FAHIDI ÉVA író, színésznő, a holokauszt borzalmainak túlélője, a második világháború legutolsó, legszörnyűbb időszakában hurcolták el családjával együtt az auschwitz-birkenaui haláltáborba, ahonnan családtagjai közül csak ő tért haza. Közel hatvan év kellett ahhoz, hogy beszélni tudjon az ott megéltekről, azóta viszont könyveket írt róla, mesél, él, bízik, szeret, ragyog. Minden ellenére töretlenül hisz az emberi jóságban, s bár megbocsátania nagyon nehéz, de nem gyűlöli családja egykori gyilkosait. Videohívásban beszélgettünk: ahogy megjelenik a képernyő előtt ragyogó tekintettel, a legtermészetesebb mosollyal, az ember szinte elszégyelli magát aprócska gondjaira gondolva. Valóban olyan jelenség ő, amilyennek szülei látták: tündéri.
Azt nyilván mindenki tudja, hogy zsidó származású, a szülei azonban a harmincas évek vége felé áttértek a katolikus hitre, vallásra. Hogyan emlékszik: miért keresztelkedtek át, milyen volt ezt megélni?
Amikor apám kikeresztelkedett 1936-ban, egészen biztosan azzal a szándékkal tette ezt, hogy megmentsen bennünket. Ugyanis a zsidó törvényeket akkor már nem arra alapozták, hogy ki a zsidó vallású és ki nem, hanem hogy valakinek hány nagyszülője volt zsidó származású: akinek két nagyszülője zsidó származású volt, akkor már a leszármazott unoka is annak minősült. Nekem pedig mind a négy nagyszülőm zsidó volt. Nagyon szégyelltem magam, amikor apám ezt megtette, elsősorban a többi zsidó kislány előtt éreztem ezt, akikkel addig együtt tanultam, akikkel barátkoztam, kicsit olyan érzésem volt, mintha cserbenhagytuk volna őket. Másodsorban mindenki más előtt, azaz a többi zsidó rokon, barát előtt azért szégyelltem magam, mert úgy éreztem, hogy olyanok vagyunk, mint a süllyedő hajóról menekülő patkány. Az első érzés, emlék, ami erről eszembe jut tehát a szégyen, a második pedig egyfajta csalódás, bánkódás, hiányérzet, hiszen hiába jártam én zárdába már az átkeresztelkedés előtt is tanulni, gyermekkoromból hiányzik a vallásos nevelés, a hitéletre nevelés. Sem zsidó, sem keresztény hitre nem igyekeztek formálni. Szinte azt mondhatnám, hogy pogány szellemben neveltek, hiszen korábban a zsidó vallás mélységeit sem ismerhettem meg, utána pedig már úgymond kész tények elé állítottak: tizenegy évesen egyszer csak ott álltam a teljesen új és ismeretlen dogmákkal szemben, amiket korábbi vallási alapok nélkül még nehezebb volt hirtelen befogadni. Magyarázat és megértés nélkül el kellett fogadnom az egyházi tanokat, olyasmiket, amik számomra akkor teljesen felfoghatatlanok voltak, ezt pedig rettenetesen nehezen tudtam feldolgozni.
Valamilyen úton-módon sikerült aztán később mindezt pótolni? Részben legalább…
Borzasztóan fontos, hogy a hitre nevelést már kisgyermekkorban el kell kezdeni, öntapasztalatomból is látom. Rögtön azzal kell kezdeni, hogy az ember szülőként példát mutat a gyermekeinek, mert egy gyermek felnőttként is azt a példát követi, amit akkor látott, a jó szülői példát pedig nem feltétlenül lehet bepótolni. Azzal szembesültem tizenegy évesen, hogy nincsenek rám maradt hagyományok, vallási gyökerek, amikből meríthetnék, és hirtelen meg kell értenem a Szentháromságot. Amikor felnőttem, már láttam, először igazán a lágerben éreztem meg azt, hogy mennyivel könnyebb elviselni, átvészelni ott mindent azoknak a hozzám hasonló korú lányoknak, akik vallásos meggyőződésükbe kapaszkodtak, akik őszintén hitték, hogy van, aki figyel és vigyáz rájuk. Azóta tudom, hogy mekkora kincs és erő az őszinte hit, és amikor megkérdezik tőlem, hogy van-e rá szükség, mindig mondom, hogy nem csak jó, ha van, hanem nagyon nagy szükség van rá, hiszen szilárd alapot ad az életnek. Aki hisz az Istenben, az egy elmozdíthatatlan segítségbe kapaszkodik. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy ha kimaradt volna az életéből, szerezzen magának hitet. Ennek a fontosságát nem lehet túlbecsülni. Ahogy egyébként a barátságok, akár a gyermekkori barátságok fontosságát sem lehet túlbecsülni: ugyanúgy nagy szüksége van az embernek barátokra is. Ha szerencsénk van, akkor tudunk olyan barátokat szerezni és megtartani, akik végigkísérnek minket az egész életen. Rettenetesen fontos, hogy legyen valaki, aki majd évek múltán leül mellénk és megkérdezi: emlékszel? Nem csupa gyönyörűség és puszta jó az, ha az ember lassan mindenkit túlél, és a végén már nincs, aki a régiekre emlékeztessen. Kicsit olyan ez a veszteség, mintha az embernek az egyik lábát vágták volna le. Az én életemben is maradtak meg olyan gyermekkori barátok, akikkel mindig erősen tudtuk egymást támogatni, és ez óriási kincs.
Még egy kicsit tapogatózzunk itt: melyek a legszebb gyermekkori emlékei még a második világháború borzalmai előtti időszakból?
A családom úgy teljes egészében, és a körükben való élet, a mindennapok. Az első családom egészen pontosan, hiszen azóta más, új van. Az első családom, amibe beleszülettem, olyan varázslatos volt a számomra, olyan jól éreztem magam benne, egészen abban a tudatban éltem, növekedtem, hogy ez a család azért van, azért működik, hogy én legyek a középpontjában. Valóban úgy éreztem, hogy az én családomban körülöttem forog a világ. Mindig sokan fordultak meg nálunk, sokan mozogtak körülöttem. Édesapám nagy családból jött, nyolcan voltak testvérek, mind fiúk, már ők is mind házas emberek voltak, amikor én a világra jöttem, viszont én voltam az első unoka a család apám felőli ágán, így az ebből következő rajongást is megkaptam. Édesanyámék pedig heten voltak testvérek, így a körülöttem nyüzsgő nagy család meghatározta a gyermekkorom. Amikor kiskoromban megkérdezték tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt mondtam, hogy mindenekelőtt édesanya, aki jó sok gyermeket szeretne majd szülni. Mai napig úgy gondolom, hogy minden nő természetéből adódóan szeretne gyereket és minél többet, ez erős meghatározója a női léleknek. Én egy kedves barátnőm lányát nevelhettem fel tizenéves korától, de mind a mai napig azt mondom, hogy egy nő akkor igazán nő, ha állandóan gyermekhangot, babasírást, babanevetést akar hallani maga körül, hogy minél több gyermekszeretet vegye körül, mert erre a szeretetre és gondoskodásra vagyunk elsősorban teremtve, hangolva.
Könyveiben megírta, több interjúban is elmesélte már, hogyan hurcolták el a családjával együtt az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba. Szülei, testvére, számos rokona, gyakorlatilag tágabb családja nagy része életét vesztette a holokauszt során. Minden interjújában rácsodálkoztam arra az emberfeletti erőre, kitartásra, ami ott működött végig Évában. Hogyan lehetett azt a felfoghatatlan borzalmat túlélni?
Úgy, hogy voltak barátaim, akikkel erősíteni, biztatni tudtuk egymást. Először is megérkeztünk a lágerbe, leszállítottak a marhavagonokról, öt percen belül pedig nem volt körülöttem senki sem a családomból. Viszont ott volt néhány ismerős kislány abból az iskolából, ahová én is jártam. Mindannyian ugyanúgy álltunk ott, egyedül, elszakítva a családtól, és körülnéztünk, hogy kihez fordulhatnánk, kihez szólhatnánk. Az egyetlen lehetőségünk a túlélésre az volt, hogy úgy döntöttünk, hogy mi, akik tudtuk egymásról, hogy kik vagyunk, ismertük egymás apját, anyját, egy iskolába jártunk, összekapaszkodtunk. Egymás családjaivá kellett válnunk. Nagyon fontos, hogy milyen az első család, az első emberi közösség, amivel találkozunk: mi ott, a családtagok nélkül felfedeztük azt az erőt, amit otthon adtak át nekünk, így tudtunk ott lenni egymásnak támaszként. Olyanok voltunk, mintha testvérek lettünk volna, és azzal vigasztaltuk egymást, amivel csak tudtuk, amivel csak lehetett. Amikor az ember igazán éhes, azaz éhezik, másra nem is tud gondolni, csak ennivalóra, élelmiszerfélére. Amikor nagyon éhesek voltunk, eldöntöttük, hogy nem fogunk folyton egymás közt élelmiszerről beszélni, nem emlékeztetjük egymást a paprikás krumpli ízére, hanem kitaláltuk helyette, hogy könyvekről beszélgetünk, amiket olvastunk. A kedvenc olvasmányainkról kezdtünk egymásnak mesélni.
Ha az ember éhezik és bemegy a barakkba, előfordul, hogy intenzív húslevesillatot érez, holott sehol semmi nyoma a húslevesnek. Az ember agya, szervezete így akar vigasztalódni. Nekünk csak a marharépaleves jutott: a marharépának sajátos, erős bűze van, de ebből a lenyelhetetlen marharépalevesből is olyan keveset kaptunk, hogy lelkesen megettük.
Mindig ötös sorba kellett felállni, amikor jöttek a tisztek, a mi ötös sorunkon belül erős testvéri kapocs alakult ki. A mi ötös sorunk családpótló volt. Volt köztünk egy kislány, aki állandóan az édesanyját hívta, hiányolta, az édesanyja egyébként kivételes szépségű asszony volt, s amikor a kislány nagyon maga alatt volt, mindig azt mondogattam neki: Anikó, most jutott eszembe, hogy neked milyen gyönyörű édesanyád van. És itt azon volt a hangsúly, hogy van. Nem azt mondtam, hogy volt. Még akkor sem, amikor már nagyon jól tudtam, hogy rég nincs, hogy már csak egy kupac hamu a birkenaui mocsárban. És ez a mondat micsoda segítség volt neki…
Úgy tűnik nekem, mintha abban az ötös sorban nem lett volna opció az, hogy „ezt mi nem éljük túl”…
Nagyon sokat jelentettünk egyen-egyenként egymásnak, és ez szerepet, célt adott nekünk. Az a mondat, hogy milyen szép édesanyád van, nemcsak azért volt jó, mert segített a kis Anikón, hanem azért is, mert én fontosnak és szerepemnek tartottam, hogy elmondhassam ezt neki. Fontos volt, hogy segíthessek neki. Egymáson keresztül kapaszkodtunk az életbe, az emlékeinkbe is. Anikó volt nekem az, akihez így tudtam hozzászólni: emlékszel, amikor otthon… Az tartott minket életben, hogy „túlságosan” is fontosakká váltunk egymás számára.
Visszaemlékezések sokaságában olvashatjuk, hogy ha esetleg adódott is szökésre lehetőség, félelemből, bénultságból és teljes legyengültségből sokan meg sem tudták kísérelni. Éva mégis megtette…
Hogyne tettem volna meg, amikor az életben maradás egyetlen lehetősége ez volt? A túlélésünkhöz az is kellett, hogy mi nagyon akartunk élni. Soha nem mondtuk egymásnak, hogy jaj, hogy nézel ki, olyan sovány vagy, hogy már látom, ahogy holnap téged is feldobnak a hullakocsira. Aztán az sem mindegy, hogy az ember milyen időszakban tapasztalja ezt meg: más volt a világháború elején, amíg a régi rend működött, de amikor már közeledett a vége, az volt a legrémesebb időszak. Ám ugyanez egyfajta reményt is adott: akkor is nagyon kockázatos volt a szökés, de éreztük, hogy közeledik a háború vége, és ez még tudott kicsit előrehajtani. Amikor a végső halálmenettel elindultunk, már alig tudtam lépni, annyira le voltam gyengülve, aztán amikor egy fahídhoz értünk, sorsszerűnek éreztem a helyzetet, meg már nem is bírtam tovább és ott, a hídnál elbújtam.
Fel lehet egyáltalán dolgozni egy ekkora traumát?
Én azt hiszem, hogy általában a traumákat teljesen feldolgozni nem lehet. Azt lehet elérni, hogy az ember megszokja, hogy az volt, van, az élete része. Ennek a folyamatnak pedig különböző fázisai vannak. Az emberrel általában ilyenkor első ízben az történik, hogy nem tud róla beszélni: én 59 évig nem tudtam róla beszélni. Kell történnie valaminek, ami megindítja ezt. Velem az történt, hogy 2003 körül ellátogattam Lengyelországba, eljutottam Krakkóig, és akkor arra gondoltam, hogy hát ott van egy köpésre Auschwitz-Birkenau, elmegyek, megnézem, mi maradt belőle. Egy újabb, óriási trauma volt az, amikor megláttam, hogy semmi nem olyan, mint amilyenre én emlékszem. Akkor igazán fontossá vált számomra, hogy beszéljek róla, éppen azért, hogy az emberek megtudják, hogy az a hely nem így nézett ki, az a hely kimondhatatlanul borzalmas volt. Azzal a tudattal kezdtem el erről beszélni, hogy ha elmondom, akkor talán eljut az emberek tudatáig, hogy mindannyian felelősek vagyunk, mindenki felelős, aki él, azért, hogy ilyesmi soha ne fordulhasson elő újra. Akkor tudatosult bennem az, hogy nekem ezt hivatásommá kell választanom, mert életben maradtam, és mindenkinek a fülébe bele kell üvöltenem azt, ami ott történt, amit ott megéltünk. Őszintén hittem abban, hogy van értelme belekiabálni a fülekbe, aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy megint bombáznak, megint háború van. Olyan érzés volt, mintha a világ összeesküdött volna, mintha személyesen engem sértettek volna meg még akkor is, ha nem nálunk zajlik az orosz–ukrán háború. Mi, a túlélők minden évben április 11-én, a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóján összegyűltünk és megerősítettük azt az esküt, amit a felszabadulásunkkor tettünk. A Covid miatt két évig nem tudtunk találkozni, de előtte, legutóbb még az egyik, buchenwaldi táborból szabadult társam, az ukrajnai Boris Romanchenko olvasta fel ezt az esküt (mindig valaki közülünk felolvasta). Idén márciusban pedig lebombázták a házát az oroszok, ott halt meg. Szinte lehetetlen szavakban megfogalmazni, hogy milyen érzés volt ezzel szembesülni. Úgy éreztem, becsaptak, félrevezettek.
Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy megtanult mindezzel együtt élni?
Folyamatosan történt úgy, hogy mi, akik túléltük, állandóan mondogattuk, hogy élni kell, mindig és minden körülmények között, ez a legfontosabb. A legszörnyűbb dolog az, ha az embertől az életét veszik el mások, mert minden mást lehet pótolni: lehet újra nagy ház, kocsi, bármi, amit elveszítettünk, csak az életet nem tudjuk újra megszerezni.
Meg lehet bocsátani ezeket a borzalmakat az elkövetőknek?
Az emberi érzelmeknek sokféle fokozata van: Auschwitz felszabadulásának hetvenedik évfordulóján Németország egy nagy megemlékezést rendezett, akkor a túlélők közül legtöbben már eljutottunk odáig, hogy azt mondjuk: én nem gyűlölök. Rettenetes érzés a gyűlölet, szinte érzi az ember, ahogy perzsel tőle a bőre, ezért is szoktam sokszor arról beszélni, hogy ne legyen a társadalomban gyűlölet, hogy ne történhessen meg újra, hogy az egyik embercsoport bármilyen ok folytán veszi a bátorságot, hogy egy másik embercsoport felé helyezze magát. Már a bölcsőben arra kell nevelni a gyermekeket, hogy ne gyűlöljék egymást. Akkor tehát már ki tudtuk mondani azt, hogy nem gyűlölöm a másikat azért, mert neki volt fegyvere, nekem meg nem, hiszen én nem is akarok agyonverni senkit. Milyen lehet a lelke annak, aki azt meri mondani, hogy sokkal különb ember vagyok nálad, meg is öllek, mert rád nincs szükség… Mi viszont eldöntöttük, hogy nem akarunk ilyen emberek lenni. Nem akarom, hogy ilyen sötét lelkem legyen. Ki tudtuk mondani ezt, mert elhatároztuk. Ezt ugyanis csak úgy lehet megtartani, ha így döntünk, ha elhatározzuk, hogy márpedig ettől a pillanattól kezdve én nem gyűlölök senkit. De ez nem jelenti azt, hogy amit tett, azt megbocsátottam. Az már egy egészen másik érzelem.
A családomból mindenkit megöltek. A tizenegy éves húgomat becsukták a gázkamrába, ahol húsz percet kellett szenvednie, amíg megfulladt. Fel sem tudom fogni, hogyan lehet eljutni lélekben odáig, hogy egy másik emberrel ilyesmit műveljünk. Amikor ott mindezzel szembesültem, egyszerűen nem tudtam elhinni, annyira valószerűtlennek találtam, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet. Egyik reggel azt ígérték a tábor hangosbeszélőjén keresztül, hogy estére mindenki újra együtt lehet a családjával, az esték meg csak múlnak, de nem jön sem apád, sem anyád. Amikor megkérdeztem, hogy hol vannak a családtagjaim, mikor jönnek már, akkor a kápó felmutatott a felszálló füstre és azt mondta: ott vannak.
Ilyen felfoghatatlan tragédiák és lelki meghasonulások után hogyan lehet felépíteni újra a bizalmat a többi ember iránt?
Én most is nagyon hiszek az emberi jóságban. Meg vagyok róla győződve, hogy az ember alapvetően jónak születik. Aztán ő és mások is felelősek azért, hogy mivé válik esetleg, de a mi döntésünk, hogy hogyan akarjuk leélni az életünket. El lehet dönteni, hogy gyűlölünk-e avagy sem.
A holokauszt túlélőinek nagy része messzire elmenekült Európából, évtizedekig meg sem közelítették régi hazájukat, Éva mégis újra otthonra tudott találni Magyarországon…
Élni csak a közösség erejével lehet, hiszen az ember társas, közösségi lény. Különböző közösségeken belül pedig mindig megtaláltam azokat a pilléreket, amikre lehetett támaszkodni. Magyarországra meg azért jöttem vissza, mert én a magyar kultúrában szereztem a gyökereimet, semmilyen más nyelven nem tudom magam így kifejezni, így megértetni, s bár több más nyelven beszélek, mindig is magyarul szerettem a legjobban olvasni. És annyi hely, részlet van ebben az országban, amihez visszahúz valami, amihez valamilyen kedves emlékem kötődik. Sehol máshol a világon nem tudnám magam otthon érezni. Az már más kérdés, hogy sokan, akikkel ezt az országot meg kell osztani, nem mindig örültek annak, hogy ennyire szeretek itt élni. Amikor megérkeztem a szabadulás után, nem engedtek be a házamba, azóta sem, soha nem kaptam vissza azt az otthont, amiben én olyan boldog gyermekkort tölthettem.
Különben is: hová mentem volna? Bárhová megyek, sehol nem lettem volna igazán otthon. Itthon sem sikerült rögtön, az elején Szlovákiában éltem nagybátyámnál, aki előbb hazaért, mint én, és összegyűjtötte a család romjait. Gyerekként is sokat voltam a Felvidéken, akkoriban legalább úgy beszéltem tótul, mint magyarul. Édesanyám is pozsonyi születésű volt.
Többször olvasni, hallani sajtóban, közösségi médiában, hogy férje, Andrási Andor menedzsere, társa, támasza, szíve és füle is, ha kell, pedig már időskorban találtak egymásra. Ezzel szemben sokan vannak, akik akár jóval fiatalabb korban elvesztik a társukat és megadják magukat a magánynak…
Az ember társas lény, mindig szükségünk van egy társra. Bármilyen közösséghez is tartozik, bárhol él, az első és legfontosabb, hogy ne akarjon egyedül élni, egyedül küzdeni, mert az egyedül élés szenvedés. És mindenkinek kijár, hogy legyen valaki, akiről egy kicsit gondoskodnia kell. Minden ember azzal a vággyal teremtődött meg, hogy gondoskodnia kell valakiről. Mindenkinek jár az, hogy megsimogassák a kezét, hogy megcsókolják a kopasz fejét. Mindenkinek kijár, hogy valakit a többi embernél kicsit jobban szerethessen, s hogy egy kicsit minket is jobban szeressen valaki másoknál. Mert a szeretetért szeretetet kapunk.
Ha ezt most az időseknek, meg talán a középkorúaknak is szánt tanácsként értelmezzük, akkor mi lenne a legfontosabb életlecke, amit a fiataloknak átadna?
A lányoknak azt mondom: menjenek férjhez, szüljenek gyermeket, hiszen egy nő természetéből adódóan így talál igazán önmagára. Egy nő gondoskodásra, az élet továbbadására teremtetett. A saját gyermekeink olyan érzelmeket szabadítanak fel bennünk, amit semmilyen más kapcsolat nem tud megadni. Egy gyermeknek köszönhetően, még akkor is, ha nem a sajátod, annyira boldog tudsz lenni… Ennél nagyobb boldogság nincs. Az is fontos, hogy mindenki igyekezzen találni magának egy társat, és azt a kevéske alkalmazkodóképességet, ami az együttéléshez szükséges, erőltesse ki magából, mert még mindig sokkal kisebb teljesítmény az alkalmazkodóképességet kifejleszteni, mint teljesen egyedül boldogulni. A nőknek azt mondom: igyekezzünk szeretetet árasztani, mert ezért vagyunk. Van egyfajta simulékonyság, bensőségesség, otthonosság, amit csak mi tudunk árasztani. A fiúknak pedig azt mondanám, hogy legyenek olyanok, mint az én férjem.
