Határok is kellenek, hogy lelkünk kertjét megóvhassuk

0
1154

Amikor Pufival járt-kelt Erdély-szerte, sok család megismerte BARABÁS RÉKA színművész nevét, arcát, hangját, tehetségét. Azóta számos óriási változás kopogtatott be az ajtaján, ezekről is mesél, de nem akárhogyan. Az Emberközelben rovatban már számos alkalommal szólaltak meg valóban mély őszinteséggel a megkérdezett interjúalanyok, de van az az ember, akinek minden válaszából árad az önazonosságra és énje egy részének őszinte megosztására való törekvés. Aki megengedi, hogy már-már a lelkébe lássunk kicsit. Ilyen ez a beszélgetés.

Milyen kislány volt Barabás Réka? Hová cseperedett? Honnan jön a színház?

Tipikus jó kislány voltam. Csendes, szófogadó, alkalmazkodó, szorgalmas. Első tanulóként mindig én kaptam a főszerepeket az iskolai szerepléseken, aztán a végső löketet a színház irányába egy rangos versmondó verseny első díja adta meg nyolcadik osztályban. Emlékszem sok neves tanár rosszalló tekintetére, amikor én, egy falusi kislány vettem át a nagydíjat. Kányádi Sándor Fától fáig és Szilágyi Domokos Anyám című versét adtam elő Ferencz Mária magyartanárnőm irányítása alatt. Bár ha visszagondolok, eléggé öntörvényű voltam már akkor is, a tanárnő hiába adta ide Illyés Kinga híres lemezét inspirálódásképp, én úgyis máshová tettem a hangsúlyokat és másképp színeztem ki a verseket. Az akkor induló drámaosztályba aztán elsőként jutottam be, nagyon egyenesen, határozottan lépkedtem színházi vonalon. Rengeteget tanultam művészetis koromban is, tizenkettedikben már színésznő helyett ugrottam be egy pár turnén. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre (ma már Művészeti Egyetem) fizetéses helyre kerültem be, ami az első nagyobb törés volt ezen a szép úton. Első éves koromban annyi trauma ért a színpadi és elméleti órákon, hogy év végén átfelvételiztem kommunikáció szakra, egy másik egyetemre. Aztán a szüleimnek köszönhetem, hogy mégsem adtam fel és azt mondtam, hogy amit elkezdtem, azt be is fejezem – így tartottam be apai nagyapámnak (Isten nyugtassa) tett ígéretem. A sikeres államvizsga után kántót tanultam Bécsben, majd az induló Kézdivásárhelyi Városi Színháznál szerződtem le. Itt két évadot játszottam, majd egy felet a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínháznál. Nagyszebenbe kerültem innen, megalkottam saját kis színházamat, a Pufi Színházat, férjhez mentem, majd megszületett a kisfiam, Dávid.

Egy kicsit mesélj Pufiról!

Pufival 2015 őszétől 2019 tavaszáig 419 előadást játszottam, több ezer kilométert vezettem le Erdély-szerte, de még külföldre, Prágáig is elutaztam pufizni. Azért tudtam egészen nagy közönséget megszólítani, mert Pufi univerzális nyelven beszél: „pantomimül”. Kialakult egy tábor, a „Pufisták” tábora, amibe felnőttek, pedagógusok, szülők, illetve hároméves kisgyerekek egyaránt beletartoznak. Közel 1400 követője, lájkolója van a Pufi Színháznak, vannak románok, angolok és csehek is közöttük. Az oldal takarékos üzemmódban működik ma már, főként gyermekjogi és gyerekneveléses tartalmakat osztok meg rajta mostanában.

Miért lett vége a Pufi Színháznak?

Veszélyeztetett állapotos voltam, nagyon hamar eljöttem betegszabadságra egy nagyszebeni játszóházból, és a leszervezett turnéimat is lemondtam, hogy csakis a kisfiam világra hozására koncentrálhassak. Dávid születése után nyolc hónapra váltam egyedülálló szülővé. Gyerekkel az élet más lendületet vesz. Még amíg gyereknevelési szabadságon voltam, addig bevállaltam egy-két rendezvényt, családias hangulatú előadást, mert a szüleim segítettek és a mai napig segítenek. Aztán szerkesztő-műsorvezetőként léptem vissza a munka mezejére. Ez a stabil munkahely és Dávid annyira kitöltik az életemet, hogy még egy másik projektről is le kellett mondanom ebben a színházi évadban. Tudniillik a szabadságom utolsó hónapjaiban a Csíki Játékszínnel partnerségben megvalósult egy nagy álmom: egy babaszínházi előadás elkészítése. A Cseppinkóka kalimbaba szenzációs anyakalandja című előadást a 2021–22-es évadban játszottuk nagy sikerrel.

Van egy öcséd, az ő nevét meg lehet találni az összes produkciód reklámanyagain. Milyen a kapcsolatod vele?

Ő Barabás Tamás. A Cseppinkókában található Varró Dániel-verseket is ő zenésítette meg, a MimeBassCover című előadásban pedig ketten léptünk fel, a Pufi és pöttömségei című előadás is az ő zenéjén alapszik. Az az igazság, hogy én kilencéves voltam, amikor ő megszületett. Addig körülöttem forgott minden, aztán megszületett ő, és rá kellett jönnöm, hogy nem én vagyok a világ közepe. Fájdalmasan éltem meg a trónfosztást, tudtam, hogy sokkal ügyesebb, tehetségesebb mint én, s ez már nagyon korán kiderült. Ő nekem mindig is jobb testvérem volt, mint én neki, sokkal megfontoltabb, komolyabb, mint én, és a mai napig mindig, mindenben számíthatok rá. Ő az egyik legjobb basszusgitáros széles e világon, és hosszú időbe telt, míg azt mondhattam el, hogy inkább a büszkeség tölt el, mint az irigység, ha rá gondolok.

Mesélj a mostani életedről!

A jelenlegi helyzetemet folyamatos készenléti állapotnak tudnám leírni. Ahhoz képest, hogy a színházi képzésben ez benne van, hogy gyors reagálási készséget kell kifejleszteni, valahogy engem az anyaság és a jelenlegi munkám ösztönöz erre a leginkább. Most szerkesztő vagyok, ami azt jelenti, hogy emberek közé megyek, interjúkat készítek sokféle témakörben, sajtótájékoztatókra, tanácsülésekre járok. Nagyon sokféle emberrel találkozhatok, és rengeteget tudok tanulni, mert minden egyes alanyom valamiben kimagaslóan teljesít, legyen az közélet, gazdaság, kultúra vagy politika. Az anyaság pedig az a terület, ami a leginkább igénybe vesz. Valahogy úgy éreztem, van közöm a gyerekekhez, értem a nyelvüket, ezért is volt olyan sikeres a Pufi-színházas projektem, de az, hogy saját gyerekem legyen, mindig olyan távoli célnak tűnt, és mindig volt valami kipipálni való a listámon, mielőtt elmélyülhettem volna a gyermekre való vágyás állapotában. Aztán a Fennvaló annyira segített, hogy olyan társat, barátokat, légkört teremtett, amibe úgy igazán jöhetett a kisbaba. Az igaz, hogy már a gyerekvárásban nagyon egyedül maradtam, de ott volt mindig valami kapaszkodó a hitem vonalán, és bátran lépkedtem a szülés felé. Aztán az a januári nap kitörölhetetlen emlék, amikor megszületett Dávid kisfiam. Könnyes szemmel írtam alá a papírt a nagyszebeni szülészeten, hogy saját felelősségre szülök természetesen. Az ügyeletes bába egy magyar nő volt, aki parajdi születésű, végig figyelte az igényeimet, hagyott egyedül imádkozni, a vajúdás nehezebb pillanataiban fogta a kezem, mint egy angyal. Tudtam, mennyire traumatikus tud lenni egy kórházi szülés, de az enyém épp ellenkezőleg: felemelő volt. Sokan imádkoztak értem, és sikerült természetesen világra hozni Dávidot. Azóta teljesen megváltoztam, sok rejtett tulajdonságom felszínre tört, elkezdtek működni az anyai ösztöneim. Igaz, hogy azóta mások gyerekeivel sokkal óvatosabb vagyok, talán mert tudom, hogy igazából mit jelent gyereket nevelni.

Művészként hogyan éled meg a hitedet?

Apai dédnagyapám nagybátyja (akinek két ferences szerzetes testvére volt: Mátyás és Polikárp) volt Imets Fülöp Jákó. A tusnádi általános iskola is az ő nevét viseli, tehát már gyerekkoromtól tudtam, milyen családi örökségem van! És abban a kivételes helyzetben élek, hogy bármikor el tudom olvasni a családi házunkban megmentett gerendák írását: „E LAkot öszVeVeték kIket a Láng DVLt VaLa bVzgó (…) héVVeL IMets János s nője KoVáts KataLIn 1843 / Vjba VeVé Pap IMets Jákó s VeLe szüLeI Légyen (…) áLDozat oLtár e tűzheLy Is Isten eLőtt 1874. („E lakot összeveték, kiket a láng dúlt vala buzgó hévvel, Imets János s nője Kováts Katalin. 1843. Újba vevé pap Imets Jákó s vele szülei. Légyen áldozat oltár e tűzhely is Isten előtt. 1874”.)

Én egy nagy kereső vagyok. Sok mindent kipróbáltam spirituális szinten, több közösséghez is tartoztam utam során. S ahogy egyre tisztábban kezdtem látni a helyemet a szakmámban, a világban, így kezdtem el megvizsgálni, hogy helyes-e egyáltalán színpadon, filmen csókolózni. Az, hogy gyerekelőadással és színházi neveléssel kezdtem el foglalkozni, valahol annak is köszönhető, hogy a fenti kérdésre az lett a válaszom: nem. Meg kellett szabnom a határaimat, és mai napig ezen dolgozom, hogy lelkem virágoskertjét is óvni tudjam. Nagyon hálás vagyok, hogy van egy csodálatos kisfiam, hálás vagyok a családomért, akikre mindig számíthatok, hálás vagyok a barátaimért, a munkatársaimért, még az ateista pszichológusért is, akihez hosszasan jártam terápiára. Tulajdonképpen Isten mindenkit okkal küld az életünkbe, akik által sokat tanulhatunk, fejlődhetünk. A Szűzanya iskolájába is jártam, Međugorjéba, és mindig számíthatok segítségre, amikor szükségem van rá, egyedülálló anyaként is.