TISCHLER FERENC neve sokaknak ismerős lehet, ha annyit mondunk, SOMA, lehet még inkább. A Máltai Szeretetszolgálat főtitkáraként megfiatalította a szervezetet, önzetlenségével, alázatával, egyszerűségével és tiszteletre méltó életfelfogásával pedig nagyban hozzájárul a működéséhez. Vele beszélgettem életéről, máltais élményeiről, szolgálatáról.
Meséljen a gyermekkoráról! Sepsiszentgyörgyön nevelkedett, milyen volt ott felnőni? Milyen tevékenységekben vett részt, mennyire volt eleven gyermek, csínytevések, iskola?
Sepsiszentgyörgyön születtem, ott is nevelkedtem fel. Már kiskorom óta mondhatni a plébánia volt az a hely, ahol feltaláltam magam, ahol megtaláltam a barátaimat. Főleg, hogy a kommunizmus időszakáról beszélünk, amikor nem volt ezer más szórakozási lehetőség, se tévé, se telefon, se más olyan dolog, ami lefoglalhatta volna szabad időnket, ezért mindig a közösséget kerestük, mindig azt néztük, hogy hol tudunk együtt lenni a barátokkal, és egy ilyen hely volt a plébánia. Hála Istennek a Szent József-plébánia udvara is nagy volt, illetve a tisztik is mindig nagy szeretettel fogadtak, vártak minket, és ha nem is hittanórára, de egy beszélgetésre, teázásra, sőt néha még elékerült egy-egy videólejátszó, és akkor egy-egy filmet meg tudtunk nézni. Ritkán, de azért sikerült beszerezni különböző filmeket, többnyire természetesen szentek életét, de nem csak. Azért megnéztünk egy-két Bud Spencer-es filmet is, akkor ez nagy újdonság volt. Nagyon sokáig ministráltam, és a ministránsok között, főleg más plébániákkal vagy környékbeli plébániákkal, gyakran szerveztünk találkozókat, focimeccseket meg egyéb sporteseményeket. Aztán a ’90-es évek elején megalakult a 40. számú Szent György cserkészcsapat, és akkor az volt a ministrálás melletti elfoglaltság, tevékenység. Nagy szeretettel mentünk oda, mert olyan dolgokról tanultunk, amikről 15-16 évesen addig nem igazán hallottunk. Mit jelent a tájékozódás, hogyan lehetünk figyelmesek a természet kincseire, illetve a cserkészet életvitelét meghatározó Isten, ember, haza tematikában is nagyon sok jó dolgot tanultunk. Fegyelmezett, illetve szabályozott ifjúsági szervezet volt, amelyben nem jelentettek terhet a szabályok, nem volt teher a pontosság, de ugyanakkor nagy élmény volt a táborozás, nagy élmény volt az őrsfoglalkozás, és hihetetlenül sokat kaptunk. Én azt gondolom, hogy ez az a pillanat, ezek azok a tevékenységek, amelyek meghatározták továbbra is az én, de gondolom, a társaim életét is. Kétségtelen, hogy gyerekként kipróbáltunk mi is csínytetteket, szórakozás gyanánt, táborokban, ministránstalálkozókon, főleg a ’90-es évek után elkezdődtek a magyarországi testvéregyházak és a mi egyházaink közötti tapasztalatcserék, kölcsönös látogatások. Így kerültünk el például egy elég nagy ministránscsapattal a Balatonra, ahol azért megpróbáltunk mindig túljárni a tisztik vagy a kántorok, a sekrestyések eszén, és persze, hogy csínytettek csínytettet követtek. A neveltetésből is kifolyólag azért volt egy szint, volt egy küszöb, amit nem léptünk át, de hát a saját szórakozásunkra pár dolgot mi is megtettünk. Sepsiszentgyörgy, azt gondolom, olyan város, ahol a közösségek békésen tudtak létezni, akár templomi, akár cserkész vagy akár tömbház körülötti csapatok, gyerekek társasága. Mindig megtaláltuk a kihívásokat, mindig megtaláltuk azokat a tevékenységeket, amelyekkel le tudtuk foglalni magunkat. Kisváros lévén eléggé biztonságosnak is mondható, a vezetői mindig arra törekedtek, hogy megadják azt a lehetőséget, hogy lehessen időt eltölteni egészségesen, illetve legyen mindig program, amely lefoglalja a különböző generációkat.
Mindig megtaláltuk a kihívásokat, mindig megtaláltuk azokat a tevékenységeket, amelyekkel le tudtuk foglalni magunkat.
Sepsiszentgyörgyön (és nem csak) Somaként ismerik. Honnan ez a becenév?
A Szent József-plébánián volt egy hagyománya a mikulási színdarabnak, minden Mikulás előtti időszakban az akkori ifjúsági csoport betanult egy színdarabot, amelyet Szent Miklós ünnepén előadtak. Természetesen erre meghívták a plébánia összes gyerekét, és gyakorlatilag együtt voltunk Mikuláskor. Előtte két héttel az egyik főszereplő egészségügyi okokra hivatkozva ki kellett lépjen a darabból, és engem kért meg a tanító, rendező egy mise után, hogy ugorjak be helyette. Igaz, hogy az ifjúsági csoport adja elő, de kell egy gyerekszereplő, nem vállalnám-e el? Hát én mondtam, hogy életemben ilyet nem csináltam, nemet nem mondok, próbáljuk ki, hogy mire vagyok képes, és ha úgy gondolják, hogy ez rendben van, akkor vállalom.
Szimpatikus színdarabról van szó, amely egy szürke egércsalád és egy fehér egércsalád életéről szól. Így lettem én az egyik egércsalád gyereke, gyakorlatilag a darab egyik főszereplője. Az ifjúsági csoportban nagyobbak voltak, nem igazán ismertek, de a színdarabban Soma volt a nevem, így mindenki Somának szólított. Mikor bekerültem én is az ifjúsági csoportba, ott még voltak olyanok, akik a darab idején is benne voltak, ők Somának szólítottak, így a plébánián elég hamar rám ragadt a Soma név, de amikor elkerültem az első munkahelyemre, az első főnököm szintén olyan személy volt, aki benne volt az ifjúsági csoportban és Somának szólított. Első nap, illetve amikor bekerültem a Máltai Szeretetszolgálatba, ott is több olyan fiatal volt, aki az ifjúsági csoportban is tevékenykedett, és ők is így szólítottak, így mindenütt rám ragadt a Soma név, és egy idő után már én is büszkén vállaltam, illetve mutatkoztam be úgy, hogy Soma, Tischler Ferenc. Gyakorlatilag ez végigkövetett engem. Ma már, ha nem mondom helyenként, hogy Soma vagyok, akkor nem biztos, hogy tudják, ki vagyok.
Úgy tudjuk, korán elkezdett önkénteskedni a Máltai Szeretetszolgálatnál. Pontosan hogy volt ez, hol találkozott velük, miért lett vonzó?
Cserkész voltam, és a Romániai Magyar Cserkészszövetség, gondolom én, első őrsvezetőik között jutottam ki Olaszországba, egy közel egy hónapos képzésre, amit az Alpokban tartottunk, a cserkész életmódhoz hűen sátrakban laktunk, és ott képeztek ki minket. A gyakorlatias életmód mellett nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy miként tudunk az embertársainkon segíteni, illetve kis ízelítőt kaptunk a szegények, idősek, de főként a betegek pszichológiájáról. A cserkészetről ezt nem kell mondani, hogy rengeteg játékkal színesítik a programot, rengeteg játékot tanultunk Olaszországban is, és amikor hazajöttem, akkor ’93-ban ez kuriózum volt, és egy sepsiszentgyörgyi napilap készített egy elég hosszú interjút. Erre figyeltek fel a Máltai Szeretetszolgálat akkori ifjúsági vezetői, és ők kérdezték meg, hogy nem lenne-e kedvem elmenni az oltszemi kisegítő iskolába (bentlakásos iskola volt), ahova sérült gyerekek jártak, és időközönként játsszam velük, segítsem őket. Ez nekem nagyon-nagyon vonzónak tűnt, és első alkalommal volt olyan, hogy odamentem, nem tudtam, mi vár rám, de nyitott voltam az egészre. A második alkalomra én kérdeztem, mikor mehetünk ismét, szinte megragadott ez a tevékenység. Aztán egyre jobban beavattak a Máltai Szeretetszolgálatnak a tevékenységeibe, főként ami a gyerekeket és a fiatalokat illeti. Éreztem, hogy ez nekem lelki megnyugvást ad, több, mint amit bárhol megtapasztaltam, és nem telt el sok idő, amíg rájöttem, hogy ez számomra hivatás és lelki öröm, hogy segíthetek, ott szórakozhatok a sérült gyerekekkel. Később aztán jöttek más tevékenységek, az idősek segítése, néha csak élelmiszercsomag kihordása a nagyon szegények számára. Lassan épült egyik tevékenység a másikra, és én is meggyőződtem, hogy ez az a hely, ahol én maximálisan bele tudom adni mindazt, amit érzek, és tényleg őszintén tudok segíteni.
Márciusban máltai lovag lett. Kiből lehet lovag? Meséljen a rendről, ez egy egyházi és egyben katonai rend is: nem olyan, mint egy szerzetesrend, mi a hasonlóság, mi a különbség?
Valamikor régebben csak nemesi család leszármazottai lehettek a rend tagjai. Tekintettel arra, hogy manapság elég kevés nemesi család van, illetve leszármazott is, ezt a kaput egy picit megnyitotta a máltai lovagrend vezetősége, kormánya. Most már olyan tagok, akik tevékenyek, vagy aktívan támogatják a szeretetszolgálat munkásságát, is lehetnek a lovagrend tagjai. Katonai rendnek alakult, hisz a keresztes hadjáratok idején a Szentföldre zarándokló keresztényeknek nyújtottak elsősegélyt, illetve a betegeket, sérülteket kezelték azokban a kórházakban, amelyeket építettek. Ma már a nevében benne van, hogy katonai rend, szuverén katonai rend, de a fő fegyverünk nem az, ami veszteséget tud okozni, hanem az ima és a segítőkészség. A rendnek a mottója ugyanaz, a hit megtartása és a szegények felkarolása. Katolikus egyházi rend vagyunk, de nem feltétlenül egy szerzetesrend, vannak máltai szerzetesek is, sőt a máltai rendnek három szintje van. Én a hármas szintbe kerültem be. Kettes szintűek azok, akik szegénységi fogadalmat tesznek, és az első szintbe tartoznak azok, akik szerzetesek, innen kerül ki a kormány, illetve az állam elnöke, akit nagymesternek neveznek a szervezetnél. Rómában van a kormány székhelye, illetve a nagymester is, aki az államelnök.
Független országként van nyilvántartva, de a szentatya úgymond a rendnek a fölöttese, különböző intézkedéseket tud hozni. Tavaly például kormányváltásra szólította fel az akkori vezetőséget, hisz úgy érezte, hogy az alkotmányt kell egy kicsit alakítani, frissíteni, illetve új szemléletre van szükség. Meg vagyok győződve arról, hogy ha kicsúszik a pályáról az ideológiai vagy értékrendszeri szervezet, akkor is meg fog szólalni a szentatya. Hála Istennek ilyen nem történt, és gondolom, hogy nem is fog történni.
Egyébként egyetlen olyan ország vagy nemzet, akinek nincs területe. Rómában van egy kis kastély, kis erődítmény, ahol a kormány tartózkodik, és a nagymester, de már ennyi a terület. Ugyanakkor államközi egyezményeket köt azokkal a demokratikus országokkal, akik elismerik a rendet. Tudtom szerint közel 200 országban van a rendnek államközi egyezménye, és ezen országok nagy részében nagykövet is létezik. Vagyis a kormány nagyköveteket küld, és ugyanolyan joggal bír a Máltai Lovagrend nagykövete, mint például az osztrák, német, amerikai nagykövet, aki Románia területén tartózkodik, vagyis a külügyminisztérium elfogadja az illető személyt, és attól a perctől abban az országban hivatalosan dolgozhat.
Főtitkárként a központ Kolozsvár, ugyanakkor nagyon sokat utazik. Meséljen arról, mit vett át, és hogyan igyekezett fiatalítani a szervezetet?
Az előző főtitkár nagyon jó elődöm volt, aki sajnos meghalt azóta. Amikor ő elvonult nyugdíjba, nagyon sokáig kerestük, hogy ki lesz az, aki átveszi a főtitkári szerepet. Egy évig nem találtunk megfelelő személyt, aki vállalja az utazást, vállalja az újraépítést, így az országos elnökség felkért, hogy vállaljam el. Nem volt egyszerű döntés, mert én akkor éppen Sepsiszentgyörgy alpolgármestere voltam, és meg voltam győződve, hogy nekem a sepsiszentgyörgyi közösséget kell továbbra is szolgálni. Mint alpolgármester is a szociális ügyekért feleltem természetesen, szociális, ifjúsági és sportügyekért, nagy volt a dilemma, hogy hol tudok hatékonyabb lenni.
Végiggondoltam a lehetőségeket, és arra a következtetésre jutottam, hogy Sepsiszentgyörgy ki tud magából termelni olyan személyeket, akik ezt a tevékenységet felvállalják. Egy olyan szervezetet kaptam, ami nagyon erős volt, nagyon hű volt a mottónkhoz, ami Tuitio fidei et obsequium pauperum, ez a hit megtartása és a szegények felkarolása. A szervezetnek nagyon-nagyon sok tevékenysége volt, nem volt annyira látványos, mert azt vallották az idősebb kollégák, hogy amit tesz a jobb kéz, azt ne tudja a bal kéz, és azzal nem kell dicsekedni, hogyha valakit segítünk. A 2016-os évben már látszott az, hogy intézményesíteni kell, már változtak a szociális törvények, nem lehetett már akkor önkéntesen kivitelezni bizonyos tevékenységeket. A minimális standardok, amelyek a törvényekben megjelentek, már kértek alkalmazottakat, szakembereket, akiket nem lehetett egyszerűen az önkéntes szerződés alapján alkalmazni. Tudtuk, hogy nagy kihívás, tudtuk, hogy ez fizetésekről szól, és tudtuk, hogy ehhez fel kell venni a kesztyűt és el kell tudni adni a tevékenységeket, még ha nem is a legszebb szó, hogy eladni, de el kell tudni mesélni, hogy miért jó és miért bízhatnak meg bennünk a vállalkozó cégek. Elkezdtük ezt az intézményesítési folyamatot, azt gondolom, hogy sikerrel, hisz szinte megnégyszereztük a munkatársak számát, költségvetésünket, illetve a tevékenységeinknek a számát is.
A prioritás a következő időszakban pont az, hogy minél több önkéntest vonzzunk be a szervezetbe
Dinamikussá vált a szervezet, ellenben ha őszinte vagyok és önkritikát tartok, kevesebb idő jutott az önkéntesek motiválására, illetve elég sok önkéntest vesztettünk. Ma már jó úton haladunk, de nehezen találtuk meg azt a képletet vagy azt a módszertant, hogy miként tudjunk egy szervezetben működtetni munkaszerződéses munkatársakat és önkéntességi szerződéssel rendelkező kollégákat. Vesztettünk. A prioritás a következő időszakban pont az, hogy minél több önkéntest vonzzunk be a szervezetbe, és minél több önkéntesre nyitott szívű emberrel értessük meg, hogy nem lett kevesebb a szegény, az elmúlt évben lehet, hogy több is lett, és szükség van arra, hogy segítsünk.
Szatmáron, Kolozsváron is fiatal a kirendeltségvezető – bevált a fiatalítás? Bizonyára nagy bizalom is kell ahhoz, hogy fiatalokra bízzon felelősségteljes feladatokat. Honnan ez a bizalom?
Nem sajátíthatom ki ezt a segítséget vagy ezt a bizalomátadást, hisz a helyi szervezetek vezetőitől függ nagyon sok minden. Én azt vallom, hogy a fiatalokban bízni kell, és rájuk kell bízni minél több munkát. Nagyon keresik a fiatalok azt, hogy mivel tölthetik el szabad idejüket. Ma már nem tudjuk azt csinálni, amit régebben csináltunk, hogy akkor gyere be és egyet beszélgetünk, mert egyre kevesebb idejük van a fiataloknak. A fiatalok akarnak segíteni, akarnak önkénteskedni, de nagyon-nagyon pontosan meg kell tudjuk határozni, hogy mi az ő feladatkörük, illetve velük együtt kidolgozni azt, hogy milyen felelősséget tudnak és akarnak vállalni. Természetesen van egy próbaidőszak. Ez nálunk a szervezetben egyéves. Az egy év alatt gyakorlatilag bevezetjük abba a munkába, amit mi folytatunk már több mint 30 éve. Megpróbáljuk átadni nekik azt az értékrendet, amelyet képviselünk, illetve megpróbáljuk őket felkészíteni különböző esetekre, hisz nem egyszerű a kedvezményezettekkel dolgozni. Persze vannak a gyerekcsoportjaink, ahol gyakorlatilag játszunk, segítünk a gyerekeknek. Ez egy aránylag egyszerű feladat, de ennél sokkal nehezebb, amikor egy idős nénit, bácsit kell megmosdatni, meglátogatni.
Nagyon-nagyon fontosak számunkra a sérültek.
Olyan idősekről beszélünk, akiknek az ajtóját valószínűleg nem nyitja meg más. Amikor ezekről tudomást szerzünk, a lelkiismeret nem hagy minket nyugodni, mi nem tudjuk őket nem számításba venni. Egyre több az ilyen eset, és ehhez nekünk önkéntesre van szükségünk. Nagyon-nagyon fontosak számunkra a sérült személyek, és a sérült személyek esetében is tudjuk azt, hogy a különböző helyzetekre különböző reakciók vannak, különböző események különböző reakciókat váltanak ki, és fel kell legyünk készülve arra, hogy ezt keresztényként tudjuk lereagálni. Hisz nem tudjuk eltaszítani, nem tudunk rájuk szólni, hanem nekünk ezt egy, a jó Istentől kapott nyugalommal, megértéssel kell kezelni. Bizalmat kell szavazni a fiataloknak, nagyon sok jó ötlettel jönnek, nagyon sok egyszerű megoldással jönnek, ők csak azt kell érezzék, hogy igen, akarjuk, hogy ott legyenek, igen értékes az ő munkájuk, és attól a perctől ők dolgoznak.
Új dolgokba is belement, mindenütt ott voltak az első sorban, és személyesen is ott volt szükség esetén. Hogy osztja be az idejét? Mikor pihen? Hogyan töltődik fel?
Elég gyakran mondom azt, hogy akkor most ránk fér a pihenés, és az elkövetkezendő egy-két hétben lassítsunk. Ez így volt a vírusos időszak után is, miután két évet végigdolgoztunk a munkatársainkkal, önkénteseinkkel, januárban egy üzenetben azt kommunikáltam feléjük, hogy a következő időszakban próbáljunk meg magunkra figyelni, próbáljunk meg a családjainkkal foglalkozni. Hát nem telt el három hét, és kitört a háború.
Tehát ránk akkor van szükség, amikor mások nehézségben vannak. Nem tudjuk azt megtenni, hogy bezárkózunk.
Ez a mi küldetésünk, ez a mi hivatásunk. Tehát ránk akkor van szükség, amikor mások nehézségben vannak. Nem tudjuk azt megtenni, hogy bezárkózunk, mert jön a vírus, és talán problémánk lesz. Nem tudjuk megtenni azt, hogy hát akkor tőlünk pár száz kilométerre vannak a menekültek, oldják meg az ottaniak, hanem nekünk össze kell fogni, ettől vagyunk mi erősek, a Máltai Szeretetszolgálat, hogy függetlenül attól, hogy Nagyváradon, Aradon, Bukarestben vagy Szatmárnémetiben vagyunk jelen, amikor és ahol szükség van ránk, nekünk együttesen kell feljutni. Ez történt a háború alatt is. Az ország minden részéről jöttek az önkénteseink és segítették a helyi kollégákat, és így tudtuk ezeket átvészelni.
Pihenés, én azt gondolom, hogy ezt is a jó Isten kegyelméből kapjuk, az erőt is, tudunk menni előre, még hajtunk. Valószínű, hogy erre majd rá fogunk ébredni egy adott pillanatban, hogy a nagy hajsza, a nagy odafigyelés miatt háttérbe szorult néhány dolog, de bízok a helyi munkatársaimban, bízok abban, hogy aki éppen nincs a határon, az otthon nagyobb erőbedobással dolgozik. Pihenni is fogunk előbb-utóbb, de nem akkor, amikor nagy szükség van a mi munkánkra.
Számomra ezek mind kihívások. Én borzasztóan jól érzem magam, amikor beülhetek az autóba és elmehetek valahova, hogy valamit megoldjak, valamit megszervezzek, valamit megbeszéljek, valahol segítsek. Hátrányba elsősorban a családom került, a feleségem és a két gyermekem, de hála Istennek ők is mind a hárman Máltai-tagok, mind a hárman önkéntesek, és pontosan értik, hogy miről van szó. Nagyon sok esetben csatlakoznak ők is, ha tudunk, együtt megyünk, ha nem, külön-külön, de gyakorlatilag ott töltjük el a szabad időnket a szeretetszolgálatban. A gyerekek most kevésbé, mert az egyetem, illetve az érettségi próbára teszi őket, de amikor tehetik, ők is segítenek.
Egy életet a segítségnyújtásnak szentelni – mitől vonzó ez? Miért nem a lúzerek azok, akik érzékenyek, segítőkészek?
Nagy előszeretettel hangoztatjuk, hogy a máltás tevékenység egy vírus, és mindig azt mondjuk, hogy a gyerekeket minél hamarabb meg kell fertőzni ezzel a vírussal. Ami pont erről szól, az alázatról, arról, hogy segítsünk, hisz így tudunk jobbak lenni, így tudjuk jobbá varázsolni ezt a világot, illetve ami nagyon fontos, hogy így tudunk példát mutatni. És el kell mondjam, hogy nagyon sok esetben soha nem látott szolidaritást tapasztaltam az országban, mind a tehetősebb, gazdagabb személyek, mind az egyszerű emberek részéről. Gyakran történik meg az, hogy akár a lelkiismeret megszólítására, bejön egy nagyvállalkozó, és azt mondja, hogy nem tudom megtenni, mert nem vagyok rá felkészülve, nincs időm, de úgy szeretnék segíteni annak a sérült vagy annak az idős személynek, hogy titeket támogatlak, illetve titeket kérlek meg, hogy egy hónapig vigyetek meleg ételt. És a fordítottja is igaz, nagyon sok olyan kedvezményezettünk van, aki egy kis idő után, egy-két év után, hogy a segítséget kapta, azt érzi, hogy úgy tudja meghálálni a közösségnek, ha visszafordítja. Nagyon sok esetben tagjainkká válnak a kedvezményezettek.
Úgy gondolom, hogy a segítségnek nincs határa. Aki úgy gondolkodik, hogy őszintén, nyitott személyként segíteni akar, annak ott a helye egy civil, karitatívszervezetben.
És most szándékosan nem mondom azt, hogy a Máltai Szeretetszolgálatban, mert lehet, hogy valakinek nem szimpatikus. Ebben az esetben ott van a Caritas, a Diakónia, a Vöröskereszt. Van nagyon sok olyan civil, karitatív szervezet, ahova érdemes bemenni, érdemes kipróbálni, mit jelent segíteni, és képességeinkhez, lehetőségeinkhez mérten segítsünk.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 16. és 17. számában
