Joseph Ratzinger mondta ezt a homíliát a nagy teológus gyászmiséjén. A beszédek nemcsak a méltatott személyről, de a beszélőről is sokat elmondanak. Ez esetben is amellett, hogy Hans Urs von Balthasarról szól, Joseph Ratzingert is jól jellemzi mindaz, amit a teológusról, életműve hangsúlyairól elmond. A Keresztény Szó 2023/1.számában a kiválasztott részlettel emlékezünk az év elején eltemetett emeritus pápára.
Hans Urs von Balthasar svájci római katolikus pap, teológus, filozófus, a 20. század egyik kiemelkedő katolikus gondolkodója. 1972-ben Joseph Ratzingerrel és más teológusokkal együtt alapította a Communiot, az egyik legfontosabb katolikus teológiai folyóiratot. Balthasar Luzernben született 1905. augusztus 12-én, filozófiát tanult a müncheni, majd a bécsi és a berlini egyetemen, Romano Guardininak, a két háború közti katolikus megújulás vezéralakjának kurzusaira járt és egész életében hálás volt neki. 1929-ben belépett a jezsuita rendbe. (Később, 1950-ben elhagyta a jezsuita rendet.) 1936-ban pappá szentelték. A Bázeli Egyetemen (1940–48) egyetemi lelkészként szolgált. 1969-ben VI. Pál pápa kinevezte őt a Nemzetközi Teológiai Bizottságba. 1984-ben teológiai munkásságáért elnyerte az első Nemzetközi VI. Pál Díjat. II. János Pál pápa nagyra tartotta, és 1988. május 28-án bíborossá nevezte ki, azonban Balthasar Bázelben két nappal a konzisztórium előtt, 1988. június 26-án meghalt.
Az örök élet nem az az élet, amely ezután, valamikor később jön. Ha így lenne, nem lenne örök. Az örök élet az egyedüli valóságos élet. Akkor élünk, amikor ismerjük őt. Balthasar azon volt, hogy szert tegyen erre az ismeretre, ami élet, sőt maga az élet. Ő élő volt, s ekképpen olyasvalaki, aki ad, minthogy az élet mindig teremt és ajándékoz.
Amikor egy hívő ember meghal, szomorúság tölt el bennünket, ugyanakkor vigasztalást is érzünk. Szomorúak vagyunk, mert többé nincs közöttünk, nem beszélgethetünk vele, s tanácsért sem fordulhatunk hozzá. Oly gyakran lenne majd rá szükségünk, de hiába keressük. E szomorúságban mégis rejtőzik vigasztalás is: élete megtanított bennünket hinni, tanúságtétele reményt jelent számára és nekünk is: ,,Tudom jól, él ügyem szószólója” (Jób 19,25). Tudjuk, hogy a holtak lelkei az Úr feltámadott testében élnek, az teste magába rejti és hordozza őket a közös feltámadásig. Ebben a testben, amelyet magunkhoz vehetünk, közel és érintkezésben maradunk vele.
Mindenütt az élő Isten nyomait fürkészte, igazságának felragyogásait kereste, ablakokat, melyek feléje nyílnak. Mindenütt utakat akart felfedezni, amelyek a végesség börtönéből az egészbe, a valóságosba vezetnek. Ám épp ezért képességeink határait is ismerte, tudta, hogy az élő Istennel, akit eszünkkel nem gondolhatunk el, csak akkor találkozhatunk, ha fogalmaink kudarcot vallanak.” végeredményben mindig Isten maga az, aki feltárja magát előttünk, s minden gondolatmenetünket felülmúlva nekünk adja önmagát.
Tudta, hogy teológiát művelni csak abból az élő Istennel való találkozásból kiindulva lehetséges, amely az imádságban történik. Épp azért, mivel tudta, hogy Isten nagyobb mindannál, amit elgondolhatunk vagy szívünkkel érezhetünk, meghajolt Isten konkrétsága előtt, ami Jézus Krisztus emberi arcán végtelenebbül és határozottabban jelenik meg, mint az alaktalan misztika tagadásaiban, hisz ez végül is leragad a sajátosan emberin belül.
Az engedelmességhez való kötődés volt az az ignáci vonás, mely egész életét végigkísérte. Nem a saját akarata által kijelölt utat követte, hanem amelyiken vezettetett akár kívánságaival ellentétes irányban is egészen addig, míg akarata és élete épp ily módon egyre szabadabbá és egyre letisztultabbá vált. Mivel az engedelmességből élt, magától értődő volt számára, hogya teológia nem a kigondolásból, hanem a befogadásból él. Ekképpen a szó legmélyebb értelmében az egyház embere volt, melynek gyöngeségeit és hiányosságait nemcsak elméletből ismerte, hanem egész élete folyamán, keményen és fájdalmasan a saját bőrén tapasztalta meg. Jól ismerte Ágoston mondását: „A mi telünk az, amikor Krisztus elrejtőzik.” (…) Ágostonnal együtt tudta, hogy „a gyökér télen is él”, és hogy életben maradunk, ha a gyökérből élünk.
(…) mély tiszteletet érzett az egyház péteri, hierarchikus struktúrája iránt, de azt is tudta, hogy nem ez jelenti az egészet, sem az egyház legmélyebb valóságát. (…) Ismerte az egyház karizmatikus vonását, a Lélek szüntelenül új fuvallatát és működését, aki éppen ott teremt új életet, ahol mi nem várnánk, sőt ahol gyakran nem is szeretnénk.
Halála nem az élők közösségének elhagyása, akikért szüntelenül élt, hanem az Isten szeretetének teremtő erejéből fakadó új jelenléti forma kezdete, egységben Krisztus testének összes tagjaival. Kérjük az Urat, adja meg nekünk azt a kegyelmet, hogy e szolgájának kiváló tanúságtételét elevenen tartsuk és másoknak továbbadjuk. Kérjük Istentől, jutalmazza meg mindazért, amit a hit engedelmességével és remélő szeretetének alázatával végbevitt és elszenvedett. Ámen.
Tőzsér Endre fordítása
XVI. Benedek prédikációja 1988. július 1-jén hangzott el a luzerni székesegyházban. A fordítás
alapjául szolgált: Homilie beim Gedenkgottesdienst für Hans Urs von Balthasar. Intemationale katholische Zeitschrift Communio 17 (1988/5) 473-476. A magyar fordítás a Vigilia 2005/6. számában jelent meg.
