A szentatya folytatta az evangelizáció iránti szenvedélyről, a hívők apostoli buzgóságáról szóló katekézissorozatát március 29-én a Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében. Ezekben a hetekben olyan személyeket vesz sorra, akik tündöklő tanúi voltak ennek a szenvedélynek. Ezúttal Szent Pálról elmélkedett.
Az apostoli buzgóságról szóló katekéziseink sorában ma olyan személyiségekkel kezdünk foglalkozni – akik különböző módokon és különböző korokban – példamutató tanúságot tettek arról, mit jelent az evangélium iránti szenvedély. Az első tanú pedig természetesen Pál apostol. Két katekézist szeretnék a személyének szentelni.
A tarzoszi Pál története emblematikus e témában. A Galatáknak írt levél első fejezetéből, valamint az Apostolok cselekedeteinek elbeszéléséből világossá válik számunkra, hogy az evangélium iránti buzgósága a megtérése után kezdődik, a zsidóság iránti buzgalmának helyét veszi át. Ő Mózes törvényéért, a zsidó vallásért buzgólkodott, a megtérése után pedig folytatódik ez a buzgóság, csakhogy utána már Jézus Krisztus hirdetésére irányul.
Pál rajongva szerette Jézust. Saul – előző nevén – már korábban is buzgó volt, de Krisztus megváltoztatta buzgóságának az irányát: a törvény helyett az evangéliumra irányul most már a buzgósága. Lángolása először le akarta rombolni az egyházat, aztán viszont építeni kezdi. Feltehetjük a kérdést: mi történhetett, hogyan változik meg benne a rombolásra irányuló szándék építeni akarássá? Mi változott meg Pálban? Milyen értelemben alakult át a buzgósága, az Isten dicsőségére irányuló lángoló törekvése?
Aquinói Szent Tamás azt tanítja, hogy a szenvedély erkölcsi szempontból sem nem jó, sem nem rossz: erényes használata erkölcsileg jóvá teszi, a bűn pedig rosszá. [1.] Pál esetében: ami megváltoztatta őt, az nem egyszerűen egy gondolat vagy meggyőződés volt, hanem a feltámadt Úrral való találkozás volt az – ezt ne felejtsétek el: ami megváltoztatja az életet, az az Úrral való találkozás! –, tehát Saul számára a feltámadt Úrral való találkozás volt az, ami egész lényét átalakította. Pál emberségét, Isten és az ő dicsősége iránti szenvedélyét nem megsemmisíti, hanem átalakítja, „megtéríti” a Szentlélek. Az egyetlen, aki meg tudja változtatni a szívünket, a Szentlélek! Pál életének minden vonatkozásában ez történik. Ahogyan az Oltáriszentségben is: a kenyér és a bor nem tűnik el, hanem Krisztus testévé és vérévé válik. Pál buzgósága megmarad, de Krisztus iránti buzgósággá válik. Az iránya megváltozik, de a buzgóság ugyanaz marad.
Az Úrnak az emberségünkkel, a jellemvonásainkkal, a tulajdonságainkkal szolgálunk, de ami mindent megváltoztat, az nem egy eszme, hanem a tényleges élet, ahogyan maga Pál mondja: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (2Kor 5,17). A Jézus Krisztussal való találkozás belülről változtat meg, más emberré tesz. Ha valaki Krisztusban van, akkor új teremtmény! [Más emberré válunk] – ez az értelme annak, hogy új teremtmény vagyunk! A kereszténnyé válás nem smink, amely megváltoztatja az arcodat, nem! Ha keresztény vagy, az megváltoztatja a szívedet! De ha csak külsőleg vagy keresztény, az nem megy… a kozmetikázott kereszténység nem működik! Az igazi változás a szívben történik. Ez történt Pállal is.
Az evangélium iránti szenvedély nem megértés vagy tanulmányok kérdése, melyek hasznosak ugyan, de nem hozzák létre azt; sokkal inkább azt jelenti, hogy átéljük a „bukás és feltámadás” ugyanazon tapasztalatát, amelyet Saul/Pál átélt, és amely apostoli lelkesedése megváltozásának eredeténél áll. Tanulhatsz bármilyen teológiát, tanulmányozhatod a Bibliát, foglalkozhatsz bármilyen hasonló intellektuális dologgal, s mégis ateista és világias lehetsz! Ez nem tanulmányok kérdése; a történelemben tömérdek ateista teológus volt!
A tanulás hasznos, de nem hozza létre az új életet, a kegyelmi életet. Ahogyan Loyolai Szent Ignác mondja: „Nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensőleg érzékeli és ízleli.” [2.] Olyan dolgokról van szó, amelyek belülről változtatnak meg, amelyek által másnak tapasztalod magadat, más dolgot ízlelsz! Mindannyian gondolkodjunk el ezen: „Vallásos ember vagyok-e?” – [„Igen!”] – „Rendben.” – „Imádkozom-e?” – „Igen.” – „Próbálom-e megtartani a parancsolatokat?” – „Igen.” – „És hol van Jézus az életemben?” – „Ó, nem, én azt teszem, amit az Egyház parancsol.” – De hol van Jézus? Találkoztál-e Jézussal, beszéltél-e Jézussal? Kézbe veszed-e az evangéliumot, beszélsz-e Jézussal, emlékszel-e arra, kicsoda Jézus? Ez az, amit oly sokszor elmulasztunk… Egy olyan kereszténység, amelyet nem mondom, hogy Jézus nélkül, de egy elvont Jézussal élünk… Amikor Jézus belép az életedbe, ahogy Pál életébe is belépett, mindent megváltoztat. Sokszor hallottuk már, hogy megjegyzik egyesekről: „Nézd azt az embert, olyan hitvány volt, most pedig jó ember, derék ember… Ki változtatta meg? Jézus! Rátalált Jézusra. A te keresztény életed megváltozott-e? „Nem is tudom, többé-kevésbé igen…” Ha Jézus nem lépett be az életedbe, akkor nem változott meg. Akkor csak külsőleg, látszatra lehetsz keresztény.
Jézusnak be kell lépnie, és ez megváltoztat téged! Ez történt Pállal is. Rá kell találnod Jézusra! Ezért mondta Pál, hogy Krisztus szeretete hajt bennünket, az visz előre bennünket. Ugyanez a változás történt az összes szenttel: miután rátaláltak Jézusra, ő hajtotta, ösztönözte őket előre.
Egy további megfigyelést is tehetünk a Pálban végbement változással kapcsolatban, aki üldözőből Krisztus apostolává lett. Egyfajta paradoxon lép fel az életében: amíg ugyanis Isten előtt igaznak tartotta magát, addig felhatalmazva érezte magát arra, hogy üldözze, letartóztassa, sőt megölje az embereket, mint István [diakónus] esetében; de amikor a feltámadt Úr által megvilágosítva ráébred, hogy „istenkáromló és erőszakos ember” volt (vö. 1Tim 1,13) – ezt mondja magáról: „Istenkáromló és erőszakos ember voltam” –, akkor elkezd valóban képessé válni a szeretetre. Ezen az úton kell járnunk! Ha valamelyikünk azt mondja: „Ó, köszönöm, Uram, hogy jó ember vagyok, jó dolgokat teszek, nem követek el nagy bűnöket…”: ez nem jó út, ez az önelégültség útja, ez az út nem tesz megigazulttá, ez díszkatolikussá tesz. A díszkatolikus nem szent katolikus, hanem csak díszlet. Az igazi katolikus, az igazi keresztény az, aki befogadja Jézust önmagába, aki megváltoztatja a szívét. Ezt a kérdést teszem fel ma mindannyiatoknak: mit jelent számomra Jézus? Beengedtem-e a szívembe, vagy csak úgy a közelemben tartom, de nem engedem be túlságosan? Hagytam-e, hogy megváltoztasson? Vagy Jézus csak egy eszme, egy teológia, ami néha foglalkoztat…
És ez a buzgóság: amikor valaki rátalál Jézusra, érzi a tüzet, és Pálhoz hasonlóan hirdetnie kell Jézust, beszélnie kell Jézusról, segítenie kell az embereket, jó dolgokat kell tennie. Amikor az ember csak Jézus ideájára talál rá, akkor a kereszténység ideológusa marad. De ez nem ment meg! Csak Jézus ment meg bennünket, ha találkoztunk vele, és megnyitottuk előtte szívünk ajtaját. A Jézusról alkotott elképzelésünk nem ment meg! Segítsen az Úr, hogy rátaláljunk Jézusra, hogy találkozzunk Jézussal, és ez a Jézus belülről változtassa meg az életünket, és segítsen, hogy segíthessünk másoknak!
Forrás: Tőzsér Endre SP, Magyar Kurír
1. Vö. Quaestio „De veritate”, 24, 7.
2. Lelkigyakorlatok, Bevezető megjegyzések, 2. [Magyarul: Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok. Jezsuita Kiadó, Budapest, 2020, 28. old.
