EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.” (Jn 3,14-21)
Életünk nehezebb szakaszaiban, különösen az önsajnálat savanyúságában, olyan hamar ítélkezünk, akár önmagunk felett is, s ilyenkor megfogalmazódik bennünk: nem érdemlem meg az életet. Én azt gondolom, hogy nincs nagyobb bizonyíték arra, hogy igenis megérdemeljük az életet, mint az, hogy Isten akaratából élünk. Olyan hamar elkap bennünket a kishitűség és meggyőzzük önmagunkat és a mellettünk élő embert, hogy baj van magával az élettel, mintha lejárt szavatosságú lenne. És milyen nagy kegyelem, hogy ilyenkor nem közömbös bólogatók vannak körülöttünk, hanem olyanok, akik felhívják a figyelmünket – és ehhez van bátor szívük –, hogy a látásmódunk homályosodott meg csupán, mert az életnek a világossághoz van köze, mely mindig az újrakezdést lükteti körülöttünk. Életünk egyik legnagyobb feladata világosan látni az életet és annak szövődményeit, s milyen sokszor vergődünk bensőnkben azért, mert félreértettünk valakit, s elrejtjük tiszta szavukat és szívünket előle, József Attila kifejezésével élve „Tiszta szívvel betörök”. Az a sejtésem, hogy a nagyböjt egyik legnagyobb „mankója” a világosság megérzése a saját bensőmben és abban a világban, ahol élek. Mert elkeserítő az a magatartásunk és féktelen bátorságunk, amikor ítélő szavakat mondunk ki egymásról és egymás felé, és valamiért már nem örül a szívünk, ha valakinek mellettünk rendben van az élete. Miért nem mondunk le a rossz látásmódunkról, az irigység sötétségéről, a kibeszélés igyekezetéről?
Sokszor gondolok arra, ha nem tudnánk semmi egyebet az evangéliumokból, csak ezt az egyetlen mondatot, hogy „nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ”, elég lenne ahhoz, hogy másfajta életet éljünk. Éppen ezért az önmarcangolás vagy a mutogatás helyett keresd meg azokat a lehetőségeket a saját életedben, melyek felszabadítóak és a továbblépésre, az újrakezdésre sarkalnak. Olyan jó lenne hasonlítani a mennyei Atyához, aki nem zárkózik be a düh egyfajta jogos önvédelemébe, hanem a hazatérő elé siet, hogy ráadassa az új élet lehetőségének köpenyét. Sokszor ejtjük el az életünket, s veszítünk el embereket csupán azért, mert a bennünk megfogalmazódott ítélet erősebb a megbocsátásunknál. Olyan nagy kihívás mindannyiunk számára, hogy szerető jelenlétben legyünk embertársaink mellett, hisz a saját életünkből tudjuk, hogy tele vagyunk félreértésekkel, hibákkal, s miért várnánk el a tökéletest a mellettünk élő embertől? Azt gondolom, hogy az éltető szeretetnek ez a lényege, és ezzel a szemben a műmosoly töretlenséget vár el mindenkitől a környezetében.
Elsőpéntek alkalmából idős házaspárt látogattam meg, s a közös imádságunk után a feleség kissé huncutul ránézett a férjére, s felém fordulva így szólt: „Plébános úr, el kell mondjam, hogy a férjem meghúzta már magát, sokat javított az életén”. Elnevettük magunkat, de ez a megjegyzés ott motoszkált a fülemben. Olyan sokszor elrontunk valamit az életünkben, vagy nem érzékelünk egy rezgést – netán reszketést, csupán azért, mert képtelenek vagyunk az élet egyik legapróbb cselekedetére: visszafogni magunkat. Azt gondolom, sok minden változott volna bennünk és körülöttünk, ha néha a mellettem élő emberért meghúzom magam. A nagyböjt egyik legszebb feladata újdonságként észrevenni és érzékelni a mellettem élő embert….
Bilibók Géza
Megjelent a Vasárnap március 11-i számában.
