A zene nem egy másik valóság, a zene maga a valóság – írja Malicski Krisztián karmester egyik bejegyzésében a közösségi hálón. Krisztián jelenleg a Gheorghe Dima Zeneakadémia karmester szakos, mesterfokon tanuló hallgatója, ugyanakkor zeneelméletet és zongorát is a tanít a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnáziumban. Fiatal pályakezdőként már több mesterkurzuson vett részt Sienától Kolozsvárig, nagyra becsült karmesterek segítik továbbtanulását, mint az olasz Daniele Gatti, Roland Börger karnagy Lipcséből, Vass András, a Pannon Filharmonikusok vezetője, Konrad von Abel Münchenből és Cristian Mandeal világhírű karmester. Kiskora óta fontos számára a zene, és emellett Istennel való kapcsolata is nagy jelentőséggel bír mindennapjaiban, karrierjében. Érzésről, hitről, mélységről beszélgettem vele.
Kiskorod óta zongorázol, a családban pedig te vagy az első, aki zenével foglalkozik. Milyen így felnőni? Hogyan emlékszel vissza gyermekkorod zeneélményeire?
Kedves emlékeim vannak gyermekkoromból ezen a téren is. A zene megkövetel egyfajta komolyságot, habár az ember gyermekként szívesebben töltené az idejét a barátokkal, játékkal, semmint gyakorlással, de mindenképpen megéri az áldozatot, hiszen erkölcsi nevelést is kap az ember a zene által. Szüleim már gyermekként gondosan figyelték továbbtanulásomat. Zongoraórákra kezdtem járni szülővárosom zeneiskolájába, ahol egy számomra meghatározó személyiség kezei között bontakoztam ki. A zongoratanárnőmhöz, Chifor Livia Monicához kötnek a zene iránti szeretetem és tiszteletem alapjai, a legtanulságosabb emlékeim, ugyanis tőle tanultam meg, mit jelent komolyan, türelemmel, odaadással és szívvel-lélekkel zongorázni. Hálás vagyok, hogy tanítványaként képviselhetem mindazt, amit ő lelkiismeretesen átadott nekem.
Továbbtanulásod érdekében líceumi éveidet már nem a szülővárosodban, Máramarosszigeten végezted, hanem kamaszként egyedül fedezted fel kincses Kolozsvárt. Hogy élted meg ezt az időszakot?
Kilencedikes voltam, amikor felkerültem Kolozsvárra, s bár ismeretlen volt számomra a város, bennem volt a vágy is, hogy folytathassam a zenei tanulmányokat, hiszen a zenei pálya választása miatt jöttem fel ide. Említett zongoratanárnőm bátorított engem és a szüleimet is, hogy merjünk nagyot lépni és egy másik közegben fejleszteni magam. 2017-től a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium zongora szakos növendéke lettem, s ekkortól kezdtem megízlelni az igazi zenét. Kilencedikesként egyedül fedeztem fel Kolozsvárt, nem igazán ismertem itt senkit, de nagyon vonzott például a Szent Mihály-templom: emlékszem, akárhányszor kellett a Főtéren átkelnem, mindig benéztem a templomba, sokszor két vasárnapi szentmisére is elmentem, nagyon fontos volt ez számomra. Elkezdtem ministrálni, majd itt is bérmálkoztam, a Szent Cecília Kórus és Zenekar tagja is lettem, szép lassan pedig teljesen itthon éreztem magam a városban, a közösségben.
Kolozsváron egyre inkább kezdett megerősödni kapcsolatod Istennel. Látsz-e, érzel-e kapcsolatot Isten és a zene között?
Isten és a zene szorosan összefügg, már-már mondhatnám: Isten és a zene ugyanaz, hiszen a zene az angyalok nyelve. A Szentírásban is több helyen olvashatjuk, hogy az angyalok zengik Isten dicséretét, tehát a zene a Bibliában is sok helyen jelen van. Kolozsvárra felkerülve nemcsak vonzó volt számomra a Szent Mihály-templom, de a hitem is itt erősödött, talán kicsit azért is, mert egyedül voltam, kicsit azért is, mert új környezetet kellett találnom ahhoz, hogy kiteljesedhessen a hitérzetem.
Részt vettél már kerekasztal-beszélgetésen, kiállításon, tartottál előadást egyetemistáknak a Requiemről, és a mai napig is a kolozsvári Szent Cecília Kórus és Zenekar tagja vagy. Hogyan lehet szolgálni Istent a zenén keresztül?
Minden egyes tevékenység során sokat fejlődtem, a kórusban énekelni ugyanakkor nagy ajándék annak is, aki főállásban nem zenével foglalkozik, hiszen mindenkinek erős közösségi érzést adhat, annak pedig, aki zenével foglalkozik, komoly fejlődési lehetőséget jelent. Nagyon fontos alapot adhat egy zenésznek, ha kórusban énekel, a hangszereseknek is szoktam tanácsolni, hiszen sokat adhat hallásfejlesztés, ritmusérzék-fejlesztés terén. Isten a zenén keresztül legtöbb zeneszerzőnket megihlette, hasonlóan a papokhoz, áldozatot mutatnak be, csak más közegben. Pierre Boules mondását emelem ki mindig: Bach az isten, Mozart az angyal és Beethoven az ember. Három zeneszerzőben teljesedik ki az istenszolgálat a zenén keresztül.
Gondolom, sokszor megkérdezik tőled a klisés kérdést, hogy ki a kedvenc zeneszerződ. Közelítsük meg másképp: melyik zeneszerző zenéjében érzed teljesen otthon magad? Ki adja neked a biztonságot, a katarzist, a valódi és érzéki zene művelését?
Egy zenésznek mindig könnyebb a zene útján válaszolni akár belső kérdésekre is, mint szavak által. A klisés kérdésre a válasz is klisés: karmesterként éppen az a kedvenc zeneszerződ, akinek a művét előadod, levezényeled, ez lehet Brahms, Liszt Ferenc, bárki. Ha éppen Beethoven-művekkel készülsz a koncertre, akkor Beethoven az aktuális kedvenced, ha Bach-műsorral készülsz, akkor ő, de van persze szubjektív válasz is: az általam legkedveltebb zeneszerző Ludwig van Beethoven. Bár gyermekkoromban nem igazán kedveltem, túl erősnek tartottam a muzsikáját, nem értettem, hogy mit akar általa átadni, nehéznek is tartottam technikailag zongoristaként, hiszen a művei számos helyen virtuozitást követelnek meg, aztán magával ragadott az, ahogyan Beethoven a zene által igyekezett a világhoz szólni. Ő volt az a forradalmár zeneszerző, aki sok mindent megváltoztatott az addig ismert komolyzenei világban: a komolyzenének volt egy világa Beethoven előtt és van egy világa Beethoven után. Számos újítást hozott zenei nyelvezet, hangszerelés szempontjából például, tehát zenetechnikai szempontból is forradalmár volt, ugyanakkor a politikai hozzáállását is igyekszik átadni a művein keresztül. Ismerjük a jellegzetes alkotásaiból a harmadik, Eroica című szimfóniáját, amit eredetileg Bonaparte Napóleon-szimfóniának nevezett el, de amikor Napóleon elfoglalta Bécset és kikiáltotta magát császárnak, Beethoven a szimfóniája kottájának első oldalán áthúzta az addigi címet és újat adott neki. Az Egmont-nyitány is egy hasonló politikai megnyilvánulása Beethovennek, de akár az egyetlen operája, a Fidelio is, amely az emberi jogokról szól, de ugyanígy a leghíresebb Beethoven-mű, a IX. szimfónia utolsó tétele is az emberi együttműködésről, emberi szeretetről, erkölcsről szól.
Zongoristaként is helyt tudnál állni, miért pont a karmesteri szakma mellett döntöttél? El tudod képzelni, hogy egy nap visszatérsz a gyökerekhez, és talán minden idődet a zongoránál töltöd?
Nem mondanám, hogy az visszatérés lenne a gyökerekhez, hiszen egy karmesternek a zongorázás kötelező. Zongoristaként kezdtem, de nehéz lenne megfogalmazni, hogy végül is miért a karmesteri hivatás mellett döntöttem, a lényeg talán úgy is az, hogy a zene világában maradtam, ott folytattam az életemet, előadóművészként működöm, akár egy zongorista vagy bármely más hangszeres. Én azt hiszem, aki karmesterként dolgozik, az egyfajta plusz, sokan mondják, hogy ez a zenei világ legnehezebb oldala, hiszen az ehhez szükséges tudás sokrétegű, összetett, a jó karmesteri hivatáshoz pontos, precíz tudásra van szükség. Amikor az ember a zenekar elé áll, demonstrálni kell ezt az összetett tudást. Nem egyszerű egyszerre vezetni és átadni is a zenét, hiszen ami a karmesterben él egy-egy mű kapcsán, azt át kell tudni adni elsősorban a zenészeknek, után pedig együtt, a zenészekkel át kell ugyanezt a varázslatot adni a hallgatóságnak.
A mai világban egyre inkább háttérbe szorul a komolyzene iránti érdeklődés, sokan még csak nem is találkoznak vele. Mit gondolsz, hogyan lehet a ma emberét visszaterelni a komolyzene irányába?
Napjainknak egyik nagy problémája, kihívása ez, hiszen sokszor nem tudjuk megkülönböztetni a valódi értéket a kevésbé maradandó, kevésbé értékelhetőtől. A komolyzene mindenképpen maradandó érték az úgynevezett kommersz zenei piachoz képest. Én, amikor zenéről beszélek, elsősorban a komolyzenére gondolok, hiszen ez utóbbi tudja legjobban átadni az emberi érzéseket. Azt hiszem, igazat adhatunk Heinrich Heine német költőnek, aki úgy fogalmazott, hogy amikor a szavak elfogynak, ott kezdődik a zene. Ezért is nehéz egy zenésznek például magáról a zenéről beszélnie, hiszen egy zenész legjobban és leghitelesebben a zene által tud kommunikálni, és nem szavak által.
