Gyakran előfordul, hogy lólépésben hangolódunk egy-egy ünnepre. Mert kevés az idő, sok mindent figyelembe kell venni, előre kell dolgozni. A húsvét utáni vasárnapra készülve a naptárban látjuk: irgalmasság vasárnapja.
A Magyar Katolikus Lexikonban a következőket olvashatjuk az irgalmasságról: „Isten tulajdonságainak egyike, erkölcsi erény, mely képessé tesz a segítségnyújtásra akkor is, amikor az igazságosság és a jog alapján az nem várható el. Az erkölcsileg erősebb, nagyobb lehajlása a gyengébbhez, készség a megbocsátásra.” Az isteni irgalmasságnak két nagy szentje van: Fausztina nővér és II. János Pál pápa, mondta Stanisław Dziwisz bíboros néhány éve. Erényeik vitathatatlanok, de kik jutnak személyesen nekünk eszünkbe az irgalmasság szóról?
Az irgalmasság szó jelentésén, az irgalmasság cselekedetein gondolkodva nem tudtam kitörölni a fejemből, a gondolataimból két képet. Az elsőn Ferenc pápa a Gemelli-kórházban egy kisbabát keresztelt. Szép és megható kis videó volt, ami mélyebb értelmet nyert, amikor kiderült: mindez a kórház gyermekonkológiai és gyermek-idegsebészeti osztályán történt. A másik kép, ami megjelent a lelki szemeim előtt, az volt, ahogy a fiatal szülőket vigasztalta, akik elveszítették gyermeküket. Sokatmondó képek, tettek, számításba véve azt is, hogy a szentatya maga is kivizsgáláson vett részt, betegségen esett át, maga is páciensként volt a kórházban. Szép példa mindez arra, hogy idősen, betegen vagy betegesen is másokat (is) lehet előtérbe helyezni.
Vannak szervezetek, melyeknek tagjai magas fokon gyakorolják az irgalmasság cselekedeteit. Ilyenkor szoktuk megvonni a vállunkat, hogy hát nekik belefér, hisz ez a munkájuk. De elbeszélgetve például a Máltai Szeretetszolgálat egy munkatársával (vagy más segélyszervezetével), az ember látja, ez neki nem munka, mert ezt csak hivatásból lehet így csinálni. Csak akkor megy ez, ha személyesen neked fontos, hogy jót és jól tégy. Egész gyerekkoromban kaptam erre mintát. Szerencsés voltam, mert sok olyan, főleg idős embert ismertem, akiknek fontos volt az, hogy odafigyeljenek másokra. Nagymamám és az ő korosztályából sokan úgy éltek, hogy érezték: ezt egyszerűen tenni, élni kell. Nem is vártak cserébe soha semmit. Szívet, lelket derítő olyan fiatalokat is látni, akiknek fontos lehajolni a gyengébbhez, segíteni – jó szóval, mosollyal, egy nehéz csomag megemelésével, valakit maguk elé engedve egy sorban – egyszerű dolgokkal, csak olyasmivel, amire az irgalmas szív és szem képessé tesz.
