Ferenc pápa április 29-én a magyar jezsuitákkal találkozott. A beszélgetés összefoglalóját Antonio Spadaro SJ, a La Civiltà Cattolica olasz jezsuita folyóirat főszerkesztője készítette. Többek között az alábbi témák kerültek sorra: Miért ment ismét Magyarországra?; A jezsuita hivatás és a fiatalok; Hogyan szerethetjük a szexuális bántalmazás elkövetőit?; Kapcsolata Jálics Ferenc jezsuitával.
Ferenc pápa április 29-én, magyarországi apostoli útjának második napján az ország jezsuitáival találkozott. Este hat óra körül belépett a nunciatúrának abba a termébe, ahol 32 jezsuita gyűlt össze, élükön András Attila tartományfőnökkel. Sokukat egyenként üdvözölte. A találkozó András Attila köszöntőjével kezdődött, aki a rendtartomány helyzetét is ismertette (köszöntője a cikk végén olvasható). A pápa köszönetet mondott, majd így szólt: „Most pedig kérdezzetek nyugodtan bármit, amit szeretnétek. Köszönöm!” A jezsuiták úgy tervezték, hogy minden adott válaszért ajándékot adnak „játékból” – magyarázta a socius, Koronkai Zoltán jezsuita. Ferenc pápa szívből felnevetett, de azt kérte, hogy inkább előbb tegyék fel az összes kérdést, és a végén legyen az ajándékozás, nehogy kiszaladjanak az időből. A találkozó alábbi összefoglalóját Antonio Spadaro SJ, a La Civiltà Cattolica olasz jezsuita folyóirat főszerkesztője készítette, aki maga is jelen volt a beszélgetésen. Olaszból fordította: Tőzsér Endre.
Az első kérdés az ifjúságpasztorációra vonatkozik: hogyan foglalkozzunk a fiatalokkal?
Számomra a tanúságtétel a kulcsszó. Tanúságtétel nélkül semmit sem tehetünk. Nélküle úgy járunk, mint ahogy gyönyörű dalában Mina énekli: „Szavak, szavak, szavak…” Tanúságtétel nélkül nem jutunk semmire. A tanúságtétel pedig következetes életvitelt jelent.
Kedves Ferenc pápa, nagyon örülünk, hogy itt van velünk. Mi késztette arra, hogy 2021-es útja után visszatérjen Magyarországra?
Ennek az az oka, hogy az első alkalommal Szlovákiába kellett mennem, de előtte Budapesten volt az eucharisztikus kongresszus. Ezért jöttem ide csak néhány órára. De megígértem, hogy visszajövök, és vissza is jöttem.
A kulcsszó a hitelesség
Hogyan bánjunk a Jézus Társaságában képzésben lévő fiatalokkal és általában a fiatalokkal? Milyen tanácsot tud adni nekünk?
Beszéljünk világosan. Egyszer azt mondta valaki: ahhoz, hogy valaki jó jezsuita legyen, világosan kell gondolkodnia és homályosan kell beszélnie. A fiatalokkal ezt nem lehet megtenni: világosan kell beszélni, következetességet kell mutatni nekik. A fiatalok megérzik, ha nincs következetesség.
A képzésben lévő fiatalokkal felnőttként kell bánni, úgy, ahogyan férfiakhoz beszélünk, nem pedig gyerekekhez. Be kell vezetni őket a lelki tapasztalatba, felkészíteni őket arra a nagy lelki tapasztalatra, amelyet a Lelkigyakorlatok jelentenek. A fiatalok nem tűrik a kettős beszédet, ez világos számomra. De egyértelműnek lenni egyáltalán nem azt jelenti, hogy agresszívek legyünk. A világosságnak mindig kedvességgel, testvériességgel, atyai szeretettel kell párosulnia.
A kulcsszó a hitelesség. Hagyjuk, hogy a fiatalok elmondják, amit éreznek. Számomra fontos a fiatal és az idősebb közötti párbeszéd: a beszélgetés, a megvitatás. Hitelességet várok a fiataloktól, hogy úgy mondják el a dolgokat, ahogy vannak, a nehézségeket, a bűnöket… Neked mint növendéknevelőnek pedig meg kell tanítanod a fiatalokat a következetességre.
Fontos az is, hogy a fiatalok párbeszédet folytassanak az idősekkel. Az idősek nem maradhatnak a betegszobán, egyedül: a közösségben kell lenniük, hogy a fiatalok és az idősek között létrejöjjön az eszme- és tapasztalatcsere. Emlékezzetek Joel próféta jövendölésére: az öregeknek álmaik lesznek, a fiatalok pedig prófétálni fognak. A fiatalok próféciája az öregekkel való gyengéd kapcsolatból fakad. A gyengédség az egyik kulcsszó Isten vonatkozásában: közelség, együttérzés és gyengédség. Ezen az úton sosem fogunk hibázni. Ez Isten stílusa.
Szeretnék feltenni egy kérdést a szexuális bántalmazók iránti keresztényi szeretet témájában. Az evangélium azt kéri, hogy szeressünk, de hogyan szerethetjük egyszerre azokat, akik bántalmazást szenvedtek, és a bántalmazóikat? Isten mindenkit szeret. Őket is szereti. De mi hogyan szeressünk? Természetesen anélkül, hogy bármit is eltussolnánk, hogyan szeressük a bántalmazókat? Azt az együttérzést és szeretetet szeretném nyújtani, amelyet az evangélium mindenki iránt, az ellenség iránt is kér. De hogyan lehetséges ez?
Egyáltalán nem könnyű. Mára megértettük, hogy a bántalmazás, a visszaélés rendkívül nagy kiterjedésű valóság: van szexuális visszaélés, pszichológiai bántalmazás, gazdasági kizsákmányolás, migránsokkal való visszaélés… Te a szexuális bántalmazásra utalsz. Hogyan közelítsünk a bántalmazókhoz, hogyan beszéljünk a bántalmazókkal, akiktől undorodunk? Igen, ők is Isten gyermekei. De hogyan lehet őket szeretni? Nagyon erős a kérdésed. A bántalmazót ugyanis el kell ítélni, de mint testvért. Az elítélést a szeretet cselekedeteként kell felfognunk. Az ellenség szeretetének van egy logikája, egy módja, mely így is kifejeződik. Ezt nem könnyű megérteni és megélni. A bántalmazó ellenség. Mindannyian ezt érezzük, mert együtt érzünk a bántalmazott szenvedésével. Amikor átérzed, mit hagy a bántalmazás a bántalmazottak lelkében, az borzasztó érzés. Már a bántalmazóval való beszélgetéstől is undorodik az ember. Nem könnyű. De ők is Isten gyermekei. Lelkipásztori gondoskodásra van szükség. Büntetést érdemelnek, de lelkipásztori gondoskodást is. Hogyan tegyük? Bizony, ez nem könnyű. Igazad van.
Jálics jó ember volt
Milyen volt a kapcsolata Jálics Ferenc atyával? Mi történt? Hogyan élte meg ön mint tartományfőnök azt a tragikus helyzetet? Súlyos vádakkal illették önt…
Jálics Ferenc és Orlando Yorio atya egy szegénynegyedben dolgoztak, és jól dolgoztak. Jálics a lelkiatyám és gyóntatóm volt teológiai tanulmányaim első és második évében. Abban a városrészben, amelyben dolgozott, volt egy gerillasejt. De a két jezsuitának semmi köze nem volt hozzájuk: lelkipásztorok voltak, nem politikusok. Ártatlanul bebörtönözték őket. Nem találtak semmit, amivel vádolhatták volna őket, mégis kilenc hónapot börtönben kellett tölteniük, fenyegetések és kínzások között. Aztán kiengedték őket, de a történtek mély sebeket hagytak bennük. Jálics azonnal felkeresett, és átbeszéltük a dolgokat. Azt tanácsoltam neki, hogy menjen az édesanyjához az Egyesült Államokba. A helyzet valóban túl bonyolult és bizonytalan volt. Aztán szárnyra kelt az a szóbeszéd, hogy én voltam az, aki börtönbe juttattam őket. Érdemes tudnotok, hogy egy hónapja az Argentin Püspöki Konferencia két kötetet már kiadott abból a tervezett három kötetből, amelyek tartalmazzák az összes dokumentumot, amely az egyház és a katonaság között történtekre vonatkozik. Abban mindent megtaláltok.
De visszatérve az eseményekhez, melyekről meséltem. Amikor a katonaság elment, Jálics engedélyt kért tőlem, hogy eljöhessen Argentínába lelkigyakorlatot tartani. Segítettem, hogy jöhessen, és együtt is miséztünk. Aztán viszontláttam érsekként, majd pápaként is: eljött meglátogatni Rómába. Mindig megvolt köztünk ez a kapcsolat. De amikor utoljára eljött hozzám a Vatikánba, láttam, hogy szenved, mert nem tudta, hogyan beszéljen velem. Távolság volt köztünk. Azoknak a régi éveknek a sebei bennem és benne is megmaradtak, hiszen mindketten átéltük azt az üldöztetést.
A kormányból néhányan „le akarták vágni a fejemet”, és nem is annyira a Jáliccsal kapcsolatos nehézséget hozták fel, hanem az egész diktatúra alatti viselkedésemet kérdőjelezték meg. Tehát bíróság elé idéztek. Választhattam, hol legyen a kihallgatás. A püspökséget választottam. Négy óra és tíz percig tartott. Az egyik bíró állandóan a szerepvállalásomat firtatta. Én mindig őszintén válaszoltam. Az én szempontomból az egyetlen komoly, megalapozott, jól megfogalmazott kérdést a kommunista párthoz tartozó ügyvédem tette fel. Ennek a kérdésnek köszönhetően tisztázódtak a dolgok. Bebizonyosodott az ártatlanságom. De abban a perben szinte semmi sem hangzott el Jálics ügyével kapcsolatban, hanem más, segítséget kérő emberek eseteiről volt szó.
Aztán a bírók közül kettővel újra találkoztam itt, Rómában, pápaként. Az egyik egy argentin csoporttal volt. Nem ismertem fel, de az volt a benyomásom, hogy már láttam őt. Néztem és néztem őt. Magamban azt mondtam: „Valahonnan ismerem.” Megölelt, és elment. Aztán újra megláttam, és akkor bemutatkozott. Mondtam neki: „Százszoros büntetést érdemlek, de nem azért, amiről szó volt.” Mondtam neki, hogy legyen nyugodt azzal a történettel kapcsolatban. Igen, megérdemlem az ítéletet a bűneimért, de abban a kérdésben szeretnék világos lenni. A három bíró közül egy másik is eljött, és egyenesen megmondta nekem, hogy a kormánytól kaptak utasítást arra, hogy elítéljenek.
Szeretném hozzátenni, hogy amikor Jálicsot és Yoriót a katonaság elfogta, Argentínában zavaros volt a helyzet, egyáltalán nem lehetett világosan látni, mitévők legyünk. Azt tettem, amiről úgy éreztem, hogy meg kell tennem, hogy megvédjem őket. Nagyon fájdalmas ügy volt.
Jálics jó ember volt, Isten embere, istenkereső ember, de egy olyan közeg áldozatává vált, amelyhez nem tartozott. Ezt ő maga is megértette. Ez a gerillák közege volt, akik azon a helyen tevékenykedtek, ahol ő lelkipásztori szolgálatot végzett. A két kötetben közzétett dokumentációban megtaláljátok az igazságot erről az esetről.
A II. vatikáni zsinat beszél az egyház és a modern világ kapcsolatáról. Hogyan lehet összeegyeztetni az egyházat és a modernségen is túllépett valóságot? Hogyan hallhatjuk meg Isten hangját, miközben szeretjük korunkat?
Nem tudom, hogyan válaszolhatnék elméletben, de azt biztosan tudom, hogy a zsinat befogadása még most is zajlik. Azt mondják, egy évszázadba telik, mire teljesen végrehajtják azt, amit egy zsinat akart. Azt is tudom, hogy borzasztó nagy az ellenállás. Hihetetlen nagy a restaurációra való törekvés, melyet én „hátraarcnak” nevezek, hiszen a Zsidóknak írt levél mondja: „Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk” (Zsid 10,39). A történelem és a kegyelem áramlása lentről felfelé halad, mint a gyümölcsöt hozó fa nedve. Enélkül az áramlás nélkül múmia maradsz! A hátrafordulás nem őrzi meg az életet, soha! Változni kell, hiszen – ahogy Lerinumi Szent Vince a Commonitorium primum című művében kijelenti – a keresztény vallás dogmája is fejlődik: „az évek múlásával megerősödik, az idő haladtával fejlődik, a korral egyre mélyebb megismerést nyer”. De ez egy alulról felfelé haladó változás. A veszély ma a visszafordulás, a modernség elleni reakció. Ez a nosztalgia betegsége. Ezért döntöttem úgy, hogy mostantól minden újonnan felszentelt papnak engedélyt kell kérni ahhoz, hogy az 1962-es Római Misekönyv szerint misézhessen. Minden szükséges konzultáció után azért döntöttem így, mert úgy láttam, hogy a II. János Pál és XVI. Benedek által jól bevezetett lelkipásztori intézkedést ideológiai célokra használják fel, arra, hogy visszatérjenek a múlthoz. Meg kellett állítani ezt a visszafordulást, mely nem volt benne elődeim lelkipásztori elképzelésében.
Három hét múlva lesz a pappá szentelésem. Ön emlékszik-e arra, milyen volt a pappá szentelése? Adna-e esetleg jó tanácsot egy frissen szentelt papnak?
Öten voltunk. Ketten maradtunk életben. Szép emlékem van róla. Hálás vagyok az elöljáróknak, akik jól felkészítettek bennünket, és egy szép, egyszerű, pompa és hivalkodás nélküli szertartást szerveztek a fakultás kertjében. Gyönyörű pillanatok voltak. Azt is örömmel láttam, hogy munkatársaim egy csoportja is jelen volt, akikkel együtt dolgoztam a vegyészeti laboratóriumban, mind ateisták és kommunisták. Ott voltak! Egyiküket elrabolta, majd megölte a katonaság. Ha tanácsot szeretnél tőlem: ne távolodj el az öregektől!
* * *
A végén Ferenc pápa felállt, és azt mondta: „Köszönöm szépen ezt a látogatást. Imádkozzunk a Szűzanyához, utána pedig áldást adok rátok.” Ezután a pápa ajándékokat kapott, mindenki részletesen elmagyarázta az ajándékát. Majd egyenként köszöntötte azokat, akiket a szobába lépésekor nem üdvözölt, végül csoportkép készült.
András Attila SJ provinciális köszöntője Ferenc pápához
Kedves Ferenc pápa!
Isten hozta Magyarországon! András Attila vagyok, a magyar jezsuita rendtartomány provinciálisa, az egész provincia nevében üdvözlöm, és hálásan köszönöm, hogy lehetővé tette számunkra ezt a találkozót. Köszöntésem – rendtársaimon túl – egyúttal összes munkatársunk és önkéntesünk nevében is szól, akik mintegy háromszázan segítik és teszik lehetővé a több mint ötven magyar jezsuita munkáját, akiket még több ezer jótevő is támogat. Kérték is, hogy tolmácsoljuk jókívánságaikat és üdvözletüket. Munkájuk, támogatásuk, imáik nélkül nem is tudnánk ellátni apostoli feladatainkat.
Szentatya, közel két hónapja vettem át elődömtől a provincia vezetését, és immár személyes tapasztalatom alapján is látom a rendtartományunk előtt álló kihívásokat, melyek közül a legfontosabbak a háború a szomszédos Ukrajnában, s annak következményeként is a szegények számának növekedését, főként a roma lakosság körében. Épp ennek jegyében látogattam Ukrajnába, hogy személyes tapasztalatot szerezve dönthessünk arról, hogyan tudunk segíteni az ottani rászorulóknak, és hogy jobban megértsük azokat a menekülteket, akiket befogad a magyar jezsuiták menekültszolgálata. A háború kitörése óta közel kétezer embernek segítünk havonta, pedig számuk a háború kitörése előtt alig érte el a százat.
A kihívások és feladatok mellett sok örömmel és vigasszal tölt el minket az Úr. Budapesti rendi templomunkba rengeteg fiatal, főként egyetemista jár. Lelkesítő öröm látni, hogy nyitott szívvel keresik az Urat, mi pedig a Lélek által ebben a segítségükre tudunk lenni. Örömünk és büszkeségünk, hogy jelenleg heten vannak közülünk a genovai noviciátusban, és sok fiatal érdeklődik a jezsuita élet iránt. Az Úr adta vigasz és erősítés, hogy a lelkigyakorlatos házaink tele vannak imádkozni vágyó, főként fiatalokkal, sokszor más felekezetű keresztények is. Köszönjük az Úrnak, hogy jezsuita közösségeinkben megvan a lendület a megújulásra, amelyet a Szent Ignác-i megkülönböztetés jegyében próbálunk felismerni és megvalósítani.
Természetesen nagy öröm és vigasztalás számunkra az ön látogatása, kedves Ferenc pápa. Megérintenek a konkrét emberekhez szóló apró személyes gesztusai, ahogy például tegnap megcsókolta egy tolószékben ülő idős atya kezét; ahogy a görögkatolikus pap feleségének is küldött egy rózsafüzért, ma pedig ahogy a görögkatolikus templomban elfogadta az ajándékba kapott csotkit, és felkötötte a csuklójára. Határainkon túli magyarként nekem különösen is megható volt látni, ahogy megcsókolta a Szent Jobbot, ami által az egész magyarság szívét megérintette.
Látogatása során a szeretet beszédes, apró példáit láttuk, amire délelőtti beszédében is utalt, hogy miben is áll a szeretet nyelvén szólni.
Szentatyánk, hálásan köszönjük, hogy ezekben a napokban nemcsak szóban jelezte, hanem be is mutatta, hogy „Krisztus a jövőnk”! Nagyon köszönöm, hogy itt van velünk, hogy időt szán ránk. Biztos vagyok benne, hogy Ignác atyánk lát most minket, és mosolyogva mondja: tegyetek omnia ad maiorem Dei gloriam (mindent Isten nagyobb dicsőségére)!
Forrás: jezsuita.hu
