Nyolcvannégy éve, 1939. február 12-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban szentelték püspökké Márton Áront. Ma rá emlékeztek a szentelés helyszínén a kolozsvári hívek és papok, az ünnepi szentmisén Nóda Mózes egyetemi tanár, intézetvezető mondott nagy püspökünket idéző beszédet. Az elhangzott homíliával köszöntjük mi is Márton Áront.
1939. február 12-én ünnepnapra ébredt Kolozsvár, Márton Áront püspökké szentelték. Ma erre az eseményre emlékezünk imádkozva, ünnepelve.
Mi általában a múltba nézve, önmagunkat borongósan sajnálva emlékezünk és ünneplünk. Legyen ez ma másként. Mert Márton Áron életpéldája a jelen helytállására és a jövő vállalására kötelez.
Engedtessék meg nekem egy személyes emlék – 1974 szeptemberében a plébánosom vitt fel Fehérvárra a kántoriskolába. Oktatólag elmondta, ha találkozunk a püspökkel, meg kell csókolni a gyűrűjét. Én tizenéves hetykeséggel úgy reagáltam, na, abból sem lesz semmi. De az Örökkévalónak van humorérzéke. A püspökségen a kápolna mellett jelölték ki az elsőévesek hálószobáját. Ahogy a csomagokat vittük fel, a folyosón Márton Áron jött szembe. A plébánosom féltérdre ereszkedett és megcsókolta a gyűrűjét. A püspök rám nézett, kezet nyújtott és mire észrevettem, már én is, a fogadkozásom ellenére, megcsókoltam a püspöki gyűrűjét.
A mai evangélium üzenetéből két szóval szeretném megidézni Márton Áront, az embert, a keresztényt, a püspököt. Jézus így tanított a hegyi beszédben: Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem (Mt 5,37). Márton Áron zord időkben volt egyházmegyénk pásztora, amikor az igen és a nem a reábízottak sorsát és a saját életét döntően befolyásolták. A szónak akkor, az igennek és a nemnek, következményei voltak.
Két eseményt idézek az életéből.
Az első a 2019-ben megjelent lehallgatási naplójában olvasható. A zetelaki plébános meglátogatta és elmesélte: a kommunista rendszer kényszeríti a papokat a békegyűléseken való részvételre és vannak, akik hajlandóak ezeken részt venni. Márton Áront idézem: „Mondd meg, ha fogcsikorgatva is, de tartsanak ki, ezt nem fogadhatom el. A kellemetlenségtől nem, mert azt nem tehetem, de a szégyenkezéstől megmentem őket.”
A második eset 1944. május 18-án, itt, a Szent Mihály-templomban elmondott szentbeszéde, amely azonnali válasz volt a bekövetkezett eseményekre, azonosulás az üldözöttekkel, függetlenül attól, hogy azok milyen vallást követnek. Magyarország német megszállását követően, 1944. május 15-étől a magyar területeken is elkezdődött a zsidók gettóba gyűjtése és koncentrációs táborokba való elhurcolása. Erre az eseményre válaszolt Márton Áron: „A világ a gyűlölet és ellenségeskedés tüzében ég saját gonoszságának áldozataként. Az Egyház – híven isteni alapítójának parancsához – a felebaráti szeretet következetes vállalásával és szorgalmazásával tudatosította az emberi nem egységének, egyetlen nagy családba való tartozásának a gondolatát … és hogy ezen túlmenően a különböző fajú, nyelvű és színű népeket a különböző és sokszor elválasztó tulajdonságok ellenére az embertestvériség egyetemes gondolatában egyesítse. A kereszténység alapvető hittétele, mely szerint mindnyájan Isten gyermekei és Krisztusban mindnyájan egymás testvérei vagyunk. A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben. Legyetek a bénának lába, a vaknak szeme, az árváknak, szegényeknek, az elesett és szenvedő emberek nagy tömegének gondviselő atyja.” Márton Áron május 22-én levelet is intézett a magyar belügyminiszterhez, a Kolozs megyei főispánhoz és a kolozsvári rendőrfőkapitányhoz: „Tegnap értesültem, hogy zsidó címen az elmúlt napon összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani. Kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer elpusztítására irányuló cselekményben közre.” Ez a kiállás akkor nem volt természetes. Nagy volt a hallgatás és a magyarázkodás, vagy a hatóságokkal való egyetértés, az együttműködés. Igen és nem: nem számított, hogy a román vagy a magyar hatóságok követik el az igazságtalanságot, az igazság volt mindig az első, amely független a vallástól és a nemzetiségtől.
Ez ma sincs másként, és mindenkire érvényes Sirák fia elhangzott tanítása: Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad (Sir 15,15).
A szentmisékben imádkozunk a boldoggávatásáért. A boldoggá- és szentté avatásnak megvan a jól meghatározott menete. Ebben egyházunk kijelenti, elismeri, hogy ő már Istennél van és a hívők körében élő az ő tisztelete. Ő már Istennél van. A tisztelete az, ami ránk vonatkozik. Szépek az ünnepek és megemlékezések, de ha Márton Áron a mindennapokban nem példa számunkra, nem sokat érnek. Ennek a csodának kellene megtörténnie!
Az igazság mellett kiállni, az igazságtalanságot elítélni, bárki is legyen az üldözött, a szenvedő. Utána, hiszem, lesz másik csoda is.
Két szó: igen és nem. Megvan az ideje a beszédnek és a hallgatásnak. Ma sem mindegy, hogy mikor beszélünk és mikor hallgatunk. Márton Áront az tette naggyá, ahogyan az időket és helyzetek értékelve kimondta az igent és a nemet.
Nóda Mózes
