Három éven keresztül írta a vasárnapi örömhírt, filológusként jár az agya és ez nyomot hagy nemcsak a gondolkodás- és látásmódjában, de a fogalmazásában, a szövegeiben. Igényes a megfogalmazásban, és mindig számon kéri a gondolatot, az eredeti vagy legalábbis az átgondolt, megrágott mondanivalót. Viszonylag rendhagyó utat járt be: Marosvásárhelyről Gyulafehérvárra, kántoriskolába, onnan Kolozsvárra, egyetemre, klasszikafilológiára, majd teológiára, Gyulafehérvárról Rómába. Életútjáról, tapasztalatairól, tanulmányairól beszélgettem László István székelyszenttamási plébánossal.
Milyen gyermek voltál? Milyen mintákat, értékeket hoztál a családodtól?
Egy visszahúzódó, félénk és a valóságtól távoli, sokkal inkább álmodozó gyerekre emlékszem magammal kapcsolatban. Mindez persze változott. A hosszú nevelői éveknek köszönhetően már nem vagyok gyerek. A többi megmaradt. Apámtól humort tanultam. Nem tekintek túl komolyan sem magamra, sem környezetemre. Ha pszichológus beszél velem, azt mondja rám, nagyon cinikus vagyok, és ezt amolyan megkeseredett életérzésként fogja fel, amit neki gyógyítani kell. Szerintem meg a cinikus emberrel minden rendben van: ő csak a hirdetett és vágyott ideák, illetve a valóság közötti űrt emeli ki. Nem engem kellene a cinizmusom miatt megváltoztatni, hanem a valóságot.
Anyámtól szigort és büszkeséget tanultam. Egyikünk sem szeret meghunyászkodva járni, hanem tudjuk, hogy tennünk kell valamit, és azt jól, hogy emelt fővel élhessük mindennapjainkat. Az emelt fő pedig nem annyira másoknak szól, inkább önmagunknak.
Nagyszüleim a maguk egyszerű, tiszta hitével ajándékoztak meg. Nem él már egyikük sem, de az ő lelkületük ereje megmaradt bennem.
A vasárnapi örömhírt három éven keresztül írtad. Mi volt a legfőbb célod, amikor elkezdtél az adott evangéliumi szakasszal foglalkozni? Hogy készültél egyáltalán, és hogy építetted fel ezeket a kis írásokat?
A vasárnapi örömhír legalább annyira volt Bodó Márta műve, mint az enyém. Ő állt elő anno az ötlettel, hogy húsvéttól pünkösdig kellene írjam az elmélkedéseket. Akkor elvállaltam erre a pár hétre, aztán addig erősködött, amíg meglett az A, B, C évek teljes köre.
A készülésben nem követtem semmilyen módszert. Az adott szakaszt olvastam el, majd annak értelmezését, és eszeveszetten kerestem valami ötletet. A szentbeszédek mértékegysége – véleményem szerint – az ötlet. Ha az megvan, akkor már viszonylag könnyű nyelvi formába öltöztetni őket. Három éven át a hétfői nap (ekkor van a lapzárta) azzal telt, hogy Márta kérte az elmélkedést, én meg nyugtattam, hogy nemsokára érkezik. Volt olyan is, hogy Svájcba utaztam, az autóban jutott eszembe, hogy épp hétfő van és nem küldtem el a szöveget. Megérkezésem után kellett hamar megírnom az egyoldalas feladatot.
Milyen volt nyelvészetet tanulni, majd teológiát, filozófiát? Van ezeknek köze egymáshoz?
1997-ben kerültem a kántoriskolába. Azokban az években egy kiváló latin szakos tanárnőnk volt és hamar megszerettem ezt a titokzatos nyelvet. Valahogy az volt az érzésem, hogy nem is kell tanulnom, mintha emlékeznék valahonnan rá. Ekkor eldöntöttem, hogy mélyebben is szeretnék megismerkedni ezzel a nyelvvel. Először Marosvásárhelyen jártam magánórákra, majd Kolozsváron, a későbbi mondattan tanárnőhöz. Ő volt Frieda Edelstein, azóta sajnos meghalt. Már akkor a nyolcvanas éveiben járt, de egyetemista koromban is fogadott minden szombaton. Öreg kora ellenére friss volt az agya, borotvaéles a gondolkodása. Ha valami homályosan érthető, bonyolult mondattal mentem hozzá, mindig élmény volt, ahogy egyetlen kérdéssel hozzásegített a megoldáshoz. Végtelenül nagy hálával emlékszem rá.
Kolozsvárról visszatérni a szemináriumba nem volt egyszerű. Hirtelen minden óramű pontossággal kellett működjön, túl feszesnek éreztem a programot, és túl soknak a velem egy épületbe zárt társaságot. Idővel ezt is megszoktam és szép két évet töltöttem a szemináriumban. Rómát sem volt könnyű megemészteni. Emlékszem, hogy első tanítási nap közösen mentünk az egyetemre, a Gregorianára, a többiekkel. Az előadás, amelyiken én voltam, hamarabb befejeződött, mint a többieké. Elindultam haza, de csakhamar rájöttem, hogy igazából nem tudom, merre kell mennem. Félrehúzódtam, megvártam, míg ismerős arcokat látok, és – szégyenemben – távolról követtem őket, hogy érjek haza ebédre. A nyelvekkel sem volt túlságosan egyszerű, főleg az első év. Délelőtt négy órán át olasz nyelven hallgattuk az előadást, és amikor végre azt gondoltuk, most jön a nyugodt ebéd, kiderült, hogy ott meg németül kell társalogni. Természetesen az egyetemen is és a kollégiumban is rengeteg türelemmel és sok megértéssel kezelték a nehézségeinket.
Rómát az esti sétáinkkor szerettem meg. Utálok úgy sétálni, hogy közben valaki mellettem művészettörténeti érdekességeket duruzsol, ezért a Rómához is illő flaneur bőrébe bújtam: először a Spanyol Lépcsőn ettünk fagylaltot (akkor még szabadott, most már tilos), majd csak mentünk az utcákon: festőket, performance-művészeket láttunk, szűk utcákon pedig néha az autó tükre a terasz asztalára tett pizzát érte, s nekem ez nagyon tetszett.
A filológiát általában lenézik. Tele van az internet olyan viccekkel, hogy a Mekiben elárusító lány filológus diplomával rendelkezik. Pedig a nyelv, a beszéd emberségünk lényege. Sok esetben az a problémánk, hogy nem tudjuk szavakba önteni, ami bánt, ami szomorúsággal tölt el. Ehhez nyelvi, irodalmi képzettségre van szükség. Ebben mindenképp segítettek a Kolozsváron töltött évek. Ugyanakkor azt is lassan kell megtanulnunk, hogy jó szöveget írni rettenetesen nehéz. A szövegtan pl. ennek a művészetnek az elsajátításában nagy segítségemre volt. A nagyon analitikus gondolkodás viszont a teológiában nem mindig jelentett előnyt. Az első évben, amikor a nagy fogalmakat tanultuk, mint a kinyilatkoztatás fogalma, kifejezetten akadályozott ez. Ezzel szemben a filozófiában nagy segítség tud lenni, ha egyes szövegekre a bölcsész szemével és eszével is rátekintünk.
Tanári végzettséged van, tanítottál is. Hogy készülsz egy-egy órára? Mit szeretnél átadni a fiataloknak, gyerekeknek? Mit gondolsz a tanügyi rendszerben adott lehetőségekről?
Három és fél évet tanítottam összesen. Kevés alkalommal éreztem azt, hogy jól sikerült az óra. Rengeteg tapasztalatot igényel, szerintem, rutinos, jó pedagógusnak lenni. Az órákra való készülés nálam egy elképzelt forgatókönyv-írás. Lepörgetem a fejemben, hogyan zajlik majd a folyamat, és igyekszem a kis célt végig szem előtt tartani – amit el kellene érnem az óra végére. Mikor sikerül, mikor nem.
Amit át szeretnék adni, vagy amit talán akaratom ellenére is átadok, az a gondolkodás, a meghökkentő kérdések, annak is megkérdőjelezése, ami különben egyértelműnek, nyilvánvalónak tűnik. Ez a filozófia sajátja. A tudomány tud, de nem gondolkodik. A filozófia nem tud, de gondolkodik, keres.
A mai tanügy egészen más, mint amiben én kezdtem a pályafutásomat, ha a pedagógiai gyakorlatra gondolok. Akkor még eljutottak a gyerekek oda, hogy 12. osztályban pl. tudtak Horatiust fordítani. Most a sok reform, az alternatív módszer-fétis, a mindent behálózó bürokrácia, a papírok gyártása és a lecsökkentett óraszámok oda vezettek, hogy latin szakosként korlátolt sikerekre számíthatok, ezért vannak fenntartásaim a tanügy kínálta lehetőségekkel kapcsolatban.
Rengeteget és több nyelven olvasol. Mi szerint választod az olvasmányaidat? Mit keresel, mit értékelsz az olvasmányokban?
Német, olasz nyelven szívesen olvasok, idegenkedve, de az angollal is meg kellett barátkoznom az egyetem végére. Most angolul is elolvasok egy-egy könyvet, ha nem találom meg fordításban. Sajnos az olvasmányaim nagyjából szakkönyvekre korlátozódnak. A szakkönyvek olvasása pedig olyan, hogy azok önmagukat ajánlják. Minden könyv egy vagy több újabb téma felé nyit, ezekben pedig sokszor el is vesztődöm. Szeretem a mélyen szántó eszmefuttatásokat, azokat a műveket, amelyek letisztáznak eddigi problémákat, kérdéseket szegeznek nekem. De ez persze attól is függ, épp milyen szándékkal állok neki egy könyvet kiolvasni.
Hogy viszonyulsz a mai felhígult közlésrendszerhez, amelyben bárki bármit leír, kiáll és elmond, ha van mondandója, ha nincs?
Sokat tudnék mesélni a felhígult közléshez való viszonyomról. De alapvetően rengeteg gúnnyal, iróniával egyrészt, másrészt sok kíváncsisággal állok hozzá. Minden elmélkedést meghallgatok, aminek van egy kis média hátszele. Sokszor tanulok belőle, máskor azt forgatom a fejemben, hogy mekkora öntudat képes valakiben kioltani az önkritika szikráját is. A következtetésem ez lenne: mi, befogadók vagyunk a hibásak, hogy megengedjük a felhígulást. Győzike sem lehetne celeb, ha nem lennének vevők rá az emberek.
Mit szeretsz leginkább a papi munkádban, szolgálatodban? Mit gondolsz a pap szerepéről?
Szeretek falusi pap lenni. Szeretem a falu csendjét, az öregek vallásosságát, szeretem a természet közelségét, a friss levegőt, a madárdalt. Szeretem a liturgiát, szeretem a vasárnap délelőtt friss hangulatát. Megtiszteltetésnek érzem, hogy a nap megszentelésében fontos szerep jut nekem, papnak. Igyekszem minden erőmmel azon lenni, hogy a kis közösség, amelyik eljön a templomba, ezzel a feltöltődéssel térjen haza. Szeretem Isten szentségét, szeretem az eucharisztia titkát, a Lélek erejét. Papnak lenni, ezt tanítja a II. misekánon, azt jelenti: Isten színe előtt állni és szolgálni neki.
Nem szeretnék szakbarbárnak tűnni, de legyen szabad egy filozófiai művet említenem a pap szerepével kapcsolatban. I. Kant írt egy művet, az a címe: A vallás a tiszta ész határain belül. Ebben, nagyon leegyszerűsítve, azt a következtetést vonja le, hogy az észszerű vallás egybeesik az erkölccsel. Ebben Kant prófétai hangot üt meg. Ezt a korszakot éljük, amelyben a vallásunkat vissza akarjuk vezetni az erkölcsre. Minden rítusnak valamilyen embert jobbá tevő szerepet tulajdonítunk, mert nem vagyunk képesek már abban hinni, hogy ezeknek a gyakorlatoknak Istenhez, a túlvilághoz van közük. Pedig a mi vallásunk nincs a tiszta ész határai közé zárva, és emiatt az erkölcs csupán következménye, követelménye, de nem a lényegét teszi ki. A mai teológiai beszéd evilágba zárult, csak ritkán nyit a túlvilágra és ténylegesen Istenre. Imádság helyett az érzéseinket és lélegzetünket figyeljük, Isten országa helyett az önmagát progresszívnek mondó politika szlogenjeit ismételgetjük, Isten szeretetét a romantika gyártotta rózsaszín világ képeivel fogjuk fel, a közbenjáró imáink kéréseit a napi híradó katasztrófa-lajstromja adja. Az én szerepemet abban látom, hogy ebben a bezárt világban nyissak, ahol lehet. Eszközeim pedig nem mások, mint az egyház hét szentsége, amelyeken keresztül Isten a kegyelmét osztogatja.
Hogyan lazítasz, kapcsolódsz ki, mi tölt fel?
Nagyon szeretek kertészkedni. Ez csupán amatőr foglalkozás, ami azt jelenti, hogy a növényeim nagy része nem él hosszú életet. De megnyugtat látni a rügyeket, az új hajtásokat, várni az illatot vagy épp a termést. Ezen túl van egy kutyám is, akit rajtam kívül kevesen szeretnek, de nekem nagyon sokat jelent. Megtiszteltetés, ahogy kommunikál velem, vagy épp megijed a sötétben egy nájlonszatyortól, amit a szél kerget, és hozzám szalad, hogy mentsem meg attól a szörnyetegtől. Nagyon optimista, minden embert szeret, és az ő apró örömei nekem is sok szép percet okoznak.
