Életünk során gyakran ér minket öröm és fájdalom. Könnyen elszomoríthatnak a kudarcok, az élet nehézségei, szeretteink botlásai, betegségek, halálesetek, bűneink, a másik ember hitetlensége, háború, éhség stb. Az irgalmasság cselekedetét gyakoroljuk, ha a szomorkodókat vigasztaljuk egy-egy jó szóval vagy konkrét segítséggel, vagy ha egyszerűen részvéttel mellettük állunk. A szomorút bátoríthatjuk, hogy reménykedjen, inthetjük béketűrésre, s beszélhetünk arról, hogy Isten szeret minket. Az irgalmasság lelki cselekedetei közé tartozik a szomorúak vigasztalása, mely mindannyiunk számára elsődleges kell(ene) legyen.
A szomorúak megvigasztalása komoly lelki erősséget igényel tőlünk, nem lehet üres szavakkal másokat az éltető igazságra vezetni. A vigasztalás képessége kegyelem. A vigasztaló megérzi, hogy ő maga is vigasztalásban részesül (2Kor 1,3−4). A valóság az, hogy nem tudunk jól és hitelesen vigasztalni másokat. A már klisészerű mondatainkon és szavainkon kívül nem tudunk mit mondani annak, aki vigasztalanságot él meg. Habár azt gondolom, hogy azt az embert, aki vigasztalanságban van, mi nem tudjuk megvigasztalni. Arra egyedül Isten képes.
A jól vigasztalás lényege, hogy a szenvedő megérezze, van mellette egy segítő kéz és egy meghallgatásra készséges szív. Nekünk, keresztényeknek az az elsődleges feladatunk, hogy a magukra maradottak, az egyedül levők számára nyújtsunk vigasztalást. Nem tudom, hogy éli meg a kedves olvasó az egy éve tartó háború borzalmait, én sokszor és sokat gondolok azokra, akik otthon, társ, család és remény nélkül maradtak. Akiket nem hiszem, hogy én vagy bárki más meg tudna vigasztalni. Hiszen fogalmunk sincs arról, hogy mit éltek és élnek át. Ha ilyen fájdalmat tudok érezni azok iránt, akikre bár sokat gondolok, de személyesen nem ismerek, mennyivel inkább szeret minket Isten, aki tökéletesen ismer minket, és Krisztust adta, hogy megmentsen bennünket. Könnyekre fakadok, amikor arra gondolok, Isten hogyan vigasztal minket, amikor szomorúak vagyunk. Ő megérti a veszteség felett érzett fájdalmunkat, és a bánatunkban is az ő békességét kínálja. Ő azt akarja, hogy az ő vigasztalása rajtunk keresztül áradjon másokra is. Isten vigasztalásában bízni és így vigasztalni másokat kegyelem és ajándék.
Valljuk be, nem szeretünk tehetetlenül ülni a szomorkodó mellett, sőt elviselni sem tudjuk annak a jelenlétét, aki magába roskadva éli az életét. Mit mondunk ilyenkor? Ez már megint depressziós. Sajnáltatja magát. Egyfolytában panaszkodik. Megint bőg… Ha így állunk embertársunk mellé, inkább messziről kerüljük őt. Ehhez hasonló mondatokkal nem vigasztalni fogjuk, hanem bűntudatot kelteni benne azért, mert szomorú.
Az érzéseink vannak. Van, aki könnyebben, más nehezebben birkózik meg az élet adta kihívásokkal. Az irgalom arról is szól, hogy beülök mellé a gödörbe, és ott maradok addig, ameddig szüksége van rá. Ha nem tudjuk elviselni a mellettünk élő ember szomorúságát, az elsősorban önmagunkról szól. Mi nem tudunk mit kezdeni az érzéseinkkel. Amíg másokat kritizálnak és megítélnek, addig sem kell magukba nézniük. Amolyan menekülés ez.
„Boldogok, akik szomorúak…” Paradox kijelentés lenne, ha Jézus nem így folytatta volna a hegyi beszédet: „…mert majd megvigasztalják őket”. Nincs nagyobb szomorúság az életünkben egy szeretett személy elvesztésénél. A halál, a gyász első fájdalmában nem ad megnyugvást az örök boldogság és a mennyei találkozás reménye, a végérvényes földi elválás tölti ki minden gondolatunkat. Jézus maga is mélyen megrendült, sőt, könnyekre fakadt, amikor értesült barátja, Lázár haláláról. Ő sem fojtotta el az érzéseit. Nagyon emberi és mélyről jövő magatartás az, ha engedjük az érzést megélni. Sok vigasztaló dolog van ezen a földön: a szép tavasz, a rügyező fák. A jó Isten nem unt bele ebbe a földbe. Jó lenne, ha mi is – ott, ahol vagyunk – tudnánk, mernénk, akarnánk egymást vigasztalni, bátorítani – mondja Csaba testvér. Merjük és akarjuk vigasztalni a szomorkodókat! Úgy, ahogyan szeretnénk, hogy bennünket is vigasztaljanak! Csupán ennyi kell hozzá: jelenlét, figyelem, meghallgatás, ölelés, kézfogás, simogatás, imádság, csend, fül, szív. Csak ennyi? Igen! Mert számomra ez az irgalom!
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap április 16-i számának életmód rovatában.
