XVI. Benedek pápa most már az égből segíti egyházát

Első találkozásom XVI. Benedek pápával nem élőben volt, hanem a teológia síkján. Római tanulmányi éveimben (1970–1974) minden nyáron hazajöttem, és természetesen felkerestem főpásztorunkat, Isten szolgáját, Márton Áron hitvalló püspökünket. 1972 nyarán a püspöki palota kertjében fogadott. Elmélyült éppen egy német felnőtt hittankönyv fordításában. Röviden fogadta köszöntésemet, és máris elém tolta a könyvet: „Fiam, ezt te hogy fordítanád?” Legjobb tudásom szerint feleltem, és utána a püspök magyarázni kezdett. Ez a könyv Joseph Ratzinger Einführung in das Christentum (Kösel-Verlag, München, 1968) könyve, amelyben felnőttek részére katekizmusszerűen magyarázza a Hiszekegy 12 hitágazatát. Tübingeni professzor korában (1966–1969) írta és adta elő. A püspök úr olyan nagyszerűnek találja, hogy lefordítja magyarra, és mint segédjegyzetet a szemináriumban néhány száz példányban sokszorosítják (ez akkor lehetséges volt, belső használatra, de azt is ellenőrizte a Kultuszügyosztály/Departamentul Cultelor). Szeretné minden papjának a kezébe adni, mert ezt tartja jelenleg az általa ismert legjobb felnőtt hitoktatásnak. Ekkor hallottam először Ratzinger professzorról és hittudományi nagyságáról!

Csak érdekességként említem, hogy mi lett a sorsa a fordításnak. A püspök úr annak rendje és módja szerint jelezte a német kiadónak, hogy lefordította, és kéri, engedélyezzék, hogy belső használatra 200 példányban sokszorosítsák. A válasz az volt, hogy a magyar fordítást már megvette a bécsi Opus Mystici Corporis kiadó és 1976-ban ki is adta Tamás Pál fordításában. Később a budapesti Vigília is kiadta 2007-ben Dévény István fordításában. A püspök urat ez nagyon leforrázta, de azért sokszorosította és a papság hozzájutott. Csak halála után, a változások után adhatta ki Marton József professzor Márton püspök eredeti fordítását: Joseph Ratzinger. XVI. Benedek pápa. Bevezetés a keresztény hit világába – Márton Áron fordításában – címen(Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008). Marton professzor ugyanis 2005-től kiadja tudományos megjegyzésekkel ellátva Márton Áron összes műveit Márton Áron hagyatéka sorozat címen (eddig 26 kötet jelent meg!), a fordítások pedig nem eredeti művek. De mégis érdemes volt megjelentetni a Ratzinger-fordítást, ám a sorozaton kívül. Különben az egész sorozat nagy szerepet játszik Márton Áron boldoggá avatási perében.

Joseph Ratzinger bíboros 1981–2005 negyed évszázadon át volt a legfontosabb kongregáció – a Hittani Kongregáció, az egykori Inkvizíciós Kongregáció – bíboros-prefektusa, Szent II. János Pál pápa szoros munkatársa. Mivel 1994–2019 között gyulafehérvári érsek voltam, rám hárult a felügyelet az állítólagos szőkefalvi Szűz Mária-jelenések fölött (23 jelenés volt 1995–2005 között). Az állítólagos jelenések ügye a Hittani Kongregációhoz tartozik. Meg is tettem jelentéseimet évente. Sőt háromszor – amikor Rómában jártam – elmentem a Hittani Kongregációhoz tanácsot kérni, megbeszélni teendőimet. Két alkalommal az érsek-titkár fogadott, Angelo Amato, de 2001. február 10-én maga a bíboros-prefektus fogadott, Joseph Ratzinger (fél órán át, 11:15–11:45, szombaton). Nagyon kedves volt. Öt perc alatt elintézte Szőkefalvát. Kb. ezeket mondta: „Olvastam jelentéseit. Az Úr Jézus szerint jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt (Mt 7,17). Szőkefalván imádkozzák a rózsafüzért, gyónnak és áldoznak, szentmisén vesznek részt, és megújulva, megtérve mennek haza. A gyümölcs tehát jó. Várni kell. Alkalmazni kell a Gamáliel-szabályt (ApCsel 5,38–39).” Kezembe adta a kongregáció utasítását, hogyan viselkedjék a megyés püspök, ha területén állítólagos jelenések stb. vannak. Utána még 25 percen át az egyház romániai helyzetéről érdeklődött, feltűnt helyzetünknek alapos ismerete! A Gamáliel-szabály azt jelenti, hogy a keresztényeket nem kell üldözni, mert ami Istentől van, az ellen úgysem lehet tenni semmit, ha pedig nem Istentől van, hagyni kell, mert magától is megszűnik. Ezt Gamáliel a Szanhedrinben (jeruzsálemi főpapi tanács) mondta az apostolok vallatásakor. Tehát a bíboros szerint nekem is hagyni kell az állítólagos jelenéseket, mert ha nem valódiak, maguktól is megszűnnek. Közben az utasítás szerint engedélyezhetem a nyilvános istentiszteletet, sőt biztosítanom kell a zarándokok lelki ellátását (szentmise, gyóntatás stb.), és felügyelni, hogy minden rendben történjék. Ezt meg is tettem.

Következett Ratzinger bíboros pápasága 2005. április 19-től 2013. február 28-ig, amikor lemondott. Mint minden főpásztornak, nekem is menni kellett Rómába az ötévenkénti kötelező „ad limina” látogatásra („az apostolok küszöbéhez”, vagyis Szent Péter és Pál apostolok római sírjaihoz és az élő Péterhez, a pápához), különböző ügyek római intézésére, esetleg ünnepségekre stb. Nekem ráadásul két egyházmegyém volt: gyulafehérvári exempt érsek és a romániai örmény katolikus ordináriátus apostoli kormányzója is voltam. Római látogatások során többször találkoztam a mindenkori szentatyákkal a szerdai általános audienciákon, püspökszinódusokon, szentté és boldoggá avatásokon, olykor koncelebráltunk is a pápával, de ezek csak kézcsókra, üdvözlésre szorítkoztak, személyes beszélgetés nem volt, idő sem volt rá. Éppen ezért csak azt a néhány alkalmat említem, amikor sikerült személyesen is szót váltani a szentatyával, még ha röviden is.

Amikor egyházmegyei papi zarándoklatot kísértem Rómába, és részt vettünk a szerdai általános audiencián a Szent Péter téren, 2007. április 25-énféltérdre ereszkedve kézcsók a pápának és németül bemutatkoztam. Megkérdezte: „Mennyi magyar van még Romániában?” Én: „Kétmillió; fele református, fele katolikus.” A pápa csodálkozott. Ez volt az első alkalom, hogy pápaként szólt hozzám.

2008. október 5–26. között a Romániai Püspöki Konferencia (CER) képviseletében részt vettem Rómában a püspöki szinódus XII. rendes általános ülésén. A téma: „Isten Igéje (a Szentírás) az egyház életében és küldetésében”. A pápa az ülések közti szünetekben nyelvcsoportonként fogadta a püspököket. 2008. október 24-én a német–olasz nyelvcsoportban voltam. Amikor odaértem a szentatyához, mondtam: „Németül szeretnék bemutatkozni.” A pápa: „Alba Iulia (Gyulafehérvár)! Ön latinul beszél.” Én: „Igen, szentatya, de a híveim magyarok, Erdélyben, Romániában.” A pápa: „Igen, tudom, tudom, ismerem a helyzetüket.” Erre ismét a kamarás már félretolt, hogy más is odajusson.

Mivel 1970–1974 között a római Pápai Biblikus Intézetnek (PIB) is hallgatója voltam, részt vettem az intézet alapítása 100. évfordulójára rendezett ünnepségen (Szent X. Piusz pápa alapította 1909-ben). 2009. május 6-án a szerdai általános audiencián fogadta a pápa a PIB elöljáróit, tanárait, illetve egykori és jelenlegi növendékeit. Amikor Benedek pápa rám nézett, felismert: „Románia!” Én pedig alázatosan: „Igen, szentatya, romániai érsek vagyok, Gyulafehérvárról, Erdélyből. A romániai, erdélyi katolikus magyarok érseke vagyok.” A pápa: „Igen, tudom. Ismerem önt a püspökszinódusról.” Én: „Alapításunk ezredik évfordulóját ünnepeljük (ti. Szent István király 1009-ben alapította az erdélyi püspökséget), és meghívtuk a szentatyát. Szívből köszönöm, hogy meghívásunkat elfogadta, és kuriális bíborost fog küldeni.” A pápa: „Mindenkit köszöntök és mindenkit megáldok.” Ekkor már félretolt a kamarás, hogy más is szóhoz jusson.

XVI. Benedek pápa idején a CER egyszer volt „ad limina”-n, 2010. február 8–13. között. A negyedóra négyszemközti beszélgetésre a megyés püspök megy együtt esetleges segédpüspökével és a nyugdíjas püspökkel. 2010. február 8-án,hétfőn került ránk a sor a pápa magánkönyvtárában. A pápa kezdte: „Az ön anyanyelve magyar!” Meglepődtem, és válaszoltam: „Igen, szentatya, de az állam nyelve román, és a kultúrnyelvünk a német.” Azután minden érdekelte, annyira, hogy 18 perc lett a negyedórából. Meglepő volt a helyzetismerete, érdeklődése minden iránt. Az „ad limina” végén 2010. február 12-én, pénteken együttesen fogadta a CER-t, és kiértékelte a jelentéseinket, a megbeszéléseket. A végén egyenként a pápa elé térdelve vagy állva gyűrűcsókra mentünk. Azt mondtam a szentatyának: „Szentatya, szívből köszönünk mindent!” Ő pedig rám nézett: „Ön pedig latinul, görögül és héberül imádkozik!” (Érdekes, hogy ezt megjegyezte a szentatya, feltűnt neki.)

Talán magyarázatot kell fűznöm az előzőhöz: Az előbb említett püspöki szinódusok végén volt alkalom 5 percet magánvéleményt is előadni a témához, nem csak a megbízó konferencia véleményét. Egy alkalommal – Benedek pápa jelenlétében – arról beszéltem, hogy mennyire szeretem a latint, hiszen én még kezdetben latinul miséztem és zsolozsmáztam, de belátom, hogy jelenleg már nem tudnak latinul az egyházban. Itt a szinóduson is a kétszáz hozzászólóból csak három beszélt latinul, a többség olaszul. Viszont nemzetközi nyelv nem lehet élő nyelv, mert ez „nyelvi imperializmus”, vagyis az élő nyelv átvételével a világnézetet stb. is átveszik. Ezért nemzetközi nyelv csak mesterséges nyelv lehet, amely senkié, és ezért lehet mindenkié. Javaslom az eszperantót, amelyet milliók használnak interneten, a Vatikáni Rádió is használja. Csak attól félek, hogy azért vannak egyesek ellene, mert egy lengyel zsidó, Zamenhof alkotta meg. Kinevettek. Azért mertem szóvá tenni, mert a pápailag elismert IKUE (Katolikus Nemzetközi Eszperantó Egyesület) pap igazgatója felkért, hogy a szinóduson javasoljam, mert a püspökök között nem ismernek éppen most más eszperantistát, aki szóvá tehetné. Hát Benedek pápa ezt a hozzászólásomat jegyezte meg mint nagy latinista, nem az eszperantót, hanem a latinszeretetemet, és ezért szólított meg azonnal a latinra hivatkozva.

Nem csodálom, hogy temetésén – akárcsak Szent II. János Pál temetésén 2005-ben, amelyen még részt tudtam venni – megjelent a felirat: Santo subito! Azonnal Szent(té avatni)! Kérjük Benedek pápát, hogy most már az égben járjon közbe egyházáért, miértünk.

Jakubinyi György ny. érsek

Az írás megjelent a Vasárnap 2023/3-as lapszámában.