Rómáról minden ember tudja, hogy nem olyan, mint a többi nagyvárosok. Ami Londont Londonná, Chicagót Chicagóvá vagy Pestet Pestté teszi, azok a bizonyos nagyvárosi allűrök, itt – mindenki érzi – egészen mellékes, jelentéktelen dolgok. Rómába senki sem jön azzal az érzéssel, aminővel a modern nagyvárosokat látogatni szoktuk. Itt sokkal több s egészen másfajta élményeket várunk.
A tudat maga, hogy Róma a világegyház középpontja, a roppant történelmi emlékezések s az a sehol felül nem múlt bőség, amellyel a művészetek itt szinte zuhogva ontják elénk a Szépet: eleve valami nagyon fontost és ünnepélyest sejtetnek azzal, aki első ízben zarándokol az Örök Város felé.
Ha pedig hívőről és öntudatos katolikusról van szó, akkor Rómába menni annyi, mint belekapcsolódni abba a legnagyobb s legszebb zarándokmenetbe, mely immár kétezer év óta egyre szakadatlan áradatban kanyarodik rá a római Via Triumphalisra a világ minden tájáról; az útra, ahol egykor Scipiók és Pompeiusok haladtak, de akiknek hamarosan nyomukba léptek a Péterek és Pálok, Ágnesek és Sebestyének, VII. Gergelyek és VII. Piusok s kétezer évnek minden legnagyobbjai, többé-kevésbé véres, de mindig diadalmas Rómába-téréssel. „A hely, melyen állasz, szent”, ezt érzi mindenki, mikor a Róma-Terminin kiszállva római földre lép.
Leírásokban sokszor olvastam, ismerőseim is többször mondták, hogy Rómának – „lelke van” s ez a legérdekesebb s legértékesebb benne, és hogy ez a lélek előbb-utóbb mindenkit megragad, legyűr és bilincseibe ver; kényszerít, hogy meghódoljunk neki, odakötöződjünk ehhez a városhoz s ha elmegyünk innét, akkor is egyre visszavágyjunk hozzá. Azt is lenyűgözi ez a varázslatos város, aki ellenkezik vele, aki nem akar meghódolni neki. Hát még, aki akar, aki mint jómagam is, azért jön Rómába, hogy tele tüdővel szívja magába ezt a vértanúi vérrel párás, szentelt levegőt!
Sokkal nagyobb bajokat látott már ez a város, mint aminőket ma csak elgondolni is tudunk – és túlélte, legyőzte valamennyit. Itt nincs elmúlás: mert itt csak az múlik el, ami emberi és romlandó a falai között. Azaz: ami csak zsellér itt. A törzslakó: a Péter katedrája, a századokon keresztül jelenlevő Krisztus, az elevenerő, mely a kősziklából szakad ki időtlen-időkig „urbi et orbi”, a városra s a földkerekségre – ez a törzslakó nem hal meg. Róma jelszava: a „non praevalebunt”. Bűn és tévedés, enyészet és halál nem vesznek erőt rajta. Az idő nyomtalanul suhan el fölötte.
Róma a romok városa, s mégis a soha el nem romló virágzásé. A sírok városa, de sehol az élet úgy nem duzzad, úgy nem harsog, úgy nem diadalmaskodik, mint itt e sírok fölött. Sehol nincs ennyi vénség és ódonság, ennyi üde fiatalossággal telítve. Sehol a vérengzésnek, pusztulásnak, halálnak ilyen pazar aratómezeje nem volt, s mégis, sehol az Isten lehelete: a halhatatlanság ily közel nem jár az emberiséghez. Tört oszlopok, temetői ciprusok, háromezeréves sírok, ledőlt birodalmak emlékei közt zokog a lehullás gyászdala, a történelem Circumdederunt-ja, mintha egész Óróma egyetlen zengő Memnon-oszlop volna, de az évezrek gyászkara mögött és fölött kicseng egyre bízón és biztatón az örök fennmaradás győzedelmes húsvéti dala.
„Non praevalebunt – nem vesznek erőt rajta”. Ez a bizodalom szól felénk a martírsírokból, a katakombákból, a Vatikán foglyának termeiből, a Kolosszeum földalatti üregeiből, a Szent Ignácok szobáiból, a Neri Fülöpök oratóriumaiból, Gonzága Alajosok gyermeteg ártatlanságából, Bellarminok, Palmierik, Kircherek, Secchik tudományos erőfeszítéseiből. Itt minden az időfelettiség, az örökkévalóság végtelen méreteihez van szabva s csak ezekből érthető. Ez e csodálatos város „lelke”.
A „lélek” megtalált; boldog kábulatba ejtett, reszkető letérdelésre kényszerített. Engem is, mint előttem már annyi sokat, századokat, nemzeteket, világrészeket!
Forrás: Bangha Béla: Római levelek
