól sikerült közös utazás során, amikor a résztvevők a Szentlélek csodájának köszönhetően szinte pillanatok alatt válnak társasutasokból zarándoktársakká, mi is ezt éljük át. Számomra az egyik legmélyebb tapasztalat és legfontosabb élmény, ahogyan idegenekből a másikra odafigyelő, egymásról gondoskodó közösség lesz, amely tolerálja a többiek másságát és fizikai-lelki korlátait, mindezt pedig parancsszó vagy bármilyen más kényszer nélkül. Az őskeresztény gyülekezetek példája elevenedik meg ilyenkor újra, még ha csak időlegesen is.

A zarándoknak mindig mélyebb a lélegzete, elevenebb a vérkeringése és kitágul a szíve – szó szerint vagy csak metaforikusan, nem is tudom. A lelkileg megélt utazás érzékenyebbé tesz mások bajai iránt, amit mi sem bizonyít jobban, mint a legutóbbi szentföldi látogatásom során átélt történet. Amikor ugyanis utastársaimmal megosztottam egy szervátültetésre váró kisgyermek sorsát, nemcsak szívük és imádságos ajkuk nyílt meg érte, hanem pénztárcájuk is – minden kérés nélkül. A zarándoklás lényege, hogy nem csak fizikai, hanem belső utazás, amely a jóban való megerősödésre indít, talán még saját magunkat is meglepve.

Természetesen nem csak siker, jókedv és csillogás egy-egy zarándoklat. A rossz is megpróbál felszínre törni, főleg akkor, amikor úgy érezzük, minden sínen van. Törékeny a boldogság, bármelyik pillanatban semmivé válhat az összegyűjtött lelki kincs. Ilyet is láttam már sokszor, hol a külső körülmények, hol valamelyik belső fájdalmakkal küzdő zarándoktárs személyén keresztül. Kezet és segítséget nyújtani neki – ez a legnehezebb, de egyszersmind leginkább felemelő lelkigyakorlat ilyenkor. Adni abból, amink van, odaajándékozni a semmiért – ennél krisztusibb szolgálatot aligha vállalhatunk.

Ott volt például az a kedves, öreg néni. Igazi nagymama, ahogy a mesekönyvekben ábrázolják. Eljött velünk egy hétre, mindössze 16 dollárral a zsebében. Volt persze reggeli és vacsora, de napközben azért nehezen telt az idő evés nélkül. Egy kis édességet csak megkíván az ember. Egy éles szem látta a szomorúságot, hát megajándékozta őt. Szavakra nem volt szükség, a tekintetek szóltak egymáshoz. Amikor aztán az utazás véget ért, a kicsi, törékeny hölgy köszönés nélkül szaladt el a reptérről… Hogy miért? Talán mert nem is olyan könnyű elfogadni rászorultságunkat, pedig mindannyian koldusok vagyunk – ahogyan Luther mondta, és minden zarándok maga is különösképpen az –, teszem hozzá én.

Az utazás lényege éppen az, hogy lelkünkben alakuljunk, fejlődjünk Isten segítségével. Nagyon szeretem azt az ismert gondolatot, amivel én magam Betlehemben találkoztam, a Születés templomának szomszédságában. „Ha turistaként érkezel, zarándokként távozol. Ha zarándokként jöttél, jobb emberként térsz haza” – olvasható kicsi betűkkel, talán még kézzel írva az ajtón, amelyen látogatók ezrei, millió haladtak át. Számomra ez a legfontosabb eredmény, ráadásul mindez bármilyen kényszer nélkül megy végbe az emberben, csupán a megváltozott fókusznak, az Isten munkálkodására való nyitottságnak köszönhetően.

A régi zarándokok, akik még tényleg gyalog tettek meg sok száz, akár ezer kilométereket, másban látták az utazás lényegét, mint mi. Ma azt akarjuk, hogy a lehető leghamarabb a kegyhelyre érjünk, és ott tölthessünk el minél több időt, megmártózva a szent hely sajátos közegében. A középkorból ezzel szemben ismerünk olyan zarándokot, aki miután végigjárta a Caminót, már be sem ment Szent Jakab városába, Compostelába, hanem anélkül fordult meg és indult haza, mert mást tartott fontosnak. „Az út maga a cél” – tartja az ősi mondás, ami annyit tesz, hogy nem a megérkezés számít igazán, hanem mindaz, ami odáig elvezet. Az gazdagít, az változtat meg, az adja a legnagyobb élményt és örömet. Egyszer az életben talán érdemes ezt a megközelítést is kipróbálni.

Ami azonban egész biztos, hogy minden zarándoklat – formájától függetlenül – az ember legalapvetőbb, transzcendenssel kapcsolatos vágyainak megnyilvánulása és megvalósulása. Az emmauszi tanítványok történetének hasonlatosságára: együtt járás Istennel.

Koncz Attila

Menni, még ha testileg fáj is

Sajnos az emberek tudatában sokszor a zarándoklat kirándulást jelent. Sokan gyalogtúrának is hívják. Hogy mi a különbség a zarándoklat és a kirándulás között? Ha egy kiránduláson, gyalogtúrán az ember elfárad, megéhezik, akkor nyugodtan megáll és megpihen. Ha látja, hogy jön az eső, megpróbál menedéket találni. A zarándokút sokkal több. Először is, az ember tudja, hogy hová tart, hová kell eljutnia. A zarándokúton a testben ott van a lélek, nem marad le, mert lélek nélkül nincs zarándoklat. Ha az ember nem lélekkel tenné lépteit, pár kilométer múlva hazamenne.

Életem során a jó Isten kegyelméből sikerült egy-két fontos zarándokhelyre eljutnom. Zarándokoltam autóbusszal, vonattal, repülővel, sőt, amikor nem volt szabad menni Csíksomlyóra, akkor motorbiciklivel is. Sosem felejtem el Fatima mélységes csendjét-szeretetét, Róma pompáját és a Szentföld nyüzsgését, de ugyanakkor mélységes békéjét.

Amióta Felsőháromszéken vagyok, azóta szervezzük a Felsőháromszéki (Kézdiszéki) Gyalogos Zarándoklatot Csíksomlyóra. Azt is mondhatom, hogy egy régi hagyományt próbáltunk életre kelteni tizenhárom évvel ezelőtt az akkori kézdikővári plébánossal, Drócsa Lászlóval, valamint Olosz Gergellyel, hisz különböző okok miatt 1947-ben sajnos betiltották a gyalogos zarándoklatot. Az idén a tizenegyedik zarándoklatot szervezzük, kettő kimaradt a világjárvány miatt. A pünkösd előtti időszakot a pasztorális munka mellett a zarándoklat szervezése tölti ki. Általában 100-150 személy vesz részt rajta, csatlakoznak a Kászonokból is. Volt olyan év is, hogy több mint 200-an zarándokoltunk. Ha a szervezést nézzük, nem kis feladat, hisz kezdve az étkezésektől a szállásokig, a csomagok szállításától az orvosig, mindenre oda kell figyelni. De hála a jó Istennek, nagyon sok kedves és jó szándékú ember támogat bennünket, semmiben sincs hiányunk. Ezúton is köszönjük nekik. A háromnapos zarándokúton lépteinkben, imáinkban hordozunk mindenkit. Ettől könnyebb a zarándoklat.

Nincs miért szépíteni, egy zarándokúton a test elfárad, az út keménysége sokunkat próbára tesz. De ha lélekkel, imával teszem azokat a lépéseket, akkor érzem azt, hogy bármennyire is fájjon, megyek, mert vár a Szűzanya. Hazavár. Egy ilyen zarándokút által nem becsöppenek a búcsúra, hanem odaérek, megérkezem, ott van velem a lelkem is.

A pünkösd számomra a harmadik isteni személy befogadását jelenti, egy olyan pontot, ahonnan minden évben bátorsággal és reménnyel indulok el, pont úgy, ahogyan az apostolok tették. Lélekkel eltelve hirdetni a feltámadt Krisztust!

Hölgyes Pál-Zsolt lemhényi plébános

Lovas zarándoklat

A gyerekeim a Farkas (született André) Mónika által vezetett Varázspatkó lovarda keretében kezdtek lovagolni 2015 körül. Kezdetben csak elvittem őket lovagolni, de ha már ott voltam, megközelítőleg nyolc évvel ezelőtt én is kipróbáltam a lovaglást. Azóta járok tereplovaglásra, 2018-tól a somlyói lovas zarándoklatra is.

Mónika, amikor Csíkszentkirályról Maros megyébe költözött, fogadalmat tett, hogy minden évben lóháton elmegy a somlyói búcsúra. Előbb Székelyboósban működött a lovarda, majd átköltözött Harasztkerékre.

Első alkalommal 2016-ban indultak el Székelybósból, teljesen tábori körülmények közt jutva el Csíksomlyóra, sátoros elszállásolással, az útra víve mindent, amire szükség volt (hálózsák, csereruha stb.). 2017-ben újra sor került a zarándoklatra, a sátoros szállást kiiktatva már panziókban éjszakáztak a zarándokok. Az első két alkalom a lovak szempontjából is megfelelő útvonal keresését is jelentette, így változott az érintett települések sora is.

2018-ban a Mária-út szervezésébe bekerült a lovas zarándoklat is, amelyhez csatlakozott a közben már Harasztkerékre átköltözött Varázspatkó lovarda, a legtávolabbról induló csapattal. A szervezett formának megfelelően az indulásunk Parajdról történt. Az ötnapos zarándoklat során Atyha, Etéd, Farkaslaka, Oroszhegy, Zetelaka, Kápolnásfalu, Szentegyháza érintésével, a búcsút megelőző pénteki napon Csibában találkoztunk a többi lovas zarándokkal, ahonnan már székelyruhában történt az ünnepélyes lovas felvonulás Csíksomlyóra. A búcsú előtti éjszakát a korábbi hagyományoknak megfelelően Csíkszentkirályon töltöttük, szombaton onnan érkezve a szentmisére. A részt vevő mintegy 15 lovasból négy volt felnőtt, a többiek gyerekek, a legkisebb tízéves.

2019-ben az indulás már Harasztkerékről történt, öt felnőtt és hét gyerek vágott neki kedd reggel a zarándoklatnak. Az útvonal a korábbi évhez képest annyiban változott, hogy Farkaslakáig Erdőszentgyörgy, Kőrispatak, Énlaka érintésével jutottunk el. Farkaslaka és Szentegyháza között ezúttal nem az oroszhegyi útvonalon, hanem a homoródin keresztül érkeztünk, onnan a korábbi év hagyománya alapján Csibában találkoztunk a többi lovassal.

A járványhelyzet miatt 2020-ban az imaszalagokat Harasztkerék, Ákosfalva, Erdőszentgyörgy részéről gyűjtöttük be, magunkkal hozva a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkárságának és a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumnak az imaszalagját is. Mivel a csoportos zarándoklat nem volt lehetséges, nagyobb távokat tudtunk vállalni, így kedd helyett csak csütörtökön volt az indulás. Csütörtökön André Mónika, Ráduly József és lánya Eszter tette meg az első 80 km-t, Erdőszentgyörgy, Bözöd érintésével egészen Kecsetig, őket váltva André Mónikával én vittem tovább a szalagokat pénteken, Farkaslakától a Hargita egyik menedékházáig, ahonnan szombaton érkeztünk meg a búcsúra.

2021-ben már újra szabadon részt lehetett venni a zarándoklaton. Mivel nagyon sok imaszalagot bíztak ránk, ezeket hétfőn vettük át Harasztkeréken, s kedd kora reggel volt az indulás, amelyen már 14 gyerek is részt vett a felnőttek mellett. A már kialakult útvonalon, Kőrispatakon, Farkaslakán, Szentegyházán történő elszállásolással jutottunk el Csibába pénteken, ahol elmaradt a többi lovas zarándokkal való találkozás, így csak a székely ruhába való átöltözés és a felvonulás következett, bent a városban találkozva az Alcsík felől érkező lovasokkal (mivel elmaradt a szervezett felvonulás Csibából, a forgalom nem volt leállítva, ami a vasút feletti hídon való átvonulás utolsó szakaszában problémát is okozott: néhány ló megijedt, több ló átvette a hangulatot, sokan a lovast ledobták, voltak sérülések is lovaink és lovasaink között is).

2022-ben az induló 14 lovas közül a legfiatalabb nyolcéves volt. Az útvonal ugyanaz volt, mint a korábbi évben, az érkezés kapott nagyobb ünnepélyességet, hiszen nem Csíkszereda főterén, hanem a nyeregben volt a lovasok fogadása, ahonnan a hagyomány szerint mi éjszakára újra csak Csíkszentkirályra mentünk, onnan térve vissza, mint minden évben, lóháton a búcsús szentmisére. Idén 17-en indulunk, magunkkal víve az imaszalagokat.

Tamási Zsolt

Tizenhat éve úton a FerBiT

A Ferences Biciklitúra (FerBiT) az eltelt esztendők alatt zarándoklattá alakult, amely testben-lélekben megmozgatjaaz embert. A zarándoklat hagyományos formája környezetünkben – akár a romániai Mária-útra vagy a Via Transilvanicára gondolok – a gyalogos, buszos zarándoklat.

A kerékpáros – motoros, biciklis – zarándoklás kicsit másként történik, más tempóban, de légkörében rendhagyó. Akárhogy is legyen: gyalog, közlekedési eszközökkel, lóháton, a zarándoklat, az úton levés megadja a közösségi érzést, fokozza a vallásosságot és megérezteti az áldozat erejét. A zarándoklat, világszerte népszerű vallásos megnyilvánulási forma lelkesedésből indul. Az indulás, az úton levés, a megérkezés az Istennel való találkozásban éri el csúcspontját.

A zarándokútjainkon minden évben szem előtt tartjuk, Szent Ferenc atyánk életéből megtanuljuk, hogy merjük észrevenni a teremtett világunk szépségét, amit ajándékként kaptunk. Ahogyan Babits Mihály fogalmaz: „Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket, hogy benned teljesedjenek.”

Kincsként őrizzük teremtett világunk szépségeit! Nekünk még van lehetőségünk rácsodálkozni. Hagyjuk meg az utánunk levő nemzedékeknek is azt az örömet és hálaérzetet a dicsőséges Isten felé, amit csak a természetben kaphat meg az ember. Szeressük mi is a környezetünket! Napjainkban is nyugalmat nyújt a természet, ami a mi nagy kincsünk. Bennünk is ez kezd életre kelni. A biciklis közösségünk átéli mindezt, valahányszor útnak indul.

Már az, hogy 60-70 fiatal a ferences lelkiségben megérzi és átéli ezt, érdemes megszerveznünk, ezáltal Isten iránti szeretetre nevelve a fiatalokat. Egyfajta nevelési jellege is van már a biciklis közösségünknek. Egymásra és a csodálatosan megteremtett világra való odafigyelésre nevel, valamint a közösségben való alkalmazkodásra.

Assisi Szent Ferenc lelkületében fontos szerepet kap a közösségnek a szerepe. A ferences lelkületű biciklis közösségben átéljük, hogy valóban egymás segítségére szorulunk, és számíthatunk a mellettünk pedálozó testvérünkre. Közösen igyekszünk megteremteni azt az imádságos lelkületet, amely hálaadásunk Istenünk felé. Biciklis zarándoklatunk során megtapasztaljuk a boldogságot, örömet, ezért vállaljuk az úttal járó nehézségeket.

A biciklizés során – a testmozgás mellett – lelkünket a jó Isten felé fordítjuk. A biciklitúrán nem egymás elől tekerünk, hajtunk el, hanem egymásra odafigyelve, meghallgatva, beszélgetve haladunk több száz kilométeren keresztül. Nem versenyezve, hanem leginkább egymást bátorítva, segítve haladunk. Isten és embertársaink iránti szeretetre tanítanak a kilométerek.

A fölséges Isten szeretete, a Szűzanya oltalma, a madarak dala, a frissítő patakok csobogása, a fenyők árnyéka, vidám nevetés kíséri a biciklis közösséget. Igen, ezért indulunk újra és újra kijelölt útszakaszainkon, hogy a legfőbb jóhoz, Istenhez közelebb kerüljünk lélekben és imádságos lelkületben. Ezt tette Szent Ferenc is, valahányszor útra kelt, Istent dicsőítette, és az emberek figyelmét őrá irányította. Egyszerűségben, derűs lélekkel áldotta és magasztalta a világ Teremtőjét és Megváltóját. Mi is azért indulunk útnak, hogy jóságos Istenünkre figyelhessünk, és észrevegyük alkotásaiban a jelenlétét.

A napi szentmisék, a zsolozsmák, a beszélgetések abban segítenek, hogy ne csak kilométereket tudjunk magunk mögött, hanem valóban lelkileg is gazdagodjunk. A kilométerek egy FerBiT-es számára rózsafüzértizedekből tevődnek össze. Akik ehhez a biciklis közösséghez tartozunk, valamiképpen érezzük, hogy a jó Istennel érdemes úton lenni, ővele tekerni, őbenne gazdagodni, zarándokká lenni.

Főcze Imre, Bonaventura testvér, az erdélyi Mária-út lelkiigazgatója

Az írás megjelent a Vasárnap 2023/22-es számában. Összeállította: Szász István Szilárd