GERÉD VILMOS kántor-karnagy neve ismerős sok katolikus embernek Erdély-szerte, de nem csak. Március 15-én munkásságért a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki az egyházzene magas szintű szolgálata és tanítása, a kolozsvári Szent Mihály-templom és a gyulafehérvári székesegyház orgonáinak restaurálása és kibővítése, valamint a Gyulafehérvári Főegyházmegye kántorképzésében végzett munkája elismeréseként. Családjának minden tagja foglalkozik zenével, a mai egyházzenei életben is szervesen részt vesznek. A kommunizmus alatt továbbképzőket, orgonafelújításokat, egyházzenei életet alapozott meg, melyek a mában élnek tovább. Életéről, megvalósításairól, hitéről beszélgettem a karnagy úrral, olvassák szeretettel!
Csíkszentsimon, Szentegyházasfalu, Kolozsvár, Gyulafehérvár, Nagyvárad, és most ismét Szentegyházasfalu. Települések, melyek szorosan kapcsolódnak életéhez. Milyen életutat járt be, milyen szerepet játszanak ezek a települések az életében, miket valósított meg ezeken a helyeken?
Csíkszentsimonban születtem. Édesanyámnak szép énekhangja volt, szorgalmazására már elemista koromban jártam zongoraórákra Csíkszeredába Balázsi Jolánhoz, így amikor 1965-ben Gyulafehérvárra mentem, akkor már el tudtam játszani a Szent vagy, Uram! énekeit. A gyulafehérvári tanulmányok után a volt plébánosomnál, Szabó Sándornál lettem kántor, aki Homoródkarácsonyfalván szolgált, és valójában neki köszönhetem, hogy zenész lettem. Tanítva tanulsz, tanulva tanítasz. Ez egy szép mondás a volt plébános úrtól. 1969 januárjától gyerekeket kezdtem tanítani, és mai napig, nyugdíjasként is tanítok.
Márton Áron püspök úr 1969-es bérmaútjakor hívtak meg Szentegyházasfaluba, mert az ottani kántornak egészségi problémái voltak. Nagyon sok érdekes dolog volt, amit itt ismertem meg. Gyulafehérváron nekünk azt tanították, hogy a Szent vagy, Uram! az szent, s ami nincs benne, az nem szent. Akkor még nem tudtam, de azért ez nem volt igaz. A Salve Regina mai napig nincs benne, de a nagyheti vagy temetési szertartások sem, s mégis énekeljük. Itt találkoztam azzal, hogy az emberek más dallamon énekeltek énekeket, ami engem akkor zavart. Aztán egy tanárral ismerkedtem meg, aki gyűjtőútra járt ide. A plébános megkért, hogy kísérjem el, és csodálkoztam, hogy ilyen díszített, „kacskaringós” dallamokat rögzít. Elmenetele után nem sokkal kaptam egy névre szóló csomagot, melyben a Nektek magyaroknak, rólunk magyarokról című könyv volt, 1931-ben adták ki Kolozsváron, Domokos Pál Péter szerkesztésében. A dedikálásban az állt, hogy nagy tisztelettel Geréd Vilmos kántor úrnak, Domokos Pál Péter. Láttam, hogy a Szent vagy, Uram!-hoz képest sokkal cifrább énekek vannak benne, előkékkel és utókákkal, kíváncsi lettem ezekre az énekekre. Aztán jobban megismerkedtünk a könyv szerzőjével, és haláláig tartottuk a kapcsolatot. Az ő biztatására kezdtem gyűjteni különböző népi variánsokat. Szentegyházasfaluban volt egy 50 tagú vegyeskórus, amelyet Petres Károly alapított. Ő Márton püspök úr börtönbe zárásával került ki a teológiáról, és itt kántorizált. Petres Károly a zetelaki születésű Boros Valértől tanult, egy európai hírű orgonistától, orgonaszakértőtől, akitől később, 1973-tól én is tanulhattam. Dolgoztam és nagyon sok gyereket tanítottam, igazából az itteni közösség tiszta és hagyományos éneklésének köszönhetően kerültem Kolozsvárra. Belecsöppentem egy olyan munkába, amelyet addig nem végeztem, gondolok itt például a zenekaros misékre. Kostyák Imre tanár úr elvitt egy jó barátjához, Nagy István zenetudóshoz, így tőle kezdtem tanulni, általa ismertem meg többek között a Palestrina-miséket.
Elvégeztem a marosvásárhelyi népi egyetemen egy kétéves karvezetői és egy hároméves ének szakot. Nagy István igazgatta a lépteimet, nagyon nagy mértékben neki köszönhetem azt, hogy sikerült helytállnom. Később megismerkedtem Domokos Pál Péteren keresztül olyan magyarországi zenészekkel, mint Jáki Sándor Teodóz, Dobszay László, Szendrei Janka és Gergely Ferenc, akik még jobban ösztönöztek a kutatásra. Jakab Antal püspök úr már korábban rám bízta az erdélyi orgonáknak a felmérését, felleltározását, és ezt követte az erdélyi értékes énekek gyűjtése, ami könyv formájában is megjelenhet. A 80-as években napvilágot látott Budapesten az Éneklő Egyház énekeskönyv, amely erdélyi variánsokat is tartalmazott. Ezt kibővítve, az énekeket rendszerezve született meg Jagamas János tanácsaival a Dicsérjétek az Urat! énekeskönyv. 1994-ben meghívtak Gyulafehérvárra oktatni, amelyet ideiglenesen vállaltam, végül húsz év lett belőle. 1996-tól 2001-ig a nagyváradi Partium Egyetemen tanítottam. Budapesten, a Liszt Ferenc Zenekadémián elvégeztem az egyházzene szakot, doktori disszertációmat a kolozsvári Szent Mihály-templom zenei életéről és orgonáiról írtam.
Kántor, karnagy, egyházzenész, tanár, abban az időszakban, amikor a rendszer ellenezte a vallásgyakorlatot. Honnan ered az egyházzene iránti elköteleződése?
Az előbbi kérdésre válaszolva is megemlítettem volt plébánosomat, Szabó Sándort, aki rendkívüli ember volt. Tudott hegedűn játszani, szerette a liturgikus zenét, és ő biztatott, hogy ezzel kellene foglalkozni, s ha már műveled, akkor csak jól és szépen és gyakorolni kell. 1973-ban ismertem meg Boros Valér ferences atyát. Először furcsa volt, mert az orgonánál kihúzott mellel, feltartott fejjel énekelt. Amikor elkezdett tanítani, kissé meggörbülve ültem az orgonánál, és mondta, hogy húzzam ki magam. Természetes, hogy a katolikus kántor ülve játszik és énekel, pedig az énekes állva kell énekeljen. De ahhoz, hogy tisztán és szépen tudjon énekelni, egyesen, nem meggörnyedve kell ülni. Akkor tudatosult bennem, hogy a helyes éneklés, és nem a büszkeség emelte őt ki. Nagyon sokat beszélgettünk a zenéről. Később nem föltétlenül zenészekkel, hanem néprajztudósokkal is rengeteget beszélgethettem, például Erdélyi Zsuzsánnával. Sok embertől tanultam, sokan igazgatták pályámat, nem magamtól lettem az, aki vagyok.
Hogyan sikerült mindenki számára biztosítani a zenei nevelést és megszerettetni a zenét családjával? Miért tartotta fontosnak a zenei neveltetést?
Egy kis visszakanyarodás az időben. Az 1848-as szabadságharc leverése után – ahogy később más politikai erők is ugyanezt tették – saját embereket helyeztek mindenfelé, s így az én felmenőimben is osztrák származású egy ember. Őt Csíkszentsimonba helyezték, akinek lett három lánya, itt is halt meg. Azt is hallottam, hogy nagyanyám és nagyapám, amikor veszekedtek, németül veszekedtek, de a szüleim egy szót sem tudtak németül. Hálából, immár Kolozsváron, lányaimat német nyelvre kezdtem taníttatni. Ha egy orgonista vagy egyházzenész nem ért németül, nem tudja megérteni például Bachot. Bach a hangszeres zene csúcsa! Teljesebbet azóta sem írt senki és nem is fog. Ezért a német nyelv nagyon fontos egy zenésznek. A vokális zenében, a hangzenében, a hangunkra épített zenében Palestrina tette a legtöbbet. Mások is tettek mellé, de jobbat nem tudtak. Amikor feleségemmel elindultunk ezen az életpályán, akkor elhatároztuk, hogy mindent Isten nevében és Istenért fogunk végezni, és természetes az is, hogy a liturgikus cselekmények megélése a családdal történik. A zene annyira fontos, mint a levegő. Nemcsak az egyházzenéről van szó, hanem általában a zenéről. Aki nem műveli a zenét, az olyan, mintha nem akarna levegőt venni magának.
Hogyan sikerült a kolozsvári Szent Mihály-templom orgonáját felújítani? Mi/ki biztosította a hátteret ebben a munkában, melyre életének nagy részét szentelte? Miről kellett lemondania a cél érdekében?
Orgonát először szülőfalumban láttam, az akkori kántor a jobb hangú gyermekeket maga mellett énekeltette. Ott láttam először, hogy milyenek a billentyűk, aztán vannak valami kihúzók, amiket kihúzott és visszanyomott, és amikor kihúzta, erősebben szólt az orgona. Második találkozásom az orgonával Gyulafehérváron volt, majd a homoródkarácsonyfalvi kántori szolgálatom alatt, ezután kerültem Szentegyházasfaluba. Egy magyarországi utazásom során találkoztam Szigeti Kiliánnal, aki érdeklődött, hogy milyen rendszerű az orgona. Mivel nem értettem hozzá, akkor még nem tudtam megmondani. Majd adott egy könyvet a kőszegi orgonákról és megkért, hogy a Szentegyházasfaluban lévő orgonának írjam meg a történetét. Szigeti Kilián egyszer volt Temesváron, de Erdélybe nem jöhetett be, mert mint magyar kutatót kitiltották. Neki köszönhetően, a szentegyházasfalvi orgona történetének írása során ismertem meg az orgona működését és technikai megoldásait. 1977-ben Kolozsváron egy elhanyagolt hangszer fogadott. Meglepődve tapasztaltam, hogy a hatalmas, csodálatos templomban egy szép hangú, de kis orgona van, 12 regiszterrel, amelyet egykori tanárom, Gál Alajos segítségével megjavíttattunk. A kommunizmus ideje alatt nem voltak orgonajavítók, ő hozott össze Mesnyi Jánossal, aki nemcsak a marosvásárhelyi kultúrpalota orgonájának hangolója volt, hanem a környéken sok orgonát karbantartott. Aztán egy koncertszervezés közben, az orgonahangolás kapcsán találkoztam Hermann Binder nagyszebeni orgonaépítővel. Ő ismerte fel, hogy a hangszer egy Hahn-orgona, ami nagy név az erdélyi orgonaépítészetben, és orgonái kétszáz éven túl is – a Kolonics-orgonákhoz hasonlóan – szinte karbantartás nélkül szépen szólnak, nem igényelnek folyamatos beavatkozást. Hermann Binder szakszerű segítségével indult el az orgona restaurálása, és akkor fogalmazódott meg az igény egy nagyobb hangszerre, hogy legyen kibővítve, ugyanis a tér megengedi. Sokan azt ajánlották, hogy ezt vegyük ki és hozzunk egy másikat. Közben a szászok folyamatosan települtek ki Erdélyből, így orgonák maradtak „szabadon”. Ekkor került a kisorgonának nevezett, Hahn által épített vérdi orgona a templomtérbe, hétköznapi használatra. Jövedicsről pedig szintén egy Hahn-orgona a karzatra, s így alakult ki a hárommanuálos koncertorgona. Kolozsváron, a Farkas utcai református templom orgonája egykor szintén Hahn-orgona volt, de az orgonaszekrényen kívül semmi nem maradt belőle, az romantikus hangszer lett. Az volt a cél, hogy a Szent Mihály-templomban legyen egy eredeti barokk orgonaegyüttes. Itt jegyzem meg, hogy az orgonamotor németországi, teljesen zajtalan, és igen nehézkes volt akkor ennek és az ilyen alkatrészeknek a beszerzése. A munkák anyagi háttere külföldre elszármazott magyar embereknek, de legfőképp a Svájcban élt, néhai Ottrubay Magda nagylelkű adományozásának és kitartó gyűjtőmunkájának köszönhető.
Hogyan fogadta a hírt, hogy Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntetik ki? Mit jelent életében ezen díj elnyerése?
Nem akartam elhinni, mert nem tartottam magam érdemesnek. Különös kitüntetéseket még kaptam, egy-két elismerőt, meg elismervényt, emlékképet, de nem tartottam fontosnak. Amikor megkérdezték, hogy elfogadom-e, azt mondtam, hogy ha népem s az egyházam szolgálatáért, akkor igen.
1987-től fokozott figyelmet szentelt a kántorok képzésére. A rendszerváltás megnyitotta a határokat, szabadabban lehetett élni, mozogni. Milyen új lehetőségeket biztosított ez az erdélyi kántorok számára?
Szentegyházasfaluban volt egy káplán, Ambrus Imre, aki később plébános lett. Neki köszönhetően mélyült el az, hogy ahogy mosakodunk, úgy a lelki tisztítást is el kell végezni. Volt olyan eset, hogy a Szentkeresztbánya felé vezető úton csendben meggyóntam neki. Ha már ott vagyok a legszentebb liturgián, akkor áldozzak, vegyem Krisztus testét magamhoz. Az elején ez nehéz volt, mert a kántor a kórusban szolgál. Ezt úgy oldotta meg, hogy mise végén megvárt, hogy áldozhassak. Nagyon ritka, hogy liturgián úgy vegyek részt, hogy ne áldozzak, úgy gondolom, ez az ember életében nagyon fontos kell hogy legyen, hiszen eligazítást ad. Ebből kifolyólag született meg, hogy legyünk kántorokkal, énekkarokkal együtt. Az elindulás Ilyés István volt székelyudvarhelyi kántorral volt. Az első ilyen alkalommal a csíkszentsimoni kórus jött Szentegyházasfaluba, amikor Petres Károly gyóntatta meg a kórustagokat, végezte a szentmisét és mondta a szentbeszédet. A következő évben csatlakozott a csíkszeredai kórus, azután a lövétei is. A találkozókon nemcsak a zenéről volt szó, hanem a lelkiségről is. Jakab püspök úr nagyon támogatta a kántorokat, így amikor 1986-ban Gyulafehérváron megalakultak a különböző bizottságok, lehetőség nyílt a kántoroknak többnapos lelkigyakorlatos továbbképzőt tartani. Megemlíteném Marton József tanár urat Gyulafehérvárról, aki több előadást vállalt, neki is köszönhető volt, hogy Gyulafehérváron elkezdődhettek a továbbképzők. Általában az ottani tanárok is mellénk álltak. Ágoston Ferenc tanár úr is sokat tett a kezdeteknél, s ne felejtsük el, hogy abban az időben nem volt könnyű egy ilyet megszervezni. A 89-es változásig Gyulafehérváron voltak a továbbképzők, mindig volt egy lelkivezető és volt szakmai továbbképzés is. Változás után lehetett menni külföldre, úgyhogy 1990-ben a találkozót Budapesten szerveztük a központi szemináriumban. A lelkivezetőnk Várszegi Asztrik bencés szerzetes volt, aki később pannonhalmi főapát lett. Tardy László, a Mátyás-templom – már nyugalmazott – kántor-orgonistája szakmai előadó volt. Nagyon szép volt, csak sokan nem tudtak kijönni, s akkor döntöttük el, hogy inkább őket hívjuk meg Erdélybe, így minden évben külföldi előadóink voltak. Először Sepsiszentgyörgyön találkoztunk, de nem jött el mindenki, majd két képzőt Csíkszeredában tartottunk, de legtöbbször a csíki kántorok nem jöttek el. Aztán Székelyudvarhelyre költöztünk, majd volt Kolozsváron is, de utólag visszamentünk Gyulafehérvárra. Ott a székesegyház, az egyházmegyénk szíve, és a legtöbb kántor ott végzett. Visszamenni abba a környezetbe, ahol tanultunk, ahol a liturgián, a nagyheti szertartásokon részt vettünk, csodálatos volt. Az utolsó lelkigyakorlatos kántortovábbképző Gyulafehérváron – mielőtt nyugdíjba jöttem volna – 2015-ben volt, utána átköltöztek Csíksomlyóra. Itt sem rossz, Mária lábánál, hála Istennek jól megszervezték és nagyon szépen csinálják.
Tanított a gyulafehérvári kisszemináriumban, közben Kolozsváron volt kántor-karnagy, és családja is itt élt. Hogyan lehetett ezt megvalósítani, összeegyeztetni a magánéletet a munkával?
Az előbb említettem, hogy a feleségemmel, amikor összekötöttük az életünket, akkor sok mindent elhatároztunk, és ezek az elhatározások a mai napig tartanak. Egymást mindig támogatjuk, egymásban megbízunk, ez volt a legelső, az alapja mindennek. A szolgálatot vállalni nem mindig könnyű, ebben a megértés a legfontosabb. A gyulafehérvári munkát ideiglenesen vállaltam el, amíg valakit találnak, aki Gyulafehérvárra költözik, mert családdal nem tudtunk volna odaköltözni. Ebből az ideiglenességből csak 20 év lett, utánam mások csinálják, hála Istennek jól. Volt olyan is, hogy a gyermekeim kellett helyettesítsenek. Ők bele voltak nőve, mert igazából a liturgiát nem tanulni kell, hanem bele kell nőni. Itt említem meg, ha a gyermeket elhozzák a templomba, és sír, jajgat vagy kiabál, nem szabadna haragudnia sem a papnak, sem a kántornak, mert a gyermek egy kicsit siránkozik, de belenő a liturgiába. Máskülönben a gyermeksírásnál több zajt hall a pap is és a kántor is máshol.
Mit gondol a mai egyházi zene világáról, megvalósításairól? Amikor tevékenyen részt vett benne, látta-e vagy elképzelte-e a jövőjét így, amilyen most?
Nagyon sokan különböző dolgokat kritizálnak. Például van, akinek nem tetszik a gitár, nem tetszik a gitáros mise. Van, aki nem szereti a zenekaros miséket. Én azt mondom, hogy minden hangszer jó, nincs olyan, hogy rossz hangszer. Az a kérdés, hogy mit és hogy játszunk rajta. Van egy nagyon pontos megfogalmazás, nem csak kántorok, de mindenki részére: amit mond vagy énekel, az legyen hallható, érthető és Istenhez méltó. Ez a viselkedésére is áll: hallhatóan köszönjön, érthetően kérdezzen és Istenhez méltóan éljen. Ezt fontosnak tartom. Ez a szent szövegeknél még inkább érvényes. Sajnos erre nemcsak a kántorok, hanem a klerikusok sem figyelnek mindig oda, hadarnak, motyognak. A zenétlenség, énektelenség az emberi félrefejlődésnek a jele. Az állatvilágba belenézve a madár csiripelő, éneklő hangon szól a másikhoz, de még a ragadozó közeledtét is az ő hangjával jelzi. Egy lakodalmat sem lehet elképzelni zene nélkül, de még olyan temetésen sem voltam, hogy ne énekeljék a zsoltárt, hanem mondják.
Említettem Dobszay Lászlót, de Rajeczky Benjamint is említeném – ők Magyarországon a II. vatikáni zsinat alatt és után óriási erőfeszítéseket tettek a helyes liturgikus éneklésért, de még a szövegért is, mert nem mindegy, hogy mit és hogy fordítunk le. Lehet magyarkodni, lehet modernkedni. Az egyházmegyéinkben püspökeinknek köszönhetően az egyházzenének a II. vatikáni zsinat utáni hirtelen ellaposodása után olyan fellendülése lett, ami csodálatos. Ehhez hozzájárul az is, hogy a kántoroknak van lelkigyakorlatos továbbképző. Nagyon dicséretes a papok hozzáállása, hogy szabaddá teszik a kántorokat, hogy elmehessenek töltekezni, mert akár az akkumulátort is kell tölteni, kell töltekezzen a kántor is. Sokszor hallgatom a Mária Rádiót, és előfordul, hogy telefonálok a papnak vagy kántornak, hogy barátom, ez nem így van. De van, amikor megköszönöm a szép liturgiát, és amikor megkérdezik, hogy mit kell köszönni rajta, elmondom, téged úgyse köszöntenek, esetleg kritizálnak. Hát akkor én köszönöm ezt, mert szép volt a liturgia. A hivatalos, liturgikus énekeket nagyon sok helyen szépen éneklik. Azt tapasztalom, az egyházmegyékben, Nagyváradon is, Temesváron is lehet hallani a megfelelő introitust, graduálét, communiót a népek által megszeretett népénekek mellett. Remélem, hogy ez az irány nem fog megtorpanni, nem metszik vissza a növekvő ágakat.
