Sokszor mondogatjuk, hogy nem jó erőltetni a nevetést, a mosolygást, pedig a pszichológusok szerint a szándékos, kitartó mosolygás is számos jókedvre derítő hormont tud felszabadítani a szervezetünkben. Jól tudjuk, hogy a nevetés gyógyszer, de mintha néha elfelejtenénk, mellőznénk. Mintha az elmúlt évben kevesebb jutott volna belőle. Ha egyetlen fogadalmat tennénk az új évre, akkor talán legyen az, hogy 2023-ban sokkal többet nevetünk! A nevetés, humor fontosságának megértéséhez nyújtunk segítséget most a költő, a színművész, a plébános, a grafikus-karikaturista szemszögéből. Folytatjuk a plébános perspektívájával!
A sivatagi papok szívesen éltek a humorral, és bölcsességüket elég gyakran egy-egy vicces történetbe csomagolva osztották meg a tanoncaikkal. A középkor pedig több történetet is mesélt Szent Péterről és Krisztus Urunkról, amelyeknek nem az volt a céljuk, hogy a vallást kigúnyolják, hanem épp az evangéliumi tanítást próbálták kibontani, mélyíteni. Goethe később egy ilyen kis történetet versben is megörökített. Szent Péter és Krisztus Urunk a városokat járta. Az úton egyszer Krisztus Urunk meglátott egy törött patkót. Szólt Szent Péternek, hogy vegye föl, de az apostol nem látta értelmét, ezért úgy tett, mintha nem hallotta volna meg, és továbbment. Krisztus Urunk fölvette a törött patkót, a városban három krajcárért eladta a kovácsnak, majd a pénzből a piacon cseresznyét vásárolt. A várost elhagyva folytatták útjukat. A hőség egyre nagyobb lett, és Szent Péter nagyon megszomjazott. Minden pénzét odaadta volna egy pohár vízért, de nem volt neki. Az Úr Jézus ledobott egy szem cseresznyét, amelyet Szent Péter fölvett és jóízűen elfogyasztott. Majd még egy következett, a harmadik, negyedik és így tovább. Minden szemért le kellett hajolnia Szent Péternek. A történet tanúságát az Úr Jézus fogalmazza meg: ha a törött patkóért annak idején lehajolt volna, most egy egész készlet cseresznyéje lehetne, és nem kellene minden egyes szemért fáradoznia.
Galenos elmélete óta a személyiségeknek típusai vannak: kolerikus, flegmatikus, melankolikus és szangvinikus. A személyiséget az ókori orvos a testnedvek keveredésének hatásaként írta le: a légzőszervekben keletkező nedv, a flegma flegmatikus embert képez, az epe termelte nedv a kolerikus személyiség, a vér a szangvinikus, míg a fekete epe a melankólia jellemzőiért felel. A nedv latin megnevezése a humor. Pontosan nem tisztázott, hogy miért épp ez a szó felel a nevetést kiváltó jelenségekért, és hogy minden testnedvnek van-e egy sajátos humor megfelelője, vagy pedig a négy anyag bizonyos keveredése hozza-e létre a humort. Mindenképp a humor a test nedvességháztartásával hozható összefüggésbe. Az emberi gondolkodás viszonylag későn kezdett el a humorral, nevetéssel foglalkozni. Umberto Eco egy fiktív választ ad erre a késésre: A rózsa neve című regényében a kevés humorérzékkel megáldott Tiszteletreméltó Jorge szerzetes és társai mindent megtesznek, hogy Arisztotelész fennmaradt értekezését a komédiáról eltitkolják az utókor elől. A nevetés az ördögtől való – vallották. Bűnös énünk, gyarló testünk esendőségének jele. A nevetés megszabadítja az egyszerű embereket az ördögtől való félelemtől. Aki a nevetésről filozofál, az pusztulásba viszi a hitet és a világot. A Tiszteletreméltó Jorge nem állt annyira távol a valóságtól, amikor ilyeneket mondott: a nevetésnek tényleg felszabadító hatása van, elűzi a félelmet, és képes lerombolni az ideális világ képét. De talán mégsem annyira az ördögtől való, mint amennyire a szigorú szerzetes gondolta.
A humor elméleti megközelítése az elmúlt században nagyon sok eredményt hozott. Úttörőnek számít Freud elmélkedése a viccről, a humorról. Véleménye szerint nevetséges lesz mindaz, ami egy ember viselkedésében testi adottságaihoz képest túl sok, szellemi képességeihez képest pedig túl kevés erőfeszítést tesz, és emiatt kudarcot vall. A nevetés forrása Freud szerint abban keresendő, hogy a komikus hősökkel szemben mi, szemlélők felsőbbrendűnek érezhetjük magunkat. Komikus mindaz, ami fölé emelkedünk, és megspórolhatjuk az együttérzést. De ez nem minden esetben van így. Ott az irónia vagy a szatíra esete, amelyekben a magát felsőbbrendűnek képzelő réteget vagy hatalmat teszi nevetségessé egy ügyetlen figura. Klasszikus példa erre A tanú című magyar film Bacsó Péter rendezésében. A Kállai Ferenc alakította Pelikán elvtárs nem föltétlen butább nálunk, hanem mindent jó szándékkal és józan paraszti logikáját követve akar elvégezni. Egy a gond: olyan rendszerben él, olyan világban, amely kivetkőzött az észszerűségből, és a józan paraszti ész helyett az ideológia szabályait kellene követnie. Pelikán elvtárs pedig minél inkább jobban akarja végezni a feladatait, annál inkább keresztbe tesz a rendszernek. A komikum pedig abból születik, hogy a világ visszásságát épp egy „normális” ember talpraesettsége tükrözi a legjobban.
A humor nem mindig ártatlan. Helmuth Plessner egyszerre tárgyalja a nevetést és a sírást a Das Lachen und Weinen című művében. Véleménye szerint a nevetés is és a sírás is tipikusan emberi reakciók egy-egy olyan eseményre, amelyet az ember nem tud egyszerre elfogadni, olyan kríziseknek kísérő jelensége, amelyhez nincs egyértelmű viszonyulási pont. Egy olyan vagy-vagy helyzetben, amelyből az emberen elhatalmasodó érzelmi töltet keletkezik, sírunk, ha ez az érzelmi töltet nem vesz erőt rajtunk, akkor nevetünk. A nevetés és mosoly között az a különbség Plessner szerint, hogy az első esetében személyesen vagyunk részese a kiváltó helyzetnek, a második esetében közvetett szemlélőként nyugtázzuk mosollyal a történés komikusságát.
A Gálvölgyi–Csala páros előadásában ismert Jelenetek egy házasságból a cinizmus jellegzetes példái. A cinikus hozzáállás nem más, mint az ideális valóság kijátszása annak megvalósult formájával. A cinizmus mindig a valóságra hívja föl a figyelmet, amikor valaki ezt figyelmen kívül hagyva a fellegekben jár. Csala Zsuzsa a feleség, az ideális házasság szóvivője, a meghitt szeretet, együttlét, Gálvölgyi poénjai pedig az esetek nagy részében lehúzzák a földre. Míg a feleség romantikus filmnézésről, gyertyafényes vacsoráról ábrándozik szilveszter estéjén, a férj csupán két dolgot tervez: eszem, berúgok. A humor lényeges eleme az elvárt, megálmodott, szándékozott és a megvalósult közötti ellentét. Ennek a működési elvét H. Bergson írta le a Nevetésről című könyvében.
Van a Szentírásban humor? Van, de megszűrt. Jézus a János evangéliumában úgy kezdi nyilvános működését, hogy a vizet borrá változtatja. Majd úgy zárja, hogy a bort vérré és a vért életté teszi. Ismét a folyadékoknál vagyunk, mint az írásunk elején. Ha a bor alakulna vízzé, a mi pórias humorunkról lenne szó. De a vízből bor, a borból vér és a vérből élet – ez a Szentírás sajátos „humora”, amely felfele halad, tisztul, fenségessé lesz.
László István székelyszenttamási plébános
