A nyugati egyházi élettel kapcsolatban gyakori sztereotípia itthon, hogy egyre inkább visszaszorulóban van ott a kereszténység. Hogy valós képet és bepillantást nyerhessünk a külföldi egyházmegyék életébe, Erdélyből kiköltözött, nyugati országokban és egyházközségekben élő személyeket kérdeztünk a tapasztalataikról. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen gyakorlatok vannak, amelyekből akár mi is tanulhatunk, másfelől az ottani kihívásokból talán látható, hogy néhány éven, évtizeden belül milyen kihívások várhatók akár a mi egyházmegyéinkben is. Ezúttal a bécsi (Ausztria) egyházi életre nézünk rá.
Mi főként a bécsi főegyházmegye magyar közösségében vagyunk otthon, mivel viszont a szentmisék helyszíne egy ideje ugyanaz a templom, mint amelynek a plébániáján lakunk, ezért ugyanúgy otthonunknak tekintjük a helyi osztrák közösséget is. Annak függvényében, hogy miként alakul a hétvégénk – hogy beteg-e valamelyik gyerek, vagy valamilyen más feladat vár ránk –, előfordul, hogy vagy az osztrák szentmisére, vagy pedig a magyarra megyünk, de olyan is lehetséges, hogy egyikünk az egyik, másikunk a másik misére megy.
A pandémia mindkét közösségben változásokat eredményezett. A kezdeti korlátozások miatt elmaradtak a szentmisék, majd szigorú előírások segítségével törekedtek arra, hogy biztonságos keretek között újból szentmisén vehessünk részt. Ez ahhoz vezetett, hogy mindkét közösségben az idősebb és veszélyeztetettebb személyek elmaradtak, és sokáig nem jöttek szentmisére. 2022 tavasza óta itt is feloldották a korlátozásokat, így főként a magyar közösség újjászületésének vagyunk tanúi. Egyre többen jönnek el a szentmisékre, és mi is meglepetten vesszük tudomásul, hogy egyre több az új arc, fiatalok, családosok és gyerekek is egyre többen jönnek, de a régi ismerős arcok is visszaköszönnek. Egyedül az idősebb korosztályból hiányoznak továbbra is a hívek. Szerintem nemcsak mi, hanem a bécsi főegyházmegyében lévő különböző népcsoportok is nagyon szerencsések, hogy anyanyelvükön szentmisét ünnepelhetnek. Mi, magyarok ezt minden vasár- és ünnepnap megtehetjük, és minden évben vannak elsőáldozóink és bérmálkozóink. Néhány hete közösen „mormoljuk” a szentmisén a Zsoltárok könyvéből az aznapi zsoltárt. A Simon Tamás László OSB által fordított és a pannonhalmi főapátság Bencés Kiadója által kiadott zsoltárok közös imádkozásának számomra különös varázsa van. Számunkra fontos köteléket jelent az is, hogy a magyar közösség keretében bencés oblátusközösség (a bencések harmadik rendje) is van, amelynek mi is tagjai vagyunk. Havonta egyszer találkozunk szentmise után és közösen zsolozsmázunk, majd megbeszéljük az épp aktuális regularészletet.
Az osztrák közösség esetében ez az újjászületés nem tapasztalható meg. A plébániához tartozó hívek zöme az idősebb korosztályhoz tartozik, így a közösség is zsugorodott. Ausztria-szerte csökken a hívek száma. A bécsi főegyházmegyében is egyre nagyobb a paphiány. Ezt úgy próbálják orvosolni, hogy úgynevezett plébániaszövetségeket alakítanak ki, ahol 2-3 plébániát egy plébános irányít. A mi plébániánk is egy ilyen szövetséghez tartozik most, amelyet Simon Ferenc esperes-plébános irányít. A folyamat még csak most kezdődött el, viszont már most látszik, hogy sokkal több a munka és jóval nagyobb a felelősség. A segédlelkészekkel együtt felváltva miséznek mindhárom plébánián, így Simon Ferenc csak havonta egyszer misézik az Am Tabor plébánia osztrák közösségében. A hívek számának csökkenése ahhoz is vezet(ett), hogy egyes plébániákon már csak vasár- és ünnepnap vannak szentmisék, mert a hét folyamán jóformán nincsenek hívek, akik elmennének a szentmisére. Az is előfordul, hogy a csekély hívőlétszám miatt egy-egy plébániát vagy templomot bezárnak. Az odatartozó híveket ilyenkor más közösséghez csoportosítják át. Ilyen templomokat már többször bocsátottak a rohamosan növekvő és fejlődő ortodox közösség rendelkezésére. Az elmúlt időben mind a román ortodoxok, mind a szerb ortodoxok templomot kaptak a katolikus egyháztól. Míg a hívő katolikusok száma csökken, észrevehetően nő az ortodox hívek száma.
A bécsi főegyházmegye egy másik szempontból viszont szerencsés, hisz – habár itt is paphiány van – fővárosként, egyetemi városként és mindenekelőtt híres teológiai fakultásának köszönhetően nagyon sok afrikai, indonéziai vagy egyéb, Európán kívüli országból származó katolikus pap jön ide továbbtanulni. Arra az időre, amíg tanulmányaikat befejezik, az egyházmegye különböző plébániáin segédlelkészként tevékenykednek, ami nem csekély segítségnek minősül. Nekem az egyetemen is voltak ilyen doktorandusz kollégáim, viszont a plébániánkon is először egy Zambiából származó segédlelkészünk, most pedig egy indonéziai van. Mindig gazdagabbnak érzem magam, amikor akár prédikáció, akár személyes beszélgetések révén betekintést nyerhetünk azokba a kultúrákba és hagyományokba, illetve azoknak az egyházaknak az életébe, ahonnan ők jöttek.
A bécsi főegyházmegye egy ilyen sokszínű közösség, amely nemcsak az osztrák katolikusok otthona, hanem az a hely, ahol a legkülönfélébb népcsoportok is otthonra találnak. Szerencsésnek érzem magam, hogy egyrészt az itteni osztrák közösségnek a tagja lehetek, de hogy ugyanakkor lehetőségem van arra is, hogy anyanyelvemen vehessek részt szentmisén.
Kiss Enikő Sarolta, Bécs, Ausztria
Az írás megjelent a Vasárnap 47-es számában az Erdélyiek, akik más országban találtak otthonra az egyházban, Kitekintés a külföldi egyházmegyék életére című összeálítás részeként.
