Az evangelizálás szenvedélyéről kezdett sorozata hatodik katekézisében Ferenc pápa a II. vatikáni zsinat tanítása alapján elemezte a keresztény ember alapvető küldetését. Az Ad gentes zsinati határozat kapcsán Ferenc pápa katekézisében megerősíti: a keresztény ember Krisztustól rendelt küldetése, hogy a Lélek erejében tegyen tanúságot mindenki előtt a megváltásról.
Legutóbb az egyháznak Jeruzsálemben tartott első zsinatát szemléltük, mely az evangelizálás témakörében a nem zsidóknak szóló örömhír hirdetését értelmezte, mert voltak, akik azt gondolták, hogy csak a zsidóknak kell hirdetni azt – kezdte beszédét a pápa. A huszadik században a II. vatikáni zsinat az Egyházat „Isten zarándok népeként” mutatta be, mely „természeténél fogva misszionárius” (AG 2.). Mit is jelent ez? – kérdezte a pápa. Azt jelenti, hogy az első és az utolsó zsinat között az evangelizáció jegyében létezik egy híd, amelynek építője a Szentlélek. Ma a II. vatikáni zsinatot hallgatjuk meg, hogy felfedezzük: Az evangelizálás mindig egyházi szolgálat, soha nem magányos, soha nem elszigetelt, sem pedig individualista. Az evangelizáció mindig az ekklésziában, Isten egybehívott közösségében, az egyházban történik, prozelita térítés nélkül, mert az nem evangelizáció – emelte ki a pápa.
Az evangélium „átadás” révén halad tovább
Valójában az evangéliumot hirdető ember mindig azt adja át, amit maga is úgy kapott. Szent Pál volt az első, aki megírta ezt az első korintusi levél tizenötödik fejezetében. Az evangélium, amelyet ő hirdetett, amit a közösségek befogadtak, és amelyben állhatatosan kitartottak, ugyanaz, mint amit az apostol maga is megkapott (vö. 1Kor 15,1−3). Az ember úgy kapja a hitet, és az ember továbbadja ezt a hitet. A keresztény üzenet átadásának ez az egyházi dinamizmusa kötelező érvényű és a keresztény igehirdetés hitelességét biztosítja. Maga Pál ezt írja a galatáknak: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8) Ez egy szép tanítás, akár a divatos víziókkal szemben is – tette hozzá szabadon a pápa.
Az evangelizáció egyházi jellege ezért az apostoli buzgóságot igazolja. Azért szükséges ez az igazolás, mert mindig megkísért annak a lehetősége, hogy „egyedül” haladjunk tovább, különösen akkor, amikor az út nehezen járható és érezhető az elköteleződés súlya. Ugyanilyen veszélyes a kísértés, hogy könnyebb hamis egyházi utakon járjunk, hogy átvegyük a számok és felmérések világi logikáját és elképzeléseinket, programjainkat, struktúráinkat azokra a kapcsolatokra építsük, melyek valóban számítanak. Ez nem helyes, ezen egy kicsit segíteni kell, de alapvető az az erő, amelyet a Lélek ad Jézus Krisztus igazságának hirdetéséhez, az evangélium hirdetéséhez. A többi dolog másodlagos – egészítette ki a Szentatya, és azt kérte, hogy lépjünk be most közvetlenebbül is a II. vatikáni zsinat iskolájába, és olvassuk újra az Ad gentes határozatot, mely az egyház missziós tevékenységéről szól.
Az Atya szeretetének a címzettje minden ember
A II. vatikáni zsinatnak e megnyilatkozásai teljes mértékben megőrzik értéküket korunk összetett és bonyolult összefüggéseiben is. Az Ad gentes kezdetű dokumentum arra hívja fel a figyelmünket, hogy tekintsük forrásnak az Atyaisten szeretetét, „ki igen nagy és irgalmas jóságában szabadon megteremtett, sőt érdemeink nélkül arra hívott meg minket, hogy az élet és dicsőség közösségében legyünk vele. Ezért bőségesen árasztotta és folyamatosan árasztja isteni jóságát, úgy, hogy mindenek alkotója végül »minden lesz mindenben« (1Kor 15,28) egyszerre gondoskodva a maga dicsőségéről és a mi boldogságunkról” (AG2). Ez a szakasz a pápa szerint azért is alapvető fontosságú, mert azt mondja, hogy az Atya szeretetének a címzettje minden ember. Isten szeretete nem csak egy kis csoporté, hanem mindenkié. Ezt jól be kell fogadnunk a szívünkbe és az elménkbe is, hogy az Úr senkit sem zár ki a szeretetéből. Ez a szeretet minden embert érint, minden férfit és minden nőt elér az Isten Fiának, Jézusnak, az üdvösség közvetítőjének és Megváltónknak a szeretete (AG 3), ami a Szentlélek küldetésén és működésén keresztül tevékenyen hat mind a megkeresztelt, mind a meg nem keresztelt emberben.
Isten zarándok és evangelizáló népében nincsenek aktív és passzív tagok
A zsinat továbbá emlékeztet az egyház kötelességére, hogy folytassa tovább Krisztus küldetését, aki az evangélium hirdetésére kapott küldetést a szegényekhez, ahogy az Ad gentes határozat tanítja: „Az Egyház küldetése tehát azáltal valósul meg, hogy – Krisztus parancsának engedelmeskedve s a Szentlélek kegyelme és szeretete hatására – megjelenik minden ember, még a nemzetek körében is, hogy élete példájával és az igehirdetéssel, a szentségekkel és a kegyelem többi eszközével mindenkit elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és békéjére, hogy így nyitva álljon mindenki számára a szabad és biztos út a krisztusi misztériumban való teljes részesedéshez” (AG, 5). Ha hűséges marad ehhez az „úthoz”, akkor az Egyház küldetése „az isteni terv megnyilvánulásaként és annak megvalósításaként jelenik meg a világban és a történelemben” (AG, 9). A zsinat tanítása abban is segít nekünk, hogy megértsük az egyes misszionárius-tanítványok apostoli buzgóságának egyházi értelmét. Az apostoli buzgóság nem egyfajta föllelkesülés, hanem valami más, ez Isten kegyelme, amelyet őrizni kell. Jól kell ezt értenünk, mert Isten zarándok és evangelizáló népében nincsenek aktív és passzív tagok, ahol egyesek prédikálnak és mások hallgatnak. Nem! – szögezte le a pápa és az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításából idézett: „Minden megkeresztelt személy az egyházban betöltött szerepétől függetlenül aktív evangelizáló személy”. A megkeresztelt ember, ha nem evangelizál és nem tesz tanúságot a keresztségben kapott hitéről, akkor az nem jó keresztény – jelentette ki a pápa.
Adjunk hálát az Úrnak keresztény hivatásunkért
A megkapott keresztség jegyében mindenki részt vesz az Egyház küldetésében, ami részesedés Krisztus királyi, papi és prófétai küldetésében. Ez a küldetés mindenütt ugyanaz és állandó, még ha megvalósítása a különféle körülmények között más és más lehet (AG, 6). Ez arra hív minket, hogy ne csontosodjunk meg. A hívő lélek missziós buzgalma egyre keresi az igehirdetés és a tanúságtétel új teremtő újait, mert az evangélium és az emberiség szolgálata új módszereket igényel. Az evangelizáció szolgálat. Ha egy evangéliumhirdetőben nincs ilyen készség és csak szolgalelke van, akkor az nem evangéliumhirdető! Visszatérni az Atya forrás-szeretetéhez, melyből a Fiú és a Szentlélek küldetése fakad, nem zár be minket egy statikus személyes nyugalomba, hanem arra késztet bennünket, hogy felismerjük az élet teljességének ajándékát, és azt mind teljesebben éljük meg, osszuk meg másokkal. Kérjük ehhez az Úr kegyelmét, vegyük kézbe keresztény hivatásunkat és adjunk hálát az Úrnak, amiért nekünk adta ezt a kincset. És próbálja meg átadni másoknak! – zárta e fohásszal szerdai katekézisét Ferenc pápa.
Vértesaljai László SJ, Vatican News
