Az adventi liturgia csúcspontját képezik az ó-antifónák: december 17–23. között hangzanak fel, az új olvasmányrend szerint rövidített szöveggel mint Alleluja-versek is szerepelnek. December 17-e képezi a választóvonalat a két adventi időszak között: december 16-ig Krisztus világvégi, második eljövetelére készülünk; december 17–24. közt a karácsonyi kisded születésére várakozunk. December 17-e az adventi „stafétabot” átadásának időpontja, fogalmaz Diósi Dávid Az ó-antifónák felépítése és története című írásában, amelynek egy részletét olvashatják.
Az adventi liturgiában hét csodálatos lépcső vezet a betlehemi jászol felé. A karácsonyi vigíliamisét közvetlenül megelőző hét napon (december 17–23) ugyanis felhangoznak az ún. ó-antifónák. Ezek az emfatikus „ó” felkiáltással bevezetett antifónák tulajdonképpen az adventi vesperás Magnificat-antifónái. Az új olvasmányrend szerint az ó-antifónák az imént említett napokon egyben mint Alleluja-versek is szerepelnek (rövidített szöveggel). Kétségtelenül az adventi liturgia csúcspontját képezik. Nevüket a vokativust fokozó és reményteli affekciót sugárzó iniciális „ó”-ról kapták (nevük nem régiségükre utal). Mindegyik tehát „ó”-felkiáltással indít. A római liturgikus gyakorlatban azonban inkább az „antiphones majores” (= „nagy antifónák”) elnevezést használják. Hasonlóan az angol („greater antiphons”, „the great O-antiphons”) és francia („Les grandes antiennes O”, „Les grandes O”) területeken. A cisztercita rend liturgiájában az „antiphonae solemnes” (= „ünnepi antifónák”) kifejezés honosodott meg.
Néhány nyelven az ó-antifónák éneklésének időszakát megkülönböztetik az advent többi részétől. Így németül ezen időszak neve Hoher Advent, angol nyelvterületen pedig – pontosan az első ó-antifóna kezdő megszólítására utalva – Sapientiatide.
Nem is csoda, hogy ezt az időszakot külön névvel illették, hisz pontosan az első ó-antifóna felcsendülésének napja – azaz december 17-e – képezi a választóvonalat a két adventi időszak között. Köztudott, hogy az adventi idő voltaképpen két időszakra oszlik: 1. december 16-ig (inkluzíve): az eszkatologikus várakozás ideje; 2. december 17–24-ig (inkluzíve): az inkarnációs dimenzió kerül előtérbe. Egyszóval míg az első időszakban inkább Krisztus világvégi, második eljövetelére készülünk, a másodikban a karácsonyi kisded születésére várakozunk. Az advent kialakulástörténetét szem előtt tartva azt is mondhatnánk, hogy december 17-én lényegében a kelta lelkiségből táplálkozó gallikán adventet, amely a Megváltó végidőbeli eljövetelét helyezte az előkészület előterébe, felváltja a római advent, amelynek középpontjában Krisztus testben való megszületése áll. Kissé vulgáris nyelvezettel élve azt is mondhatnánk, hogy december 17-e az adventi „stafétabot” átadásának időpontja. Adventnek ezen utolsó hetét, amely különös erővel az Úr születésének méltó megünneplésére irányítja figyelmünket – analóg módon a nagyböjti szent idő nagyhetéhez –, méltán nevezhetnénk a karácsony nagyhetének.
A hét ó-antifóna a következő: O Sapientia (Ó, Bölcsesség), O Adonai (Ó, Adonai), O Radix Jesse (Ó, Jessze gyökere), O Clavis David (Ó, Dávid Kulcsa), O Oriens (Ó, napkelet), O Rex gentium (Ó, nemzetek királya), O Emmanuel (Ó, Emmánuel). A hetes szám nem véletlen. Az ókorban és a középkorban ugyanis ez a szám kiemelt szimbolikus jelentőséggel bírt.
Az ó-antifónák esetében a hetes szám valószínűleg az „idők teljességét” (Gal 4,4) és az arra való átfogó – a teljes üdvtörténetet felelevenítő – készületet hivatott kifejezni. Az emberiség az üdvtörténet hét lépcsőfokán felfelé haladva érkezik meg az „idők teljességének” jelenvalóságába. Mind a hét lépcsőfok az üdvtörténet legfontosabb állomásait tárja szemünk elé. Az üdvtörténet hét fázisa mintegy kulcsként megnyitja az „idők teljességének” kapuját, hogy az örökkévalóságból az időbe megszülethessen a várva várt Messiás.
A ritmikus prózában fogalmazott, kötött szerkezetű praesidentialis (elöljárói) ima, amellyel a misét vezető pap (aki Krisztus személyét képviselve az egész hívő nép és minden jelenlévő nevében manibus extensis – magyarán kiterjesztett kézzel – az Atyához intéz) a szentmise megnyitó szertartását lezárja, négy részből tevődik össze:
1. a római hagyományhoz hűen röviden és tartózkodóan megszólítjuk Istent;
2. (ünnepeken és különleges alkalmakkor) a megszólításhoz egy ún. vonatkoztató állítás (Deus, qui – Isten, aki) társul, amelyben „dicsérő és imádkozó magatartással megemlékezünk a napi titokról, vagy bizalmunk sajátos alapjáról”10;
3. latin nevének megfelelően (collecta = összegyűjtés, összegzés; vagyis összegező ima) általánosan és tömören megfogalmazott kérés;
4. hosszú (a másik két könyörgés – a felajánlási és az áldozás utáni – esetében rövid befejezést használunk), szentháromságos dicsőítésű záradék.
Az ó-antifónák három részből állnak:
1. egy képpel vagy címmel élő megszólítás;
2. a megszólítást kifejtő, illetve közelebbről magyarázó vonatkozó mellékmondat;
3. kérés (veni-rész).
A minden liturgikus imádság alapszerkezetét meghatározó szentháromságos záradék elmarad.
Mindezek a megszólítások azt a látszatot keltik, mintha az ó-antifónák bizonyos értelemben az ószövetségi krisztológia és szótériológia theologumenon-kompendiumát akarnák szemünk elé tárni. Mindegyiket egész héten keresztül minden nap más-más ószövetségi (főleg izajási) képben megfogalmazott különböző messiási névvariáció vezeti be, amely a vágyódó várakozást kifejező és ugyanakkor sürgető deprekatív veni-felszólításban éri el csúcspontját. Felszínre tör az egyház egész reményét kifejező, állandóan ismétlődő imperatív veni-igével bevezetett (veni ad…[1-3. 7]/ veni, et…[ 4-6]), Megváltót hívogató zárókérésben, amely általánosan vagy konkrétan (nos [1-3. 7]) az emberiség megváltásra-szorultságát fogalmazza meg.
Az ó-antifónák hangulata figyelemreméltó ötvözete a spontán és a „kordában tartott” örömnek. Az érzelmekben erős, nagylüktetésű kezdeti „ó”-felkiáltás a formailag precízen megfogalmazott szövegben „megszelídül”, megnyugszik, ahhoz, hogy a veni-részben ismét, de most már kiegyensúlyozott formában, kicsúcsosodjék. Az ó-antifónák szövege voltaképpen gondosan összeválogatott szentírási idézetek mozaik-rendszere. Ezt az irodalmi montázs-technikát cento
technikának nevezik (a „cento” vulgáris latin szó jelentése „tákolmány”). A szerző különböző bibliai idézetekkel a várakozó egyház üdvösségtörténeti „tájképét” festi meg.
Minden valószínűség szerint a hét ó-antifóna mai sorrendje egyben az eredeti is. Erről győz meg a jelenlegi sorrend szerint olvasott antifónák tartalmilag és kronológiailag koherens struktúrája, amelyek szakaszról szakaszra a megváltástörténet főbb szakaszait elevenítik meg. A hét ének fokozást mutat. Az első Isten Fiát a teremtés előtti életében szemléli mint a teremtetlen bölcsességet; a következő szakaszokkal az ószövetségi üdvtörténetbe lépünk: 2: Exodus/ Mózes; 3: Jessze/ Dávid-genealógia; 4: Dávid; 5–6: próféták kora. Az antifónák lépcsőjének csúcspontját az utolsó képezi, amely a „közöttünk lakást szerző Istent (Emmánuel) üdvözli”. 
Egymás utáni imádkozásukkor „felfedezzük a rajta átvonuló hatalmas vezérfonalat. Kezdődik a dicséret a mindeneket erősen és édesen elrendező teremtő Bölcsesség felidézésével, folytatódik Izrael népe üdvtörténeti eseményeinek elmondásával, kiterebélyesedik minden nép és nemzet várakozásának hangoztatásával, tovább gyűrűzik a börtön és a sötétség hatalmából való kiragadás ecsetelésével, és beteljesedik a mi Urunk, Istenünk, királyunk és törvényhozónk megvallásával.”
Egy formai megfigyelés szintén a mai sorrend eredeti voltáról győz meg: a bevezető megszólítások kezdőbetűinek visszafelé történő összeolvasása (tehát: Emmanuel, Rex, Oriens, Clavis, Radix, Adonai, Sapientia) az „ero cras”, azaz „holnap [veletek] leszek” akrosztichont adja. Ez a szó szerint is igaz állítás –hiszen a legutolsó antifóna szenteste előtti nap, vagyis 23-én hangzik el – teológiailag és nyelvileg kiválóan megfelel a „marana tha” (=„Jöjj el, Urunk”) arám őskeresztény felkiáltásnak – amely „formula kérés és hitvallás Krisztusról, az Úrról és az ő eljöveteléről” – jövő idő egyes szám első személyben megfogalmazott latin válaszának. Ugyanakkor a hetedik napon – vagyis az utolsó antifóna elimádkozásával – „kikristályosodó” „ero cras”-válasz úgyszólván megkoronázza mindegyik ó-antifóna csúcspontját képező veni-t. Az egyház kérésére: „Jöjj el, Urunk”, felcseng Krisztus reményt keltő válasza: „Holnap eljövök/veletek leszek”. A crastina dies (= holnap) a karácsony előtti nap főtémája.
Az ó-antifónák eredetéről és keletkezésük történetéről nem lehet semmi biztosat tudni. Az ó-antifónák majdhogynem teljes szövegét azonban csak Amalarius (†850 körül) ismerteti a Liber de ordine antiphonarii című híres, valószínűleg 831-ben, illetve rövidesen utána írt művében.
Az ó-antifónák dallama – úgy tűnik – Milánóban keletkezett. Ez a megfigyelés talán arra enged következtetni, hogy maga a szöveg is Karoling kor előtti. Innen, Milánóból, terjedhetett el valószínűleg a 6. században Rómába, majd pedig az örök városból a frank területekre.
A kolostorokban különleges ünnepélyességgel énekelték az ó-antifónákat. A bencéseknél a vesperás utolsó zsoltárát lezáró antifóna után az apát violaszínű liturgikus ruhába öltözve két gyertyát vivő akolitus kíséretében bevonult a szentélybe, és ott beintonálta az ó-antifónát, amelyet a kórus továbbénekelt. Az ünnepélyes beintonálás után rögtön elkezdtek a kolostor nagyharangjával harangozni, mindaddig, míg az ó-antifónát a Magnificat végén meg nem ismételték. A spanyol ferences kolostorokban a vesperás utolsó zsoltára után a konvent elöljárója (pater guardian= „őr”) az oltárnál papi ruhába öltözött, majd pedig palástban a szentély közepére ment. Röviddel az ó-antifóna éneklése előtt egy klerikus átadott neki egy magas, művészien kidolgozott botot, amelynek csúcsa egy nagyméretű „ó” betűben végződött. Ebben a nagy „ó”-ban az ó-antifónák hét megszólításának megfelelően további hét kisebb „ó” volt bedolgozva (mindegyik egy saját szimbólummal). A művészien kidolgozott signum átadása után az elöljáró ünnepélyesen beintonálta az ó-antifónát, amelyet a kórus tovább énekelt. Ugyanígy jártak el mind a hét napon, csupán az ó-antifónát beintonáló patres digniores-ek váltották fel egymást. A kompletórium elimádkozása után a klerikusok serényen annak az atyának a cellájába siettek, aki az illető napon az ó-antifónát beénekelte, hogy attól valamicske édes jó falatokat – testük és lelkük összefogására – kérjenek.
Egyes monasztikus közösségekben a szerzetesek a kolostorban betöltött tisztségüknek megfelelően voltak beosztva az ó-antifónák beintonálására: az O Sapientiát leggyakrabban az apát, illetve az apátnő, az O Clavis Davidot a cellarius vagy a kincstárnok, az O Radix Jessét pedig a kertész.
Az egyházban az ó-antifónák évszázadok hosszú során át megkülönböztetett becsben álltak. Szövegeik az adventi időszaknak különös ünnepélyességet kölcsönöztek. Sőt mi több, imádkozásuk az adventi liturgikus előkészület csúcspontját képezi. Bennük tör felszínre az egyház várakozása, sóvárgása, epedezése. Bennük formálódik meg majdhogynem képies formában mindaz a vágy, ami az üdvtörténet drámájában élő emberiséget Megváltójának érkezésére várva áthatja.
ERO CRAS: ezt a hétbetűs akrosztichont, rejtett szöveget adja a hét ó-antifónát bevezető megszólítások kezdőbetűinek visszafelé történő összeolvasása (tehát: Emmanuel, Rex, Oriens, Clavis, Radix, Adonai, Sapientia). Magyar jelentése: holnap veletek leszek. A karácsony előtti héten minden nap felcseng egy-egy ó-antifóna. Mindegyik Krisztust, a Megváltót szólítja meg és hívja: Veni! Jöjj el! Utolsó nap összeáll a megszólítások „mozaikja”, s a várakozó egyház csendjébe beleharsog az Istenfi ú reményt keltő válasza: holnap eljövök! holnap veletek leszek! S amennyiben még hozzávesszük a legismertebb, valamint legelterjedtebb kiegészítő ó-antifóna, az O Virgo virginum kezdőbetűjét, megszületik a vero cras megerősítő kijelentés: valóban holnap.
VENI! – ERO CRAS! VERO CRAS!
JÖJJ EL! – HOLNAP ELJÖVÖK! VALÓBAN HOLNAP!
Forrás: ERO CRAS. Az ó-antifónák története és magyarázata (Szerk. Diósi Dávid). Budapest-Kolozsvár 2013.
