Egyiptomban, Sarm es-Sejkben zajlott az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) 27. éghajlatváltozási konferenciája (COP27) november 7. és 18. között. A konferencia eredményeiről Ürge-Vorsatz Diána klímakutató, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) kibocsátás mérséklésekkel foglalkozó munkacsoportjának alelnöke a hazaúton nyilatkozott telefonon a Magyar Kurírnak, ezt közli szerkesztőségünk is.
Ürge-Vorsatz Diána klímakutató korábban azt mondta, hogy Ferenc pápának a teremtett világ védelméről szóló, 2015-ben megjelent Laudato si’ enciklikája „dominóhatást” váltott ki: többek között még abban az évben megszületett a fenntartható fejlődési célokról szóló egyezmény, amely történelmi előrelépést jelentett a szegénység felszámolása terén, és ugyanabban az évben jött létre a szakmai körökben is elismert párizsi egyezmény az éghajlatváltozásról. Hét év telt el azóta. A párizsi egyezmény még arról szólt, hogy az iparosodás előtti helyzethez képest 2 Celsius-fok, de lehetőség szerint inkább 1,5 Celsius-fok alatt kell tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedését.
Az idei konferenciára az Európai Tanács célja már az lett, hogy a globális felmelegedés ne haladja meg az iparosodás előtti átlaghőmérséklethez viszonyított 1,5 Celsius-fokos emelkedést. A másik cél az volt, hogy a fejlődő országok támogatást kapjanak az éghajlatváltozás káros hatásainak kezeléséhez.
Ürge-Vorsatz Diána az ENSZ 27. éghajlatváltozási konferenciájáról (COP27) hazaúton a tanácskozást értékelve a Magyar Kurírnak azt mondta: „Az egyik szemem sír, a másik nevet.” Látnunk kell, hogy az elmúlt években sok előrelépés történt klímaügyekben, és most Sarm es-Sejkben is történt egy csoda, egy nagy lépés, konkrétan az, hogy a fejlett országok beleegyeztek egy olyan kompenzációs alap létrehozásába, amely a klímaváltozásnak leginkább kiszolgáltatott fejlődő országokat kártalanítja, mintegy jóvátételt nyújt.
Arról van tehát szó, hogy a fejlett országok elismerték: van éghajlatváltozás, amely már most olyan jelentős károkat okoz, amelyek meghaladják az általános időjárási szélsőségek által okozott károk mértékét, valamint elismerték, hogy ebben a folyamatban sajnos a fejlett országoknak nagy a „sara”, a felelőssége. Jelentős fejlemény, hogy ezek az országok hajlandók fizetni most, amikor energiaválság, infláció, gazdasági válság sújtja őket, azaz a saját házuk táján is van bőven tennivaló, kiadás, például a családok megsegítésére.
Az amerikai főtárgyaló három hete még azt mondta, hogy erről a kompenzációról szó sem lehet, az Európai Unió szinte végig kötötte az ebet a karóhoz, hogy erről hallani sem akar. Az utolsó előtti napon aztán az EU végül is beleegyezett, és attól kezdve már kicsit könnyebben mentek a dolgok, az USA az utolsó pillanatban adta a beleegyezését.
Jelentős fejlemény ez. A Laudato si’ pápai enciklikában olvashatunk arról, hogy a gazdagok okozták a klímaproblémát, és leginkább a szegények szenvednek tőle, ami hatalmas igazságtalanság. A COP27 végén az egyezség létrejöttével most kicsit elmozdult a folyamat abba az irányba, hogy ezt az egészet helyre rakjuk. Persze a záródokumentumot még alá kell írni, az abban foglaltakat meg kell valósítani. Mindenesetre a kompenzációs alap létrehozásában való egyetértéssel erkölcsi szempontból is jelentős előrelépés történt.
Annak a célnak az elérésében, hogy a globális felmelegedés ne haladja meg az iparosodás előtti átlaghőmérséklethez viszonyított 1,5 Celsius-fokos emelkedést, nem történt előrelépés.
Kicsit aggódom, nehogy abba az irányba menjenek a folyamatok, hogy most már úgymond elfogadjuk, hogy károk keletkeznek, és ezek után majd fizetünk. Pedig nagyon jól tudjuk, hogy ezeket a károkat egy idő után már nem lehet helyrehozni, alkalmazkodni sem lehet hozzájuk, sőt elviselni sem lehet őket. Sajnos az volt a szomorú tapasztalatom, hogy a felmelegedés mérséklésének ügyében nincs előrehaladás. Az utolsó percben az összes fosszilis üzemanyag kivezetése sem került bele a záródokumentumba, pedig nagyon fontos lett volna.
Igaz, hogy energiaválság van, és sokan félnek, és egy kicsit vissza is tértek a szénhez, pedig tudjuk: az energiaválság egy hatalmas lehetőség az előremenekülésre: amikor drága az energia, akkor kell odafigyelnünk a spórolásra, az energiamegtakarításra és hatékonyságra, a társadalom- és városszervezésre, azért, hogy ne legyen szükség annyi energiára, mégis jobban éljünk. Az is probléma, hogy hihetetlen mértékű szubvenciót élveznek a fosszilis tüzelőanyagok, őrület, hogy a globális össztermék 6,5 százaléka erre megy, ahelyett, hogy a megújuló energiaforrásokat szubvencionálnák.
Tehát a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos visszaszorításának kötelezettségvállalása sem került bele a záródokumentumba. Ürge-Vorsatz Diána elmondta, ha ez így megy tovább, az évtized végére az iparosodás előtti átlaghőmérséklethez viszonyított 1,5 Celsius-fokos emelkedést el fogjuk érni, és az már jóval nagyobb károkkal jár az eddigieknél. Másfél fokos emelkedésnél Európában megkétszereződik az aszályok gyakorisága. Ha eddig tízévente volt súlyos aszály, attól kezdve ötévente lesz.
Nagyon fontos lenne észbe kapni, és radikálisan kihasználni az energiaválságot a felmelegedés mérséklésére, ugyanakkor az alkalmazkodásra is fel kell készülni – folytatta a klímakutató, majd hozzátette: többek között át kellene gondolni azt is, hogy szükséges-e ekkora nagy csinnadrattát rendezni az ENSZ-klímacsúcsból. A rendezvénynek nagyon nagy a környezeti lábnyoma. Sok a nyerészkedő az esemény körül, az otthont adó országokban a szállodai árak tízszeresére ugranak, a repülőjegyárak szintén. A tárgyalások persze fontosak, sőt az államfők jelenléte egyre inkább, de nem biztos, hogy 40 ezer embernek jelen kell lennie a rendezvényen, és talán kétévente is elég lenne megtartani; összességében tehát át kellene gondolni a klímacsúcs hatékonyságát.
Fotó: Merényi Zita (archív); UN Climate Change
Forrás: Körössy László/Magyar Kurír
