A pápa virágvasárnapi homíliája: az Úr velünk van a válasz nélküli miértjeinkben is

0
1229
Fotók: A Vatican News Facebook-oldala

A Szent Péter téren tartották meg virágvasárnap délelőtt az Úr szenvedésének emlékezetét Ferenc pápa jelenlétében, aki rövid kórházi kezelése után személyesen lesz jelen a nagyheti szertartásokon. Mostani beszédében a szenvedésében elhagyatott Jézus testi és lelki kínjaira tekintett, aki a kereszten átéli az Istentől elhagyatottság állapotát és az egész emberiséggel együtt kérdezi, hogy „miért”. És bár nem látja az Atyját, mégis ráhagyatkozik.

Hűvös reggeli időben kezdődött a Szent Péter tér közepén álló obeliszknél a virágvasárnapi liturgia bevezető szertartása, az Úr Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékező körmenet. A passió és a kereszthalál színét idéző piros liturgikus ruhában sorakozott fel a Péter vértanúságára emlékező obeliszk körül az asszisztencia, míg végül pápamobillal megékezett a szentatya és a következő imádsággal vette kezdetét a „pálmás vasárnap”, ahogy azt olasz földön nevezik: „Könyörögjünk! Urunk, Istenünk, növeld azoknak hitét, akik benned remélnek. Hallgasd meg könyörgő imánkat, hogy mi, akik ma virágzó ágakat hozunk a diadalmasan bevonuló Krisztus Király elé, a jó cselekedetek gyümölcsét teremjük őáltala. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.” Ferenc pápa szenteltvízzel meghintette az olajfa- és pálmaágakat, majd az Úr jeruzsálemi bevonulását idéző evangélium felolvasása után indult a körmenet a bazilika homlokzata előtti emelt térségre. A diakónus idén Szent Máté evangéliumának passióját olvasta fel a templom kórusának a közreműködésével.  

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Ez az a fohász, amelyet ma a liturgia megismételt a válaszos zsoltárban (vö. Zsolt 22,2), és ez az egyetlen könyörgés, amit Jézus a kereszten mondott a mai evangélium szerint. Ezek tehát azok a szavak, amelyek elvezetnek minket Krisztus szenvedésének szívéhez, a megváltásunkért elviselt szenvedések csúcspontjához – kezdte homíliáját Ferenc pápa, majd Jézus szenvedésének a mélységét elemezte.

Jézus sokféle szenvedést hordott el és mindahányszor meghallgatjuk passiója történetét, az belénk hatol. Kínjai testi szenvedések voltak: az arculveréstől az ütlegelésig, a megkorbácsolástól a tövissel koronázásig, egészen a kereszten megkínzásáig. Kínjai lelki szenvedések is: Júdás árulása, Péter tagadása, vallási és polgári elítélései, az őrök gúnyolódása, a kereszt alatt elhangzó sértések, sokak elutasítása, az egésznek a kudarca, a tanítványok elmenekülése. Mégis, ebben a fájdalmában Jézusnak megmaradt egy bizonyossága: az Atya közelsége. Hiszen megmondta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), „Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem” (Jn 14,10). Ám most mégis megtörténik az elképzelhetetlen dolog; mielőtt meghalna, felkiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

A „miértek miértjét” kiáltja

Íme a leggyötrőbb szenvedés, a lélek szenvedése: a legtragikusabb órában Jézus átéli az Istentől elhagyatottságát. Azelőtt ő soha nem nevezte az Atyát az „Isten” általános nevén. Az evangélium arámi nyelven is megadja a szavát: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” (Mt 27,46). A kereszten megszólaló Jézus szavai közül ez az egyetlen, amelyet az eredeti nyelven hagytak ránk, és amit Máté és Márk evangéliumaiban megtalálunk (Mk 15,34). Az esemény tehát valóságos, a megaláztatás pedig végletes: az Úr azért jön, hogy irántunk való szeretetből szenvedjen, amit nekünk is nehéz megérteni. Jézus látja a beborult eget, átéli az élet keserű határát, a létezés hajótörését, minden bizonyosság összeomlását és ekkor kiáltja „a miértek miértjét”.

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Az „elhagyni” igének erős a jelentése a Bibliában, ezért a végletes fájdalom pillanataiban használják, mint a kudarcba fulladt, elutasított és elvetett szeretet, az elutasított és elvetélt gyermekek esetében, az elutasítás, özvegység és árvaság helyzetében; a kimerült házasságokban, a társadalmi kötelékektől megfosztó kirekesztésben, az igazságtalanság nyomása alatt, a betegség magányában, egyszóval a kapcsolatok legdrasztikusabb szétszaggatásában. Krisztus felvitte ezt a keresztre, magára véve a világ bűnét. A csúcsponton pedig ő, az egyszülött és szeretett Fiú a számára lehetséges leginkább idegen helyzetet élte meg: az Istentől való távolságot.

Értünk vállalta az elhagyatottságát

A szentatya feltette a kérdést: miért juthatott mindez idáig? A válasz csak egy: értünk. Nincs más válasz: értünk! Testvéreim, ez nem egy látványosság. Mindenki, aki ma hallott Jézus elhagyatottságáról, tegye hozzá: értem! Ez az elhagyatottság az az ár, amit az Úr értünk fizetett – tette hozzá szabadon a pápa. A végletekig menően szolidáris lett velünk, hogy a végsőkig velünk legyen. Azért, hogy egyikünk se érezze egyedül és helyrehozhatatlan helyzetben magát. Jézus megtapasztalta az elhagyatottságot, hogy ne hagyjon minket a reménytelenség túszaiként és hogy örökre mellettünk maradjon. Ő mindent megtett értünk, hogy amikor bárki közülünk a falhoz szorul, zsákutcába téved, az elhagyatottság szakadékába és a „miért” örvényeibe süllyed, akkor megérezze, hogy van remény. Ez még nem a vég, mert Jézus is ott volt és most is van velünk: ő, az Atya és a Szentlélek szenvedte el az elhagyatottság távolságát, hogy befogadja a szeretetébe minden távolságunkat, hiszen mindannyian elbukunk olykor. Mindez azért történt, hogy mindannyian elmondhassuk: bukásomban, elhagyatottságomban, amikor elárultnak, elvetettnek és elhagyottnak érzem magam, tudjam, hogy te, Jézus ott vagy: kudarcaimban velem vagy; amikor vétkesnek és elveszettnek érzem magam, amikor nem bírom tovább, te ott vagy, velem vagy; a megválaszolatlan „miért”-jeimben velem vagy.

Így az Úr a „miértjeink” belsejéből vált meg bennünket. Ott tárja fel a reménységet. A kereszten ugyanis, miközben megtapasztalja a végletes elhagyatottságot, nem hagyja, hogy kétségbeessen, hanem imádkozik és ráhagyatkozik. Egy zsoltár szavaival kiáltja, hogy „miért” (22,2), és az Atya kezébe adja magát, még ha távol is érzi őt (vö. Lk 23,46), vagy éppen nem érzi, mert olyannyira elhagyatott. Az elhagyatottságban ráhagyatkozik. De nem csak ez: így elhagyottan továbbra is szereti az övéit, akik magára hagyták, és megbocsát azoknak, akik keresztre feszítették. Íme, gonoszságunk mélysége most belemerül egy nagyobb szeretetbe, így minden elkülönülésünk közösséggé, minden távolságvétel közelséggé, minden sötétség világossággá változik. Nyomorúságunk csúcspontját az irgalom öleli át. Íme, ki is az Isten és mennyire szeret minket. Most derül ki: milyen kedvesek vagyunk neki és milyen sokba kerültünk neki!

Végsőkig menő szeretete képes a mi kőszívünket hússzívvé változtatni

Ferenc pápa megállapította, hogy egy ilyen, értünk végsőkig menő szeretet képes a mi kőszívünket hússzívvé változtatni, amely szeretet tud irgalmas, gyengéd és együttérző lenni. Ez Isten stílusa: közelség, együttérzés és gyengédség. Az elhagyatott Krisztus arra indít minket, hogy keressük őt, és szeressük őt az elhagyottakban. Mert bennük nemcsak a rászorulók vannak jelen, hanem ott van ő maga is, az elhagyatott Jézus, aki azzal váltott meg minket, hogy leereszkedett emberi létezésünk legmélyére. Mindegyikkel együtt van, haláláig elhagyatva. Arra az úgynevezett „utca-emberre” gondolok, egy németre, aki a kolonnádok oszlopsora alatt halt meg, egyedül, elhagyatva. Ő Jézus, mindannyiunk számára. Sok elhagyatottnak van szüksége a mi közelségünkre. Nekem is szükségem van arra, hogy Jézus megsimogasson, hogy az emberek hozzám közelítsenek és ezért indulok el, hogy megtaláljam őt az elhagyatottakban, az egyedüliekben – szólt rögtönözve a szentatya.

Ma sok „elhagyatott Krisztus” él köztünk

Ezért akarja, hogy gondoskodjunk azokról a testvérekről és nővérekről, akik leginkább hasonlítanak őhozzá, a fájdalom és a magány végletes helyzetében. Ma sok „elhagyatott Krisztus” van. Vannak kizsákmányolt és magukra hagyott teljes népek, szegények, akik utcakereszteződésekben élnek, és akiknek elkerüljük a tekintetét, mert nincs hozzá bátorságunk, hogy szembenézzünk velük. Vannak migránsok, akiknek nem annyira arcuk van, hanem számuk, ott vannak a fogvatartott elutasítottak, a problémaként számba vett, katalogizált ​​emberek. De van sok láthatatlan, rejtett elhagyott Krisztus is, akiket fehér kesztyűs kézzel dobnak el: meg nem született gyermekek, magukra hagyott idősek, meg nem látogatott betegek, fogyatékkal élők, akikről tudomást nem vesznek, és vannak rejtve elhagyatott krisztusi fiatalok, akik nagy ürességet éreznek belül anélkül, hogy valaki igazán meghallgatná fájdalomkiáltásukat. És nem találnak más utat, mint az öngyilkosságot, ők a mai elhagyatottak, és ezek a mai válságok.

Az elhagyatott Jézus kéri, hogy legyen szemünk és szívünk az elhagyatottak számára. Nekünk, akik az elhagyatott tanítványai vagyunk, senkit nem szabad peremre szorítanunk, senkit nem hagyhatunk magára, hiszen ne feledjük, hogy az elutasított és kirekesztett emberek Krisztus élő ikonjai, akik eszünkbe juttatják az ő mindent meghaladó szeretetét, elhagyatottságát, amely megment minket minden magánytól és elhagyatottságtól. Kérjük ma ezt a kegyelmet, hogy tudjuk szeretni az elhagyott Jézust és tudjuk szeretni Jézust minden elhagyatottban. Kérjük a kegyelmet, hogy meglássuk és felismerjük az Urat, aki bennük még ma is felénk kiált. Ne hagyjuk, hogy a hangja elenyésszen a közöny fülsiketítő csendjében. Isten nem hagyott magunkra; vigyázzunk az egyedül maradtakra. Akkor és csak akkor tesszük magunkévá annak vágyait és érzéseit, aki értünk „kiüresítette önmagát”, teljesen üressé téve magát (Fil 2,7) – zárta virágvasárnapi homíliáját Ferenc pápa.

Forrás: P. Vértesaljai László SJ/Vatican News