„…te erősíted majd meg testvéreidet.” – Lukács evangélista szavai valósággá, ilyen elementáris erővel sosem élt megtapasztalássá lettek számomra e napok alatt. „Bölcsőket akarok…” – hangzott. Életet. S hogy egyértelmű legyen ennek a gondolatnak mélysége, a jelentésen túlmutató széleskörűsége, mindezt oda-hajlásban mutatja meg újra és újra. Közben a derű, nagy együttérzés sugárzása még a képernyőn keresztül is borzongató. Reagál a test: könnyek szöknek a szemekbe, s aki megszólal, remeg valami a hangjában is.
A bejelentkezési lehetőség utolsó perceiben egy civil tévéműsort néztem. A pápa érkezése, a várakozás szólalt mindössze egy mondatban… De annak olyan ereje volt, hogy valami teljesen megváltozott bennem, az addigi közönyöm nagy erővel lett vágyakozássá: ott akarok lenni. Jó segítségek révén sikerült. Kétszeresen volt gazdag minden találkozás, mert minden látott mozzanatban újraélhettem a csíksomlyói szentmisét is, újra felelevenedve minden öröme és nehézsége azon hónapoknak, óráknak.
De annak is, e mostaninak is már csak a gazdagsága az enyém! Újra megerősödtem. Minden gyarlóságunk, emberi gyengeségünk, sőt bűneink vittük most is, így voltunk együtt. De nem ez volt kiemelve. Megláthattuk értékességünk egy irgalmas Atya ránk tekintésében egy másik atya simogató szavai, kézrehajló gesztusai által. A Szentatya csak irányt mutatott, de azt félreérthetetlenül. S úgy, hogy kedve támadt az embernek azonnal lépni.
Igaz, szavai fényében, s abban a jelenlétben, ahogyan itt volt, ez nem nehéz. Nem egyedül, EGYÜTT kell haladni, világos cél felé. Örömben, ünnepben, amit áldozathozatal készít elő, s amiben áldozata révén maga az Isten erősít meg minket. Csak leállni tudok. Várva a találkozást azokkal, akik látták, bekapcsolódtak vagy újraolvassák/nézik mindezt. Hogy órák hosszán át beszélhessük: ilyen gazdag a hitünk, Egyház-családunk, és ilyen, személyes boldogságot teljesítő a jövőnk! Köszönöm, Szentatya!
László Attila
