Nóda Mózes docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának előadótanára tartotta a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak tavaszi rekollekciós napjait: március 5-én Szatmárnémetiben a szatmári főesperesség papjainak, 6-án Nagykárolyban a nagykárolyi főesperesség papjainak, majd 7-én Nagybányán a máramarosi főesperesség papjai számára. Előadásának gondolatai kapcsán beszélgettünk.
Mivel Kolozsváron, a teológián liturgikát tanítok, témaként a szentmisét választottam – jegyezte meg rögtön az elején. Nemrég került a kezembe az angol domonkos szerzetesnek, Timothy Radcliffe-nek a Miért járjunk szentmisére? című könyve. Nagyböjtben vagyunk, jó a szentmiséről kicsit másképp is elmélkedni, hiszen a legszentebb dolgok is megszokottá tudnak válni. Különösen a lelkipásztorkodó papoknak, akik naponta miséznek, vasárnap többször is. Számukra a szentmise ünneplése, bemutatása, végzése alkalmanként a sok feladat közül az egyik lehet. Arra szerettem volna a hallgatóságot segíteni, hogy ismét felidézzék: az egész pasztorációnak a központja, a lényege a szentmise ünneplése. Mivel én a teológián olyan diákokat tanítok, akik nem papok lesznek, vagyis világban élő keresztényekkel foglalkozom, az ő körükben vagyok, kicsit azt is próbáltam érzékeltetni a paptestvérekkel, milyen érzés a szentmisén részt venni a híveknek.
És milyen a hívek nézőpontjából a szentmise?
Előadásom jórészt a II. vatikáni zsinat tanítására, a liturgikus konstitúcióra épült – arra a rendelkezésre, amely a liturgiával foglalkozik: hogyan ünnepeljük, hogyan végezzük, mi a lényege? Liturgikus szempontból a szentmise ünneplése a csúcs és a forrás. Csúcs abban az értelemben, hogy ennél szebbet nem tudunk Istennek adni. Hiszen Krisztusnak a megváltó áldozatát újra és újra a jelenbe hozzuk, azt, ami az utolsó vacsorán és azt, ami a Golgotán történt. Úgy ünnepeljük, hogy annak mi is részesei akarunk lenni. Ez lenne a csúcs, ennél többet és szebbet nem tudunk Istennek adni. De ugyanakkor ez a forrás is. Régebben olvastam, hogy igazán keresztény közösség ott marad meg, ahol ünneplik a szentmisét…
A Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében most, hogy a kegyelem évét is ünneplik, ki kell hangsúlyozni, hogy valójában minden kegyelemnek a forrása maga a szentmise. Ehhez egy gondolat: Karl Rahner, a nagy német teológus mondja, hogy a kegyelem gyakorlatilag nem dologi – hogy elimádkoztam egy imát és kapok érte Istentől valamit –, hanem a kegyelemnek az a lényege, hogy az ajándék és az ajándékozó ugyanaz. Azt hiszem, ez a szentmisében hatványozottan van jelen. Amikor részt veszek a szentmisén, akkor részesülök a kegyelemben, az ajándékban, amit Isten ad nekem, de gyakorlatilag az ajándék maga Isten. Ő akarja önmagát ajándékozni, és a legszebben, a legtökéletesebben ez a szentmisében valósul meg. A szentmise minden kegyelemnek a forrása, mert magával Istennel, a megváltó Krisztussal találkozunk.
A papok, az ő lelki életük viszonylatában hasonlóan közelítette meg a témát?
A papoknak azt szerettem volna elmondani, arra szerettem volna őket emlékeztetni, hogy mi a kegyelemnek soha nem a gazdái vagyunk. A kegyelemnek nem a tulajdonosai, hanem a továbbajándékozói vagyunk. Én így látom a papságnak a lényegét: Isten adja a hivatást azért, hogy mindazokat az ajándékokat, amelyekben az ő népét részesíteni akarja, a pap adja tovább. Mindig legyen a pap tudatában annak, miszerint az ő szolgálata és feladata, hogy Istent adni. Azt is elmondtam az előadásban, minden zsinati dokumentumban úgy szerepel: a pap szerepe a szolga szerep. Tehát amit papként végzünk, az szolgálat. De nemcsak Istent szolgáljuk, hanem Isten népét is. Aki ebben a kettősségben nézi a papságát, így próbálja azt megélni, annak reménye van arra, hogy saját életében is tudatosuljon: Isten rábízott egy szolgálatot!
A diákoknak is gyakran el kell mondjam, a hívek sokszor nehezen értik, hogy a pap azért van, hogy szolgálatot tegyen azoknak, akik rá vannak bízva. De Istennek szolgálni valójában kitüntetést jelent. Ez nem a papságnak a leértékelése, hanem egy kicsit más oldalról való megközelítése: amikor Istennek szolgálok, amikor Isten népét szolgálom, akkor teljesítem azt a feladatot, amit rám bíztak.
Mennyire tették magukévá az üzeneteket a szatmári egyházmegyés papok?
Nagyon jól éreztem magam a körükben, az volt az érzésem, hogy amit elmondok, amit közölni szeretnék, az halló fülekre talál. Az előadások után volt még egy szinte egyórás beszélgetés, ahol minden kérdés és hozzászólás előjött, és ez a tény azt érzékeltette, hogy azért volt más ez az előadás számukra, mert amit naponta végeznek, a szentmisét, más oldalról is megközelítettük. Számomra igen érdekes, ahogy az angol szerzetes, akinek a könyvét említettem, egy másik kultúrából más nézőpontot hoz be, lehet tőle tanulni arról, hogy a pap szerepe nem csak az, amit mi megszoktunk… Mindig lehet újat tanulni.
Kép és szöveg: Józsa János
