Az emeritus pápa, XVI. Benedek pápa 95 éves korában, 2022. december 31-én, szombaton visszatért az atyai házba. Jitianu Liviu, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Római Katolikus Teológia Karának egykori dékánhelyettese, Zürich-i plébános Benedek pápa püspöki jelmondatából (Az igazság munkatársa) kiindulva fejti ki gondolatait megemlékező írásában.
A sírkövére egyszerűen ez lesz felvésve: XVI. Benedek pápa. Ha életrajzi adatot csatolnánk hozzá, ez állna még kiegészítésül: 1927. április 16–2022. december 31. Egy részletesebb leírás kiemelné: 71 év papság, teológiai doktor, egyetemi professzor: Bonn (1959–1963), Münster (1963–1966), Tübingen (1966–1969) és Regensburg (1969–1977); 1962–1965: zsinati tanácsadó; 1977–1981: München–Freisingi püspök, érsek, bíboros; 1981–2005: a Hittani Kongregáció prefektusa, a Pápai Biblikus Bizottság és a Nemzetközi Teológiai Bizottság elnöke; 2005–2013: XVI. Benedek, Róma püspöke, Péter utódja, pápa.
A tudományos munkásságát méltatók felsorakoztatnák jelentősebb teológiai munkáit: disszertáció (Ágoston), habilitáció (Bonaventura), Bevezetés a kereszténységbe, A Katolikus Egyház Katekizmusa, A názáreti Jézus… Megemlítésre kerülnének pápai megnyilatkozásai: a Dominus Jesus (a katolikus egyház rendkívüli szerepéről), első enciklikája: a Deus caritas est (Isten a szeretet), a Spe salvi (a megváltottság reményéről), első szociális enciklikája: a Caritas in veritate (a globalizáció és gazdasági krízis etikai dimenzióiról), a Porta fidei (a II. vatikáni zsinat fél évszázados jubileumára)…
A kritikus hangot megütők számára fontos lenne összeütközése a felszabadításteológia képviselőivel, Hans Künggel, a mohamedán világban felháborodást keltő regensburgi beszéd… Majd a Vatileaks, és az egyház visszás helyzete a hatalmi és szexuális visszaélések kapcsán. Persze a lemondása körüli találgatások is. Egyesek számára az „igazi pápa”, mások számára roppant konzervatív. A nagy teológus jelzőtől a zsinat szellemének fékezőéig mindenféle jelzőt aggattak már rá. Mindenik a vita activa záradéka: amit egy élet és életmű kapcsán elérhet a mindent (gyakran megalapozatlanul) értékítéletnek alávető ember. Belső életéről: meglátásairól, gondolatairól, szellemi életéről nehezebb beszélni. Öröme, bánata, sorsa, belső motivációja, gyökerei, a hatások, amelyek őt ilyenné tették – a vita interna, abscondita –, nehezebben elérhetőek. Életszilánkokban részben megfoghatóak. Ezek közül egyet szeretnék megragadni, mégpedig püspöki jelmondatát: „Az igazság munkatársa”, ami egész életét meghatározta.
Joseph Aloisius Ratzinger életének legfontosabb feladata az Örök Igaz sajátos grammatikáját kibetűzni. Hogy teológiai jelentőségét megértsük, fontos lenne ismerni azt a történelmi kontextust, amelyben ő is formálódott, hisz gondolkodásának fogódzópontjai az újskolasztika patrisztikai irányultsága, a nouvelle theologie, a vissza a forrásokig teológiai mozgalom, a tübingeni teológiai iskola alapelvei (tudományosság, racionalitás, egyházias érzék), az új metafizika… Egy, a 20. századig ismeretlen teológiai megújulás gyermeke ő is, mint sok más markáns teológus (Henri de Lubac, Yves-Marie Congar, Marie Dominique Chenu, P. Teilhard de Chardin, Alois Grillmeier, Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar, Romano Guardini stb.). A jelzett teológia hangsúlyosan igyekszik nem csupán Isten városának építésére, hanem szeretné a földi város alappilléreit is munkálni.
Ezen háttér munkásaként Ratzinger hitbeli és értelmi meggyőződése, hogy egyházat, igazságos világot és teljes emberképet csak a történelemben valósággá lett Istennel való eleven kapcsolatból forrásozva teremthetünk. Életművének kulcsfogalmait – hit és értelem, igazság és szeretet – e köré csoportosítja. Teocentrikus élet-, ember- és világszemléletét szeretné kiterjeszteni a vallás, a társadalom, a gazdaság és a politikum egészére. Ezen paradigma nem csupán a (teljes) igazság keresésére ösztönöz – nem az emberi erőlködés eredménye, hanem Isten „mértékét” ismerteti meg a világgal. E nélkül nem beszélhetnénk sem valós dialógusról, sem keresztény értékekre alapozó „jó társadalomról”, sem pedig az ember teljes létét átfogó fejlődésről.
Istenközpontú világrend
Ratzinger istenközpontú világrendet szeretne. Meggyőződése szerint minden igazi fejlődés abból indul ki, hogy a lét fogékony a transzcendensre, a metafizikai igazság otthona. Az ember is csak akkor jut el valós fejlődéséhez, ha bekapcsolódik egy olyan folyamatba, amely transzcendens töltetű. Ebben az összefüggésben beszél „transzcendens humanizmusról”. A transzcendens nélkül létrejöhet ugyan megújulás vagy növekedés, igazi fejlődés viszont nem.
A transzcendensre irányuló betájolás ösztönzi az embert az igazság keresésére, ami különösen a keresztény ember életében elsődlegességet élvező követelmény: „(…) megítélésem szerint ma és később is az a feladatunk, hogy derűs szívvel és megkötések nélkül vállaljuk az igazság balgaságát” – jelöli ki az egyház szolgálatát a világban. Nem szabad meghátrálni az igazság kérdése előtt! A modern pluralizmus ugyan lehetetlennek tartja az igazság megismerését, és inkább a filozófiai és másfajta igazságfogalmak sokszínűségét részesíti előnyben, az igazság kérdésének szenvedélyes elkötelezettje nem érthet egyet ezzel a magatartással. Az igazság bátor keresése az „evangelizáció” szerves része, és ez fejezi ki a kereszténység „felszabadító erejét a történelem mindig változó körülményei” között.
Ez az igazság nem a veritas philosophica, hanem kegyelmi jellegű: isteni ajándék. Nem lehet létrehozni, csak befogadni. Megértése is kizárólag az ajándékozás logikája szerint lehetséges. Az igazságkeresés ezért (is) Istenhez vezető út. Az igazság hasonló „a végtelenre nyíló ablakhoz”, végső soron nem más, mint „meghívás Krisztusban”, aki az igazság katalizátora: az igazság maga Jézus Krisztus, Isten végérvényesen, visszavonhatatlanul és fölülmúlhatatlanul kimondott szava.
Az igazságra eljutni – Ratzinger számára – nem általános igazágnormáknak való megfelelés, hanem az igazságban való élet. Így az emberiség minden egyes új léthelyzete mindig új dimenziót nyit meg az emberi szellemnek, ami a valóság új megközelítését teszi lehetségessé. Az emberiség történeti tapasztalata az egyház számára olyan lehetőség, ami az igazság egyre mélyebb megismeréséhez vezethet.
A relativizmust, a globális világ sokrétegű problémáit érzékelő Ratzinger számára – aki fájdalmas valóságként éli meg a katolikus egyház nehéz helyzetét: jelentőségvesztés, megosztottság, hiteltelenség, hatalmi struktúrák, visszaélések – az igazság keresése az a pont, ahol egyház és társadalom közös célt szolgálnak. Olyan egyetemes érték, ami az „emberléptékű társadalom” abszolút feltétele, az ember méltóságának garanciája. Az igazság ugyanis dialógust teremt és közösséget formál. Igazi fejlődésről, mely önmegváltó mechanizmust propagál, amely a „személy transzcendens szemléletét” nem biztosítja, és amely nem ad helyet az alteritásnak, a másik valódi felfedezésének, nem beszélhetünk. A globális világ technokratikus kultúrhorizontján csakis az igazságot kereső „spirituális” ember jár helyes úton, aki világát úgy látja, mint az igazság tervének kifejeződését. A globalizáció útja ugyanis olyan „nehéz korszakot” eredményezett, melyben fennáll a veszély, hogy relativizálódik az igazság, amely mentén a társadalmi cselekvés az egyéni érdekek és a hatalmi logika fogságába esik. A globalizáció ezen zsákutcájából kiutat „az ember városának” megtervezése jelenthet. A világ, amelyben élünk, vallja Ratzinger, a globális integráció színpadává válhat, ami személyközpontú, közösségorientált és nyitott a transzcendensre. Ebben nyilvánul meg az Örök Igaz sajátos grammatikája.
Amint jeleztem, egy ratzingeri gondolatszilánk bemutatására vállalkoztam. Nem tudnék és nem is szeretnék egy teljes életutat, egy embert értékelni. Nem tisztem a szentté avatás sem. Ami bennem folytonosan Ratzinger nevéhez kötődik, az a „sentire cum ecclesia”, a hívő, értelmes ember azon magatartása, hogy élete minden mozzanatában – szellemi, lelki, érzelmi megnyilvánulásaiban – a számára valósággá vált Istennel, az egyházban együtt él. Olyan ez, mintha egy univerzális közösség az egyéni identitás része lenne. Ezért érzi jól magát Ratzinger a hagyomány talaján, ahol számos nagy elődje az egyházban, egyházával együtt élt és alkotott. Ezért volt számára az üdvösség és az egyház útja szorosan összefonódva. Ezért volt fontos számára a precízen, tisztán megfogalmazott gondolatok világa. És leginkább: együttérezni az egyházzal, az isteni igazságok otthonával, tudva annak gyarlóságairól is. Ezért volt ő sokak számára életidegen, abban a világban, ahol sok mindent a fragmentáció, a széthullás, a relativizálódás jellemzett.
Ha sírjánál temetési beszédet kellene mondanom, az élet sokrétegűségéről beszélnék: az aktív életről, ahol alkotunk, formálunk, cselekszünk, elszenvedünk, szocializálódunk, majd a belső életről, arról, ami bennünk lakik: érzések, gondolatok, tervek, álmok, vágyak, megsebzettségek, aminek csak részben vagy kevésbé adunk hangot. Majd arról is, ami megpecsétel ugyan, de számunkra is alig ismert vagy teljesen ismeretlen: a filogenetikus háttér, a tudatalatti. Kitérnék arra is, hogy hajszálnyi kegyelmen múlik, hogy egyesek élete harmonikusabb, sikerekkel teljesebb… És azzal zárnám a beszédem, hogy keresztény reményem alapja az a meggyőződés, hogy a Mindenható ezt a megannyi életmegnyilvánulást, életszilánkot egy teljes egészbe fonja össze. Az ő kezében lesz a megfoghatatlan embertitok teljes egésszé. Ez a feltámadás!
Jitianu Liviu
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/3-as számában a Fókusz-összeállítás részeként.
