Szerencsés vagyok, mert személyesen ismerhetek egy nemesi leszármazottat, egy neves háromszéki arisztokrata család olyan tagját, akiről az embernek ma is elsőként a tartás, a méltóságmegőrzés jut azonnal az eszébe. Tartás, de nem távolságtartás, méltóság, de az a fajta, amiből akaratlanul is átragad a körülötte tartózkodókra. Bár, ahogyan az a beszélgetésből is kiderül, talán nem is olyan akaratlan a részéről annak a gondolatnak, életszervező erőnek az átadása, hogy mindig csak feljebb és feljebb törekedjünk szellemi, lelki minőségeinkben, legyünk állhatatosak, ha el akarunk érni valamit. Szerencsés vagyok, mert ismerhetem, számos kedves emlékem fűz hozzá, sokat tanultam tőle, és szerencsés vagyok, hogy most az olvasóknak is bemutathatom a zágoni BOKOR TEMESSY EMMÁT.
Rendhagyó és szükséges módon az interjú elolvasása előtt érdemes legalább röviden megismerni a Szentkereszty család történetét: bár származásilag nem székely, ma már a kevés székely mágnás családok között tartják számon őket. Nagyjából 200 éve élnek Szentkeresztyek (ma leszármazottaik) Székelyföldön, Erdélyben azonban több mint 350 éve. Az első Szentkereszty nevezetű személy, András a magyarországi Szentkereszt nevű mezővárosból települt át ide még Apafi Mihály uralkodásának idején. Kolozsváron hivatalnokként kezdte működését, később sikeres jogászként lett ismert, kitűnő munkájáért előbb javakat, majd bárói címet kapott, ezután lett erdélyi ítélőmester és kormányzati tanácsos. 1727-ben kapta meg a zágoni Mikes család javait (a zágoni kúria ma is a Mikes–Szentkereszty nevet viseli).
A család férfitagjai többnyire hivatali munkával és katonai szolgálattal foglalkoztak, volt közöttük kapitány, ezredes, több tábornok, köztük olyan, aki hűséges honvédelmi szolgálataiért megkapta a Mária Terézia lovagrend kitüntetését. Egy András nevezetű huszárezredes 1794-ben jelentős harcot vívott a franciákkal és elsöprő győzelmet aratott. A 19. század közepén-végén élt Szentkereszty György korának szőlőtermesztő és borász szaktekintélye (Küküllőmentén), illetve Hunyad vármegye főispánja volt. Stefánia jótékonysági munkájával hívta fel magára a figyelmet, Háromszéken árvaházat, kórházat, leányneveldét alapított, ma Háromszék nagyasszonyaként ismerik a nevét. Szentkereszty Zsigmond (1850-ben született) volt királyi bíró, az ő kezdeményezésére indult el a korabeli színház építése Marosvásárhelyen, de neki köszönhetően indult el ott tornaegylet is. Akad olyan családtag, aki hercegnőt vett feleségül, volt, aki magyar országgyűlési képviselő lett, legtöbben szerettek és értettek nagy gazdaságaik műveléséhez. Ennek a családnak leszármazottja interjúalanyunk, aki ma is Zágonban él.
Semmilyen szempontból nem volt hétköznapi a gyermekkora. Melyek a legmeghatározóbb emlékek?
Mostanában nagyon-nagyon sokat emlékezem a tanyai életre, a házunk a birtokon volt, hat kilométerre a falutól, egy tanyán. Szépen berendezett gazdaság, emberek, akik nemcsak ott dolgoztak, de ott is laktak. 4-5 éves lehettem akkor, de olyan tisztán előttem van sok minden: látom a házat, amit rég leromboltak, látom a fasort – fehér törzsű nyírfák voltak –, előtte virágágyások, látom a nagy sárga lovakat, a békákat a mezőn, ahol mindig nagyokat sétáltam. Szerettem ott csavarogni. Apa elvitt magával estefelé vadászni, madarakra lőttünk, traktort vezettem. Szép tündéri élet volt ez, ami hirtelen összeomlott: jött a kommunizmus, államosítottak és mindent elvettek. Felkerültünk a faluba egy rossz állapotú házba, szegényen, és kezdődött az iskola. Ötödik-hatodik osztályos voltam, amikor igazán dühöngeni kezdett a kommunizmus, akkor kezdtek engem és a többi hozzám hasonló gyereket mellőzni. Hiába tanultunk jól, mindig megaláztak, kirekesztettek. Különösen, ha nem álltunk be a pionírok közé. Apám karikatúráját állandóan a néptanács előtt mutogatták, kifigurázták, hogy éppen mit csinált a zágoni báró. Ennek ellenére jó volt otthon a hangulat, mert apa mindig hegedült, én aztán tanulgattam zongorázni, együtt zenéltünk, ha vendégek jöttek. Majd kiraktak a középiskolából, mert apám és nagyanyám Szentkereszty volt, kirakták a kulák gyerekeket is. Minden nap azért reszkettünk akkoriban, hogy ki lesz a következő, és persze rám is sor került.
A birtokból maradt valami?
Néhány kő látszik még a tanya helyén, a falusiak nekiestek, miután tőlünk elvették, széthordták. Mi két-három bőrönddel jöttünk el onnan, mások szekérrel vitték el a javakat, néhány dologról tudtuk, hogy kihez került. Kiszedték az ablakokat, az ajtókat, formálisan szétszedték az egész lakást és a birtokot: kivágták a fákat, a díszbokrokat tönkretették. A teljes területet nem kaptuk vissza, egy kis darabot sikerült visszanyernünk, a fiam próbálkozik most azon újra kialakítani egy kis tanyát, gyümölcsössel. Mindig meséltem neki a gyermekkoromról, őt pedig megfogták ezek a történetek. Ma is szívesen megyek oda sétálni. Minél többször megyek, annál élesebben ugranak be emlékek, például hogy hol lehetett mezei epret találni.
Amikor már minden kötél szakadt, és nekem nem volt szabad sehová sem menni iskolába, volt egy Buszek László nevezetű plébános itt, Zágonban, apával jó barátságot ápoltak, az ő segítségével jutottam el a gyulafehérvári kántoriskolába, magánúton, hiszen leányként nem vehettek fel a fiúk közé. Levelet írtak Márton Áron püspök úrnak, aki szerencsére pártolta az elnyomottakat, és engedélyezte számomra a tanulást. Elküldték nekünk a tananyagot, majd az előbb említett plébános és egy ferences szerzetes is segített a tanulásban, ő gyógyszerésznek került ki Zágonba, miután a rendet is feloszlatták. Mindig vért izzadtam, mikor vizsgázni kellett menni, de átmentem, megszereztem a kántori diplomát. Alig vártam, hogy dolgozhassak, hiszen nem volt pénzünk, rendes cipőre, ruhára nemigen jutott. Bélafalván, Kézdiszentlélek mellett kezdtem a kántori hivatást. Emlékszem, borzasztóan rossz orgona volt ott akkor, de örültem, hogy van munkahelyem, így összeszedtem a lelkesebb fiatalokat, és az első karácsonyra kórust alapítottunk. A környék református lelkészei is eljöttek meghallgatni az előadást, hiszen akkoriban különlegességnek számított egy énekkar. Szerencsére volt lehetőségem továbbfejleszteni magam, például az esztelneki ferencesek segítettek a továbbtanulásban. Szép emlék marad számomra, ahogyan a nagy hóban, télen, viharlámpákkal felmentünk a hajnali misékre a ferencesekhez a hegyoldalra.
Mennyire érződött a hétköznapokban a vallásos élet ellehetetlenítése, a nyomás a rendszer részéről?
A bélafalvi kórusunk első fellépésekor már kijöttek a kézdivásárhelyi Securitatétól, hogy ez miféle munka, bejelentés nélkül, hogy képzelem és hasonlók. Valóban sok bűnöm volt a rendszer szemében, hiszen nem volt elég a származásom, még kántornak is álltam. Fiatalként minden könnyűnek tűnt, nem fogtam fel a helyzet súlyát, ma már látom, hogy bizony számos meleg helyzet adódott. Bélafalva után Torjára mentem, ott is alakítottam kórust. Viszont ott nagy kommunista elöljáróság működött, a tanácshoz hívtak és a fejemre olvasták, hogy külön kultúrmozgalmat indítottam Felsőtorján és távozzak onnan. Következett 1956, engem is behívtak a Securitatéhoz, olyasmikkel állítottak szembe, amiről semmit sem tudtam. Fenyegettek. Apáméknak valaki szólt Kézdivásárhelyről, hogy tudják-e, a lányukat rendszeresen kihallgatják, így ők hazahoztak. Miután hazakerültem Zágonba, hónapokig minden héten kellett jelentkeznem a rendőrségen.
Miután férjhez mentem és Bokor lett a családnevem, már könnyebb volt munkahelyet találni, először a CEC hivatalában, onnan elküldtek, mert valaki másnak kellett az állás, majd a postahivatalnál folytattam telefonközpontosként. A forradalom után kezdtem levegőhöz jutni. A miséken, amikor csak tudtam kántorizáltam, aztán kigondoltuk egyszer, hogy karácsonyra milyen jó lenne valami különlegesebbet összehozni, s bár az elején nem voltunk sokan, de négy szólamra énekeltünk. Lassan egyre többeket megszólítottunk, kiléptünk az egyház köreiből és megalakult a község még korábbi kórusos hagyományaira alapozva, kiegészülve megalakult a Mikes Kelemen Vegyeskar, aminek 25 évig voltam a karnagya.
Élénkek az ezzel kapcsolatos emlékeim, sokunknak a kóruson keresztül nyílt meg a kultúra, a nagyvilág, a művelődés lehetősége…
Boldogság tölt el, ha erre az időszakra gondolok, mert hozzá tudtam adni valamit a közösség életéhez: a kóristákkal utaztunk, barátságokat kötöttünk, sokukra a mai napig számíthatok. Az orgonázás viszont most is ugyanúgy része az életemnek: minden héten ott vagyok a templomban, játszom. A zenében pedig még most is tudok fejlődni.
Talán a fejlődés lehetősége az, ami időskorban is életben tart, előre hajt…
Sokan mondják, hogy bizonyos kor felett már nincs mit többet tanulni, de ez nem igaz. Amikor egy-egy vasárnap különösen jól sikerül egy prelúdium, az felvillanyoz, feltöltődve jövök haza és alig várom, hogy egy újabb műnek nekifogjak. Azt hiszem, ennek így kellett lenni, nekem a zenei úton kellett maradnom, sokan segítettek is ebben, mai napig hálás vagyok értük. Úgy is mondhatnám, hogy a papság felpártolt.
Van, aki ma fiatalként, középkorúként néhány életkihívás után elhagyja a templomot. Hogyan lehet az, hogy a kommunista elnyomás, ennyi megpróbáltatás után az egyházhoz és vallásos élethez való ragaszkodása töretlen?
Ha az ember egyszer megtalálja az ízét az egésznek, utána ragaszkodik hozzá. De azt már ideje lenne belátnunk, hogy mindenkinek szüksége van hitre. Anélkül nekem sem ment volna: a férjem 47 évesen meghalt, de ott volt a fiam, Gábor súlyos betegsége is nemrég, mindezeket nem bírtam volna ki a hit és a valahová tartozás érzése nélkül. Ez rengeteg erőt ad, és aki ezt nem találja meg, boldogtalan ember. Elrohanunk az ilyen gondolatok mellett, de amikor baj történik, az első sóhajunk ez: jaj, Istenem! Most azt mondom: örülök, hogy így alakult az életem, hogy részese lehetek a templomi, egyházi alkalmaknak. Felbecsülhetetlen az érzés, hogy 84 évesen is még emberszámba vesznek és hasznos vagyok. Nem szabad véglegesen lehajtanunk a fejünket, és mindig kell lennie valaminek az életünkben, amibe kapaszkodni tudunk. Talán apámtól is örököltem némi keménységet: ő a Ludovika Akadémiára járt, katonai nevelést kapott tehát, ott pallérozta intelligenciáját, ott szerezte a zenetudását, az édesapja a magyar honvédség tisztje volt. Mivel fia nem született, nekem adta át a szabályok szigorú betartására vonatkozó nevelését. Nem volt könnyű akkor egyperces késésért egyhetes szobafogság, de most már másként értékelem mindezt. Most látom, hogy milyen jó lenne, ha egy kicsit szigorúbbak lennének a mai gyerekekkel, hiszen vannak törvényszerűségek, amiket muszáj betartani, nem teheti mindenki azt és úgy, ahogyan akarja, határok nélkül. Én sem voltam mindent megengedő szülő, ennek ellenére a mai napig nagyon közeli kapcsolatunk van a fiammal, reggel az első dolgunk az, hogy felhívjuk egymást, rendszeresen hazajönnek az unokákkal együtt.
Visszatérve a kérdéshez: a nagyvárosokban ma tömve vannak a templomok; különös változás történt, mert míg régen a falusi ember hagyott csapot-papot, amikor misére kellett menni, ma a falusi plébániákon üresedik ki az élet, míg a városi megtelik. Pedig egyértelmű, hogy mennyire szüksége lenne mindenkinek rá. A papok igyekeznek barátságosabbak, kötetlenebbek lenni, ami nem mindenre megoldás, hiszen vannak értékek, amiknek a megőrzéséért régimódinak tartják az embert, holott a kölcsönös vagy éppen a tudás tiszteletének alapját képezik.
Hogyan lehetne összefoglalni: mi az a Szentkereszty-szellemi örökség, amit az édesapjától kapott és amit mindenképpen igyekezett tovább örökíteni? Mennyire őrzik ezt a fiatalok, egyáltalán mit lehet megőrizni abból a régi világból a mai, átértékelt társadalomban?
A Szentkereszty családban sok jó példa akadt, akikre érdemes volt és fel lehetett nézni: mindannyian vallásosak voltak, mindenki szeretett adni, rengeteget áldoztak egyházra, szegények pártolására, a haza szolgálatára, köztük Stefánia is itt, Háromszéken. Ő nyilván kiugróan jó példa, de ott volt például a nagyapám, aki Kolozsvár bírája volt, de jószívű emberként ismerték. Nagyanyámat már kevésbé szerették, ő túlságosan arisztokratikus volt, könnyen odavágta a földművesnek, hogy ő csak egy paraszt, szerencsére ezt a vonást nem örököltem, el is utasítom mind a mai napig ezt a fajta elgondolást. Láttuk, hogy mi volt, amit az őseink jól csináltak, hogyan működtek, dolgoztak a közösségért, hogyan ragaszkodtak az egyházhoz, Istenhez tartozáshoz, ennek a mentalitását még én is átvettem és át is adtam a fiamnak, mi még hisszük annak a jelentőségét, hogy a gyerekeket feltétlenül meg kell keresztelni, hogy az Isten színe előtt kötött házasságnak értéke van, de az unokáim már másfajta értékek szerint élnek. Kiskorban még beléjük lehet ültetni valamit, de ahogy önállósodnak, megváltoznak. Tudom, hogy a serdülőkor hoz magával egy természetes elfordulást a megszokott értékektől, de ahogy felnőnek, a mai fiatalok úgy is állandóan találnak kifogásokat, hogy miért lazítsanak viselkedési normákon például, vagy éppen miért nem mennek templomba. Ötven évvel ezelőtt és még korábban éppen a vallásos, különösen jól nevelt gyermekek emelkedtek ki az iskolapadból is, rájuk néztek fel a többiek, őket igyekeztek követni, utánozni, manapság viszont a nagymenőt, a nagy vagányt emelik piedesztálra, aki nem feltétlenül képvisel maradandó értékeket. De nem szabad feladni, igyekezni kell valahogyan átadni, átörökíteni a jó szokást elsősorban nem szavakkal, hanem életpéldával. A nevelésben valóban nagyon érvényesül az, hogy hitelét veszti az, aki bort iszik és vizet prédikál. Számomra mindig fontos volt, hogy vajon milyen képet alakítok ki magamról az emberekben: hogyan néznek rám, szeretnek-e vagy gyűlölnek? Utóbbit ugyanis borzasztó nehezen viselném el.
Jó lenne, ha valahogyan vissza tudnánk csalogatni a fiatalokat is a templom és Isten közelségébe. Talán csak azt kellene megérteniük, hogy ehhez a kérdéshez türelemmel kell hozzáállni, hogy ha most nem is érzi úgy, hogy részt venne egy misén, de ne utasítsa el végleg, várjon és figyeljen. Előbb-utóbb megtapasztalja, meglátja, hogy mennyi minden Isten segítse volt az életében. Én éppen ezt szoktam kérni az Istentől, hogy mutassa meg az utat, ne pusztán önelhatározásból erőlködjek. Amikor akad olyan gond az életemben, amiről úgy érzem, meghalad, nem tudom megoldani, egy-két nap múlva helyreáll magától, és biztosra veszem, hogy az Isten segített benne. Amikor a fiam kórházba került, öt templomban imádkoztak érte. Gyakorlatilag a halálán volt, most meg, néhány hétre rá éppen zakuszkát főz az unokámmal. A Zágonból elhelyezett plébánosok misét ajánlottak fel érte. Hiszem, hogy az imának ereje van. Ilyen helyzetet csak úgy lehet átvészelni, ha tudjuk, hogy van egy biztos segítség. Figyelnünk kellene magunkra, hogy megérezzük: szükségünk van az Istenre.
Mi volt a legmeghatározóbb istenélménye? Úgy érzékelem, hogy talán több is van…
Határozottan sokszor éreztem ezt életem során. A hétköznapokban is elég gyakran tapasztalom. Valahogy legtöbbször a templomban érzem Isten közelségét. Amikor a férjem meghalt, kicsit meginogtam. Váratlan csapás volt, amit el sem tudtam képzelni: éltünk, dolgoztunk, haladtunk, és egyszer csak reggelre nincs. Hosszú idő kellett, amíg egyenesbe jöttem, de nyilván fiatal is voltam, könnyebben elbizonytalanodtam.
Egyedülálló anya maradt egy, a felnőtté válás küszöbén álló fiúval, aki meg az édesapját vesztette el…
Nem volt könnyű. Gábornak még csak érettségije volt, felvételikre készült, az én fizetésem pedig kevés volt. Nehéz volt talpra állni, háborogtam, de az Isten akkor is mellettünk állt. A fiam is kivette a részét sok mindenből. Nem adtuk fel. Az élethez kell a határozottság, szükséges egyfajta egészséges makacsság, nem törődhetünk bele minden nehézségbe, mert akkor az fölénk kerekedik. Ezzel a hozzáállással tudok ma is működni: eldöntöm, hogy valamit meg szeretnék valósítani, és addig megyek, amíg sikerül.
Mi az a legfontosabb életlecke, amit megtanult a hosszú, színes, sok mélységgel és magassággal tarkított évtized alatt?
Motiváló és jó a családért élni. Jó és érdemes élni, ha a társadalmon, az embereken tudunk segíteni, ha adni tudunk nekik valamit legjobb tudásunk szerint. Ugyanakkor hiszem, hogy mindig tovább kell lépni. Nem szabad megtorpanni, s ha pillanatnyilag el is keseredünk, át kell gondolnunk újra és újra, és haladnunk kell tovább. Aki hisz, az pedig mindig megkapja az útmutatást, hogy merre, hogyan folytassa, mert sokszor nem tudjuk, főleg fiatalon. Ehhez hallgatnunk kell a saját hangunkra is. Minden este, amikor lefekszem, az egész napot végiggondolom, hogy kivel beszéltem, mit beszéltem, nem sértettem-e meg valakit, nem voltam-e udvariatlan. Reggel végiggondolom, hogy mit szeretnék aznap megvalósítani, este pedig elszámolok a nap eredményével, hogy érezzem, tudjam, lássam: ennek a napnak is volt értelme.
Szoktam figyelni arra, hogy milyen hangulatban vagyok, ha kicsit nehezebb napom van, vigyázzak, mert könnyen megbánthatok másokat. Oda kell figyelnünk a saját fékjeinkre, és használnunk kell őket. A férjem néha még rám is ripakodott azért, hogy velem nem lehetett „egy jót” veszekedni. Mindig nagyon féltem attól, hogy megbántsak valakit, nehogy megharagudjon rám, ez pedig időskorban még inkább felerősödött bennem, hiszen az ember attól fél, nehogy teljesen egyedül maradjon. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy mindenkire szüksége van, főként, hogy a régi barátnők sorra mennek el, vagy már nemigen mozognak házon kívül. A Castellum-bálokról eltűnnek a régi, ismerős arcok, szóval a hosszú életnek is megvannak a maga hátrányai, éppen ezért kell időskorban is feladatot találni. A vasárnapi és ünnepi kántori szolgálat mellett időnként találkozom és elbeszélgetek a volt kóristákkal, emlékezünk, nagyokat beszélgetünk, és olyankor felelevenedik az emberben, hogy mennyi embert is kedvel, szeret, s mennyien is szeretnek.
