A karácsony előtti időszakban igyekszünk megteremteni magunk körül a csendet. A liturgikus oldal (4. oldal) szerzői a maguk csendességében hétről hétre legjobb (szakmai) tudásuk szerint azon dolgoznak, hogy gazdagítsák olvasóinkat. Most nekik szeretnénk „hangot adni”, hogy megismerhessük az adventi várakozással kapcsolatos belső rezdüléseiket. Az olvasók ezúttal Geréd István kántornak, a liturgikus énekrend összeállítójának gondolatait ismerhetik meg.
Az adventi idő egyházunkban advent első vasárnapjának vesperásával kezdődik és december 24-e délig tart. Liturgikus színe a bűnbánatot szimbolizáló violaszín, hiszen bűnbánati időszak ez, lelki előkészület Jézus megtestesülésének ünnepére. Ugyanakkor a bensőséges és örvendező várakozás szent ideje, s mint ilyen, egyházunk zenéjében is megkülönböztethető az addigi és az azt követő időszakoktól: az orgonát vagy egyáltalán nem, vagy csak az énekek kísérésére szólaltatjuk meg, mellőzzük az ünnepélyes orgonajátékot.
Advent liturgikus ünneplése két időszakra oszlik: advent első vasárnapjától december 16-ig Urunk második eljövetelére készülünk. A december 17–24. közötti időszak Jézus születésére készít fel, és ebben az időszakban énekeljük a különösen szép ó-antifónákat (DU. 15). Az egyház e szent időben különös tisztelettel fordul Mária felé, s ennek szép megnyilvánulása a hajnali roráté mise, amit fehér színben végez a pap. Ezeket szokás szerint a megtestesülés szent titkáról megemlékező imával, az Úrangyala éneklésével kezdjük és egy adventi Mária-énekkel fejezzük be. Hajnali miséket (vasárnapokon kívül) minden nap végezhetünk, annyi megjegyzéssel, hogy december 17-től minden napra saját adventi szentmise van, ezeket kötelezően violaszínben végzik. Advent 3. vasárnapja Gaudete vasárnap vagy örömvasárnap, amely a nap introitusáról kapta a nevét (Gaudete in Domino semper), és abban különbözik a többi adventi vasárnaptól, hogy – kissé megtörve az adventi bűnbánatjelleget – érezteti Megváltónk eljövetelének közelsége örömét és boldogságát. E vasárnap liturgikus színe a rózsaszín.
Énekeskönyvünk 413. tétele, a rövid betétverses (trópusos) adventi Kyrie (Kyrie Sanctorum Lumen) Kájoni János 1676-os Cantionale Catholicum című művéből maradt ránk, és mint a trópusos kyriék, az ünnep gondolatával kapcsolja össze a görög Kyrie eleison! Christe eleison! Kyrie eleison! felkiáltásokat. Szép ezt a Kyriét minél több adventi szentmisébe beiktatni, hiszen más időszakban nem énekelhető. A szentmisében és zsolozsmában alleluja csendül fel, viszont az adventi vasárnapok annyira kiváltságosak, hogy Gloria ezeken a napokon sincs. (Az egész adventi időben csak kétszer éneklünk Gloriát: november 30-án, Szent András apostol ünnepén, valamint Szűz Mária szeplőtelen fogantatása főünnepén, december 8-án: ezeken a napokon, ha a roráté időpontjában is van szentmise, kötelezően az ünnepi misét vesszük – Szent András ünnepén piros színben.)
Számomra advent elsősorban Isten működésének ideje. Vannak erők, amelyeknél csupán az Isten hatalmasabb. Ezekkel az erőkkel szemben joggal kérjük és várjuk, hogy ő maga lépjen közbe, és ne saját erőfeszítéseim révén törjön be életembe és szabadítson meg láncaimtól. Adventet sokszor a készülődés idejének szokták nevezni, s ez mindenki számára mást jelent. Számomra semmi esetre sem a görcsös cselekvések ideje, mert egyáltalán nem mi hozzuk létre az adventet, de a karácsonyt sem. Advent – ha egyáltalán készülődés – a hozzám betérő, szabadító Istenre való éber várakozás. De milyen az én éberségem?
Jézus példabeszédeiben gyakran kapcsolja össze Isten országát az éberséggel: „Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát” (Mt 25,13). A Miatyánk második kérése pedig adventi szavakkal kéri: „jöjjön (adveniat) el a te országod!” Isten országa olyan, mint a mag: nem lehet siettetni a megvalósulását, nem lehet eredményeket elérni szorgos aktivizmussal. A magban rejlő erők és lehetőségek a maguk természetes ritmusa szerint bontakoznak ki – nagyjából tőlem függetlenül. Elmondhatom-e, hogy életem ezen az úton jár? Az éberség erénye, a kíváncsi fürkészés, a túllátás saját horizontjaimon, az Isten egét és rejtőzködő tetteit szemlélő hozzáállás: ő a világ zárt rendszerén kívül milyen meglepetést készít nekem? Engedem-e a jóság törékeny szövetét Isten jövőjéből saját jelenemmé tenni? Talán ha azt kérdezem: – növekszik-e a szeretet környezetemben? Sikerül-e megoldani a konfliktusaimat? Nagyobb-e a tere a szabadságnak és igazságosságnak munkám által? A nyolc boldogság szellemében sikerül-e élnem? –, akkor éberségemben Isten beköszönő országának jeleit leszek hivatott figyelni. Ha életem segíti ennek az országnak a megvalósulását, akkor reménykedem, hogy jó úton haladok.
Adventben Krisztus eljövetelét várjuk: nemcsak az első ünneplésére készülünk, hanem tudatosítjuk, hogy bekövetkezik a második is – hatalommal és dicsőséggel. Mert másodszor dicsőségben fog jönni: mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy ő maga köszöntött be hozzánk. Honnan jön? Mikor érkezik? Isten saját horizontjaimon túlról fog eljönni. Engem Jézus adventben arra hív, hogy bármi történjék a világban, maradjak tudatában: az Isten el fog jönni!
Az éberség nem az alvás-ébrenlét ritmusának felborítását jelenti. A hétköznapok szürkeségével nem igazán tudunk mit kezdeni: palliatív ébresztőszolgálatokat ajánlunk a csillogó-villogó, rendkívüli és exkluzív rendezvényeinkkel. Nagyon könnyű összetéveszteni az adventi vásárok dübörgő kényszeréberségét, a lekoppanó, fáradt szemek nyitvatartását a hiteles éberséggel. Reklámozott és zajosan kapkodó tevékenységeim messze távol röpítettek egy kolostor nyugalmat, lelki felüdülést nyújtó csendes éberségétől. A lelki álomkór szenvedésében zajjal próbálok ébren maradni. A saját magunk keltette zaj azonban sosem lesz képes felrázni a világunkba süppedt álmunkból. Zajjal pusztán unalmunkat űzzük el, éberebbek nem leszünk. Az adventi éberség Isten felé forduló tekintet: várakozás arra, hogy egyáltalán közeledik-e, hogy hol van, hogy fensége melyik pillanatban villan fel az ég felhőin.
Geréd István
