Alázat, szigor, megértés. Tíz év ismeretség után ezzel a három szóval tudom jelezni emberközelbe helyezett beszélgetőtársam, RESZLER MIHÁLY máramarosszigeti főesperes-plébánost. Nevelési módszerei és papi hivatása mindenki számára világítótoronyként vannak jelen, hisz nemcsak tanít, hanem útbaigazít, nemcsak hozzáad, hanem épít. Szatmári egyházmegyés papként több olyan plébánián tevékenykedett, ahol a magyarság, sőt a római katolikus hívek száma is egyre inkább csökken. Beszélgetésünkben mesélt a szórványpasztorációban megéltekről, fiatalkoráról, pedagógusi pályájáról, papi életéről és az évek során elvégzett felújítási munkálatokról is.
Milyen családban nevelkedett? Milyen a vallási kötődés a családban? Gyerekkorban gyökerezik a vallásos érdeklődése?
Keresztény családból származom, s így a hitem is onnan gyökerezik. Ott tanultam meg hinni, templomba járni és Istent szeretni. Szakaszon nevelkedtem, ez egy kis falu Szatmár megyében, ahol többnyire svábok éltek. Az én családom is sváb gyökerekkel rendelkezik.
Kisfiúként milyen elképzelései voltak az életről – benne magáról, a majdani felnőtt önmagáról?
Mindenféle, attól függött, hogy éppen milyen korban voltam. Kicsi gyerekkoromban nem foglalkoztam ilyesmivel, aztán amikor már kezdődött az általános iskola, annak közepe-vége felé, foglalkoztatott, hogy akkor mi legyek, hogy legyek?Először tanár akartam lenni, utána szakács, annak függvényében, hogy mi vonzott, aztán orvos is akartam lenni.Valamikor nyolcadik osztály végén, kilencedik osztály elején, akkor kezdődött az, hogy pap lennék. Csak úgy jött. Ennek az előzménye az, hogy négy és fél éves koromtól ministráltam. Szerettem ministrálni, nem értettem az elején sokat az egészből, de ott voltam mindig.
Tehát akkor nem feltétlenül egy pillanat vagy döntés határozta meg ezt, hanem Isten szolgájává úgy vált, hogy egy épülő, alakuló folyamatnak része volt ez?
Pontosan. Még akkor is, amikor már teológián voltam, voltak olyan krízisidőszakok, amikor azt mondtam, hogy mégsem. Tehát nem úgy, hogy most, puff, lett, és akkor célegyenesen lett. Megharcoltam érte. Harcoltam Istennel is, magammal is, a világgal is, az emberekkel is.
Hogyan tekint vissza a teológián töltött éveire? Kik voltak a példaképei?
Plébánosok és papok is voltak példaképeim, akikre felnéztem, s akik úgymond tükör is voltak számomra. Hosszú volt a teológia, mert akkor lassabban telt az idő, mint most. Az ott töltött évek alatt a példaképem meg útmutatóm az akkori spirituális volt, a jelenlegi nyugdíjas segédpüspök úr. De a tanárok között is rengetegen voltak olyanok, akik valamilyen formában valamit mindig hozzáadtak fejlődésemhez. Vencser tanár urat mindig megemlítem, a magatartásával, hozzáállásával, megjelenésével, mindennel, de ugyanígy Molnár tanár úr is sokat jelentett számomra.
Iskolai spirituálisból prefektus, majd aligazgató, végül pedig igazgató lett a Hám János Iskolaközpontban és a Szent Alajos Konviktusban. Papként miben látja a nevelés fontosságát? Hogyan lehet a fiatalokat életre, főleg Istennek tetsző életre nevelni? Melyek lehetnek a pedagógus nehézségei? Hogyan lehet megszólítani őket?
Maga a nevelés nagyon nehéz folyamat, és nehéz feladat mind a két rész számára, mind a nevelőnek, mind a nevelendőnek. Ezt megtapasztaltam, aránylag fiatalon kényszerültem abba bele, hogy úgy viselkedjek, úgy éljek a fiatalok, diákok között, hogy az valamit mégis jelentsen számukra, merthogy állítólag a példa vonz.
Ami szerintem nagyon fontos a nevelésben, az a következetesség és a követelmény.
Tehát hogyha a nevelésben nincs követelmény, a követelmény nem következetes, illetve abban, amit én kérek vagy mondok, teszek, nem vagyok következetes, akkor az csőd. Ezt megtapasztaltam, hogy amikor én megfeledkeztem arról, mit mondtam, akkor szembesítettek vele, hogy hát de nem így volt, és nem így kellett volna történnie. A nevelőnek kell legyen annyi alázata, hogy nyilvánosan belátja a hibáját azok előtt, akik előtt ez történt, és akkor lehet tovább építeni.
Visszagondolva és látva a mostani viszonyokat meg állapotokat, amik a világban vannak, nem tudom, hogy mit csinálnék.Nagyon sokat változott azóta a világ, benne az ember, amióta én eljöttem az iskolából. Persze hogy a plébánián is nevelői feladatot tölt be a pap, de más az, hogy egy iskolában, és más az, hogy egy plébánián. Most nem tudom, hogy ugyanazokkal a módszerekkel tudnék-e még élni, amiket a kántoriskolából lestem el, vagy amiknek utánaolvastam,jezsuita kollégiumok nevelési módszereiről, piaristáktól, mindenkitől néztem, hogy ott mit követelnek, hogy csinálják, mit csinálnak. Persze mindig az egyéni karizma is belekerült. Szerintem ma azok a módszerek már nem működnének. Annak idején szigor volt. Köztudott azok körében, akik akkor jártak a Hám Jánosba vagy az Alajosba, hogy én szigorú voltam. De ugyanakkor tudtam beszélni is velük. Annak, aki csak félt tőlem, nehezebb volt, mint annak, aki tartott tőlem, azért, mert tudta, hogy ha valamit kérek, akkor azt komolyan gondolom. Persze hogy ma is az a szigor kellene, de ma már nem gyakorolják azt a szigort.
Ez a liberális filozófiának a csődje, amiben most vagyunk, mert rosszul értelmezik és rosszul tálalják a szabadságot.
Elfelejtik azt, hogy persze, szabadság kell diáknak és tanárnak egyaránt, csakhogy az én szabadságom addig tart, ameddig nem akadályozza a másikét oda-vissza. És abban a pillanatban, akkor kölcsönös tisztelet kell legyen. Nekem is szabad és neked is szabad. De mi szabad nekem és mi szabad neked?
A kölcsönös tisztelet már nagyon ritka. Sajnos. Ez már nemcsak a nevelő, nevelendő között, hanem úgy általában, emberközti kapcsolatokra nem jellemző a tisztelet. Falusi gyermek vagyok, ott nőttem fel, gondolom, hogy az is sokat segített nekem abban, hogy olyanná váltam, amilyen vagyok, nem tökéletessé, de ott tanultam meg tisztelni a másik embert, akárki legyen az, mert engem így neveltek otthon. Amikor elmentünk otthonról, mindig az volt az útravaló, hogy ha valakivel találkoztok, köszöntök. Ezzel még a teológián is találkoztam. Ott is köszönni kell akkor is, ha nem fogadják a köszönésemet.
Nagy hangsúlyt fektet a családokra. Máramarosszigeten már szokássá vált, hogy Szent Család vasárnapján az édesapák ministrálnak, a feleségek látják el a lektori szolgálatot, a gyermekek pedig az első padsorokban ülnek. Miben látja a család egységét, harmóniáját?
Igazából a család az egyetlen olyan közösség, amely biztosítéka lehetne egy egészséges társadalomnak. Ez az egység vagy a harmónia a családban mindig onnan indul, hogy az ember mit hisz. Mert hogyha tudja azt, hogy a család azt jelenti, hogy egy férfi és egy nő életközössége, amely a kölcsönös tiszteleten és szereteten alapul, akkor onnan kezdve már könnyebb komolyan venni azt, amit megígérnek egymásnak az esküvő alkalmával, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben hűséges leszek hozzád. És ezzel a kölcsönös hűséggel kiegészítik egymást, és ezzel tudnak igazán olyan útmutatást adni gyermekeiknek, hogy ők is vágyjanak egy ilyen közösségre.
A család elsősorban az a közösség kell hogy legyen, amely a szentháromságos minta. .
A kölcsönös szeretet, kölcsönös tisztelet és engedelmesség. A Szentháromságon belül is a szereteten túl ott van az engedelmesség is.
Gondoljon vissza papságának 31 évére. Hogyan jellemezné ezt, milyen szavakat, jelzőket talál a legbeszédesebbnek? Melyek a mai papi élet legnagyobb kihívásai az ön számára?
Úgy látom, hogy nem én találtam ki a papi életem jelmondatát, hanem az sugalmazás volt. A jó Isten sugalmazta, hogy ez legyen mindig szemem előtt, hogy: Minden kegyelem. Mert én tényleg Isten ajándékának tekintem azt, hogy nekem sikerült képességeim, körülmények következtében pap lenni. Ami a legnehezebb a papi életben, az, hogy minden nap ki tudd mondani azt, hogy igen, én még mindig pap akarok lenni. Az a hűség az első szerelemhez, ami nélkül… Hát igen. Másik nehézségünk pedig ugye egy ilyen világban megértetni Isten igéjét az emberekkel. Nem magamat akarom megértetni az emberekkel, hanem Isten igéjét, és úgy érzem, hogy ez nehéz.
Talán kevés az olyan plébános, akinek az évek során ne kellene templomépítéssel, felújítással is foglalkoznia. 2008 és 2013 között a nagykárolyi Kalazanci Szent József- templom plébánosa volt, ahol templomfelújításba kezdett, majd jelenlegi szolgálati helyén is hozzájárult egy óvoda felépítéséhez. Milyen tapasztalat volt ez? Miben látta ennek jelentőségét?
Ehhez vissza kell tekinteni Nagybányára, ahol 2003 és 2008 között voltam plébános, mert ott is folytattam egy templomépítést, amit aztán majd végül az utódom fejezett be. Károlyban is csak elkezdtem, nem fejeztem be, Máramarosszigeten pedig az óvodát felépítettük, reméljük, hogy be is fejezzük, és kezdjük a templom restaurálását. A pap nem ezzel kellene, hogy foglalkozzon. Papi életünkre nagyon rányomja a bélyegét, hogyha többnyire ezzel kell foglalkozni, mert elvon lényegesebb dolgoktól. Nem azért, mert most mi építjük, vagy mi csináljuk, hanem maga a folyamat, az olyan, hogy elvon olyan teendők sorától, amelyek inkább a mi feladatunk lenne, és amit más nem tudna megtenni. Templomépítést, restaurálást tudna más is irányítani. Ezen túlmenően azonban fontosnak tartom mindenhol a felújítási munkálatok elvégzését, mert ugye hitünk szerint az embernek szüksége van egy olyan helyre, ahol közelebb érzi Istent.
A templom az a szent hely, ahová Istennel találkozni megyünk, és azért, hogy megtanuljunk valamit, amit aztán kint a profán világban is végig tudunk vinni.
Nem mindegy, hogy én milyen templomba megyek, hogy az a templom romos, hogy ez a templom salétromos, az a templom rendezetlen. Továbbra is lényeges eleme marad papi életünknek, legalábbis itt nálunk, a templomok restaurálása, építése, ha még lesz rá igény.
Igazából ennek egy másik vetülete is van, hogy azzal, hogy egy templomot felújít az ember, vagy hozzájárul a felújításához, valahogy arra is számít, hogy a közösség is meg fog újulni ezáltal.
Igen, ebben is a következetessége a fontos. A templom milyensége az adva van, hogy egy régi templom, vagy egy ilyen modernebb templom, amelyikben meg kell keresni a nagyító szépséget, de még azt is széppé lehet tenni azáltal, hogy az ember beleimádkozza a levegőbe azt a szépséget. Ehhez persze kellenek az eszközök, azok a teremtmények, amelyekkel fel lehet díszíteni a helyet, például virágok, gyertyák… Hogyha ezt következetesen csinálja a pap, akár a felújítást, akár a karbantartást, mert ugye a felújított templomot, hogyha utána nem gondozom, akkor megint hamar, rohamosan degradálódik. De azt, ha következetesen szépítem, építem, gondozom, akkor előbb-utóbb, emberi logikával is gondolkodva, és a kegyelemnek is teret engedve, az ember is ráérez arra, hogy nekem is meg kell változnom, nekem is meg kell újulnom, hogy ebben a helyben jól tudjam érezni magamat. Persze nem azért megyünk templomba, hogy jól érezzük magunkat, de ez is fontos.
Jelenleg máramarosi főesperes, amely már szórványnak számít. Hogyan lehet hatékonyan jelen lenni egy fogyó egyházban? Valóban aggódni kellene emiatt? Milyen a katolikus élet a szatmári egyházmegyében, a hagyomány és útkeresés között hogyan alakul, merre tart?
Máramaros mindenképpen szórvány, és nemcsak mostantól, hanem már régóta. Sőt, talán, ha őszinték akarunk lenni, akkor mindig is szórvány volt, mert kicsi közösségek is voltak, és nagy tengerben voltak ezek a kicsi közösségek. Az egész egyházmegyében ez a kettősség évek óta megvan, hogy a hagyományosból élünk, de keressük az új utakat. Főleg a tematikus évek, amik az utóbbi időszakban, főleg Jenő püspök idejében voltak, vannak, olyan utakat próbálnak megrajzolni, amelyen minden korosztály elmélyülhet és megújulhat a hitéletben. Még egy kicsit élünk a hagyományos vallásosságból, ez a szórványban a megtartóerő, de nagyon fogynak azok a híveink, akik még a hagyományos vallásosságot értékként élték meg és gyakorolták. A fiatal generáció ezt nem igazán vette át. Jó értelemben a lelkipásztor mindig aggódik, nem azért, mert el fog tűnni a közössége, vagy hogy meg fog szűnni az egyház, mert az nem fog soha megszűnni, át fog alakulni, más lesz, vagy összezsugorodik, ami nem baj önmagában véve, hogyha értékes marad. A szórványban – ez most már lassan nemcsak Máramarosra értendő, hanem az egész egyházmegyénkre, szerintem egész országunkra –, hogyha meg tudjuk élni katolicitásunkat, akkor szép közösségek lehetnek még a vidékünkön, csak sajnos azok már nem magyarul fognak beszélni, és németül sem.
Márciusban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. Hogyan fogadta a kitüntetést?
Amikor felhívott a konzul, és tájékoztatott a kitüntetésről, akkor nem is tudtam mit mondani. Ő mondta, hogy halló, halló, mondom, itt vagyok, csak nem tudom, hogy miről van szó. Hogy én? Tehát meglepetésnek a legmagasabb szintje volt, ahogy ért, mert soha eszembe nem jutott, hogy engem ki kellene tüntetni valamivel valamiért. Utána kezdtem helyre rázódni, és aztán megköszöntem a jó Istennek, hogyha ő ezt megengedi, akkor igen, legyen így. Meglepődtem, ugyanakkor persze jólesett, mert bár svábnak vallom magamat, de azért magyar ember vagyok, mert magyar kultúrában nőttem fel, magyarul gondolkodom, magyarul érzek, és így persze jólesett, hogy a magyar állam az, amelyik életemnek első kitüntetését adja.
Ma mi szerez igazi örömet lelkipásztori szolgálatában?
Ma én annak örülök, hogy még mindig papként tudok élni, tehát nem bántam meg, hogy ez a hivatásom; ez így általánosan. Aztán itt, Máramarosszigeten vagy a környéken élve, ez megint a jó Istennek az ajándéka, olyan papok vannak a kerületemben, akikkel tényleg együtt tudunk lélegezni is. Szeretünk együtt lenni, együtt tervezni, együtt szervezni dolgokat. Havonta rendszeresen találkozunk, legalábbis akik közelebb vannak, azok szinte hetente egyszer-kétszer bejönnek, és ez öröm nekem, hogy tudunk még örülni egymásnak, mi, papok. Hívek felé vagy hívek részéről pedig én mindig örülök annak, amikor látok olyan embereket, akik keresnek, akik nyitottak. Itt, Szigeten pár éve elkezdtük az úgynevezett felnőttkatekézist. Nem sokan, de akik eljönnek, érzem benne azt, hogy érdekli őket, és foglalkoztatja őket, hogy mi is az a mi hitünk, és mit nem ismerünk belőle, és miért kellene örülnünk annak, hogy mi katolikusok vagyunk. A visszajelzések alapján nemcsak a találkozók alkalmával foglalkoznak a témákkal, hanem aztán még más papokat is felhívnak néhányan, és könyveket kérnek, utánakérdeznek… Tőlem azért nem mernek mindent megkérdezni, mert én még „félelmetesebb” vagyok. Öröm, amikor kérdeznek, amikor kérdések vannak, mert azt jelenti, hogy foglalkozunk és együtt keressük aztán a tovább utat.
Milyen módon töltekezik, pihen?
Napi kis pihenéseket igyekszem magamnak biztosítani. Sajnos az utóbbi néhány évben nem voltam szabadságon, amit érzek, de a pihenés számomra az a töltekezés, amikor csendben tudok lenni az Úrral a templomban. Ez ritkán adódik meg, mert a templomunk egész nap nyitva van, állandóan jövés-menés van benne, de ha nem a templomban, akkor itthon próbálok visszavonulni, és akkor legalább egy fél órácskára egyedül tudok lenni, ebből töltekezem.
+1: Ha találkozna a feltámadt Krisztussal, mit kérdezne tőle, mit mondana neki?
Hát azt kérdezném, amit minden nap kérdezek, hogy: Miért engem, Uram? Mert én örülök, hogy pap vagyok, és nem bántam meg, hogy pap lettem, de mind a mai napig nem értem, hogy miért engem, mikor vannak nálam sokkal jobbak. És azt mondanám neki, hogy: De köszönöm.
Az interjú megjelent a Vasárnap 2023/19-es és 2023/20-as lapszámaiban.
