Magyar számomra a szülő, a szeretet, a sajátosan hozzám kötődő föld, a honvágy, a Miatyánk, a barát, a bajtárs, a kedvenc vers és regény, a mindig szíven találó idézet, az ének, a gondolatom , a hegyeim, a templomaim. Mind-mind olyanok mint a kenyér, az íze számomra magyar, mert otthonról hozom, mint akár a vizet vagy gyimesi tájszólásomat. Számtalanságot hozunk otthonról, ami látszik és ami kizárólag csak bennünk létezik, ami néha csak belőlünk bukkan fel, mint a sírás, ha hőseinkről regélünk.
Azt sejtem, hogy a rajongásnak is magyarnak kell lennie bennünk, azonban hol mutatkozik rajongó ragyogás magyarságunkban? Mert lehet lenge, lehet felszínes és lehet egy olyan, ünnep, melyet csupán szerveznek, de messze fölötte elkering a szív.
Amikor hőseinkre gondolok, már az elején említettem, hogy az én hőseim, akár a kenyér vagy a Miatyánk, magyar nekem, arcokat látok magamban, embereket, akik szavaikkal, imáikkal vagy akár pillanatnyi jelenlétükkel kizárólag csak adtak: kitartást, szívességet, őszinteséget, alázatot, összetett kezet, hazát, zászlót, Csíksomlyót, szülőt.
De mi van velünk, hisz sokszor kitépnek belőlünk és mi elveszünk tőlük/tőlünk? Miközben írom, hogy elveszünk, ejthetjük úgy ezt a szót, hogy értelme: elveszünk. Ha csak elveszünk egymásból, akkor elveszünk…
Ez az ünnep olyan, mint a hős, a kenyér, a Miatyánk, mind magyar nekem, de jelenünkben nem kell a kenyér, legalábbis nem az otthoni barázdás, anya, nagymama, nénje kemencéjének kenyere. Ha beszélünk róla, ó, azt én biztosan nem eszem, mert olyan választható mennyiség zúdul rám, ami tetszőleges és mutatható. A hős, ugyan már ki akarna ma szavatartó hős lenni, akinek páncélja alatt szíve, hűsége van és nem változtat „állás(t)pontot”? Marad ósdi, világtalan, kabaréjelenet egy tragédiát játszó szín és észtelen közegben.
Utoljára maradt a Miatyánk, mely számomra kenyér, ki akarná ma már csak őt, miközben halmokban állnak a fölöslegeink?
A Miatyánk, a kenyér, a hős, ti egyetlenek, hitességek, miközben művirág giccs van a sírok tetején, tragédiákat közömbösséggel láttató közösségi képek, felhagyott szerelmek, hivatások, emberségek irdatlan területe… Mégis egyetlenek vagytok bennünk, mint most, március 15-én kitűzött magyar zászlónk, nemzeti imánk, táncaink, szavalataink, ünneplőbe öltözött gyermekeink, népviseleteink és pár pillanatnyi szívbéli emelkedettség bennük. Magyar számomra az ünnep!
Bilibók Géza
