Sárközi Sándor piarista szerzetes karácsonyi gondolatai
A láthatatlan angyal
Mindenkinek van első karácsonya.
Régi, egyszerű (fél)házunk, szüleim szobájának becsukott ajtaja, aztán – arcukon a meglepetéskészítő sejtelmességével – kinyitják: benn csillogás, és angyalhaj, és gyertyák, egy zöld fa, alatta pár kis fényes csomag! „De hát ez nem volt itt!” „Az angyal hozta…” „Angyal?” „Már elrepült…” Talán vacsoráztunk is, mi gyerekek meg sokáig, boldogan játszottunk…
Az elmaradó angyal
Később aztán felvilágosultam, elmaradt az angyal, maradtunk mi, kis erőfeszítéseinkkel. Még a fa díszítése volt a legörömtelibb… Anyám sötétedéskor énekelte a „Mennyből az angyal”-t, mi kamaszfiúk feszengtünk, apám – református lévén – komolyan-békésen hallgatott. A mindennapi életünkből is kikopott az ünnep. Az ajándékok már nem töltötték be a terpeszkedő zajt és ürességet, nem feledtethették a mindennapi rutint és ütésváltásokat.
Az éneklő angyal
Csak piarista kispap koromban kezdődött el számomra az adventi vasárnapesteken a gyertyagyújtás és közös éneklés. Isten nem jelent meg, sem az angyal. De gondoltunk rá. Kicsit elérzékenyülve, kicsit a pásztorok hetyke kacagásával. Ezt azóta is, minden adventben – saját család híján – diákjaimmal megtesszük. Átmelegedve. Gondolva rá…
Az éhező angyal
Kárpátalján voltam, az Ungvár körüli falvakban miséztem, „kisegítettem” karácsony táján, az iskolai szünetekben. Egyik este egy erősen fázó, stoppos fiút vettem fel, hazafelé tartott. Kopott, vékony zakó, egész nap a határnál lézengett így, hátha akad valami. De még nem züllött le. Az alig kivilágított falukon suhantunk át, már amennyire egy Trabant suhan. Beszélgettünk. A jobbmódú házak ablakaiban itt-ott kivilágított karácsonyfa. Bámulta, szeme-lelke rájuk tapadt. „De szép!” – mondta halkan. Pedig csak egy átlagos fa volt, az is a gazdagoké… Számára csoda.
A falujukba értünk, otthon már részegek voltak, ment a buli; nyomorgó, de hangos koreográfiában. Nekiadtam a kabátomat, de nem fáztam emiatt. Egyébként valószínűleg eladták. Soha nem találkoztunk azóta.
A műangyal
Újabb évtizedek, a Brave New World hömpölygésében, advent előtt már felcicomázva az üzletek, utcák, karácsonyra hergelve bennünket. A jóléti világ kelet-európai megvalósulásában. Műmikulások, műangyalok, műmosolyok. Programok, forgatókönyvek lefuttatásai bennünk, manipulált vásárlókban. „Oh happy Day”, oh „Silent Night”… Rosszabb, mint Godot-ra várni Beckett tragikomédiájában. S közben egyre elégedetlenebbek vagyunk ajándékokkal, egymással, életünkkel. Teljesíthetetlen elvárások, biztos csalódások, stresszes infarktusok. Karácsonykor az ördög is vigyorog! Vakító biznisszel!
Milyen messze kerülünk egymástól és Istentől?!…
A Látogatás
Szeretek egyedül járkálni a kertben vagy a ház előtt, közben hallva (és kissé irigyelve) mások ünneplését-boldogságát. Betlehemre gondolok, annak hidegségére, a „kutyaólak csöndjé”-re. Miért akarta így (mert abban biztos vagyok, hogy nem csupán elviselte)?
A kenyér csendje. A köztünk élő Isten csendje. Mélységes, mélységeket kitöltő, vérző boldogsága. Ezen tűnődöm évek óta, csendes, kopár boldogságban… Kóbor kutyák alázatával.
A testnek szüksége van a megfelelő táplálékra. Zaklatott idegrendszerünknek a nyugalomra. Lelkünknek az imára. A „meleg csendre…” (Simone Weil szavaival, aki éhenhalt London bombázásakor.) Meg is kapjuk, csak nem akkor, sajnos, amikor kampányolunk rá. Esetlegesen, váratlanul. Elhagyatottságunkban és mégsem elhagyatva.
„De szép!”
Sárközi Sándor piarista
