Egy amerikai sorozat, amely hűségesen tükrözi a valóságot, sőt, figyelmeztet jelen világunk, benne Amerika visszásságaira. De figyel-e a néző minderre? Néz-e a néző? A filmről Jim McDermott írt az amerikai jezsuiták magazinjába ez év októberében. A szerző jezsuita szerzetes, a magazin szerkesztője.
2016 óta egyetlen tévésorozat sem foglalkozott többet azzal, hogy milyen az Egyesült Államokban élni, mint a The Good Fight (A jó harc), amelynek most az utolsó évadja fut, a tervek szerint november 10-én ér véget. Jelenleg sincs olyan sorozat a televízióban, amelyet gyakrabban kellene magyaráznom, talán azért, mert a Paramount+ csatornán sugározzák – amely a Netflixszel, az Amazonnal vagy a Disney+szal összehasonlítva formabontónak számít a streaming-iparban.
De ha lebilincselő, vicces és egyben kihívásokkal teli, mert gondolkodtató szórakoztatásról van szó, a The Good Fight abszolút az a sorozat, amit most mindannyiunknak néznie kellene.
Íme a rövid helyzetkép: Diane Lockhart (Christine Baranski), a szenvedélyes liberális chicagói ügyvédnő, aki Robert és Michelle King előző sorozatának, a The Good Wife-nak a főszereplője volt, csatlakozik a Liz Reddick (Audra McDonald) és mások (ebben az évadban Andre Braugher Richard Lane-je) által vezetett, kizárólag feketékből álló ügyvédi irodához, pont akkor, amikor Hillary Clinton vereséget szenved a 2016-os elnökválasztáson. A sorozat az ő és a cég küzdelmét követi nyomon, amely arról szól, hogyan kell élni abban a furcsa és gyakran szörnyűséges új világban, amelyet a Trump-kormányzat teremt.
A sorozat minden évaddal egyre merészebb lett, és egyre jobban felvállalja valóságunk abszurditását. Mindezen Joe Biden 2020-as megválasztása sem változtatott, a sorozatban ugyanaz az elveszettség érzés uralkodik. Sőt, az utolsó évadban a dolgok exponenciálisan rosszabbak lettek. Miközben az ügyvédi iroda továbbra is folytatja peres ügyeit és a saját belső cégpolitikájával foglalkozik, odalent a város utcáin valamiféle tömegtüntetés zajlik, és úgy tűnik, hogy ez minden héten egyre erőszakosabb, egyre kevésbé egyértelmű. Mint valami Samuel Beckett-műben, a helyzet olyan, hogy senki sem tudja pontosan, ki tiltakozik és mit akar.
Az idő nagy részében ezek a tüntetések csak háttérzajnak számítanak az irodában, időnként kiabálással vagy robbanásokkal tarkítva. De minden héten a konfliktus egyre közvetlenebbül érinti a szereplőket; egy garázsban felrobbantott bomba annak az irodának az ablakát töri be, ahol Diane ül. Amikor Liz egy tévéinterjúban kritizálja Clarence és Ginni Thomast, az egyik operatőr úgy mutat rá az ujjával, mintha kezében fegyver lenne, és meghúzná a ravaszt. Egy fehér fajgyűlölő egy zsidó ügyvéd előtt fejbe lő egy férfit, aki antiszemita szidalmakat köpköd.
Az évad első néhány hetében úgy tűnt, mintha talán Diane szemüvegén keresztül látnánk a világot, ahol saját, az országgal kapcsolatos legrosszabb félelmei válnak valóra. De egyre világosabb, hogy a sorozat nem Diane valamilyen sötét fantáziáját ábrázolja, hanem világunk helyzetét és viszonyulását. Mi vagyunk azok, akiket folyamatosan olyan történetekkel szembesítenek, amelyek az országunkban/világunkban zajló szörnyű dolgokról szólnak, olyan megdöbbentő dolgokról, mint a fehér fajgyűlölők jelenléte a határőrség és más rendfenntartó erők kötelékében; a fegyvertelen színesbőrűek és tüntetők rendőrök általi lelövése, anélkül, hogy az érintett rendőrökre nézve tetteiknek bármilyen következménye lenne; és az Egyesült Államok legutóbbi elnökének aktív puccskísérlete, ami lehetővé tette volna számára a hatalom megtartását. Mégis, annak ellenére, hogy ezek a bűncselekmények mennyire súlyosak, minket mindez úgy érint, mintha valami lármát hallanánk a távolból, olyan harcot, ami valahol máshol zajlik.
A Kings és írói stábja valóban azt sugallja, hogy – ahogy az egyik ügyvéd a legutóbbi epizódban megállapítja – nem egy polgárháború fenyegetése közepette, hanem valójában egy zajló polgárháború közepén élünk.
A sajtóban általában kerülik az ilyen jellegű diskurzust, hallgatólagos egyetértésben, amely abból a szándékból fakad, hogy ha nem beszélünk polgárháborúról, akkor csökkentjük a valószínűségét, hitelét. Nagyjából egyet is értek, nem akarom, hogy az emberek bármelyik oldalon annyira igazoltnak érezzék a sérelmüket, hogy úgy gondolják, a jogállamiságot vagy a demokrácia iránti elkötelezettséget már nem kell figyelembe venni. Nem szeretném, hogy feladjuk Amerikát.
De egy olyan országban élünk, ahol legalább 18 államban, majdnem mind republikánus irányítás alatt, nemrég olyan törvényeket fogadtak el, amelyek megnehezítik az amerikai állampolgárok számára, hogy gyakorolják demokráciánk legalapvetőbb jogát, a szavazati jogot (és ezek a törvények aránytalanul nagy mértékben érintik a színes bőrűeket); egy republikánus volt elnök többször is azt állította, hogy a legutóbbi választásokat „ellopták”, tette ezt minden bizonyíték nélkül, de elég vehemensen ahhoz, hogy a republikánus szavazók 70 százaléka higgyen neki. El vagyunk foglalva azzal, hogy arról vitatkozzunk, Donald Trumpot vád alá kell-e helyezni vagy sem a január 6-i puccskísérletben betöltött szerepéért, a felbujtásért, de tény, hogy körülöttünk más, puccsszerű akciók is zajlanak, és némelyikük sikerrel jár.
A tudás nem feltétlenül vezet új célhoz „a jó harcban”. Diane a sorozat nagy részét azzal tölti, hogy megpróbálja feldolgozni a gyász, a szorongás és a zavarodottság nyomasztó érzését. A békét, amit ebben az évadban talált, egy a gyógyszerhatóság által jóváhagyott hallucinogén szer segítségével találta meg, ami úgy tűnik, segített neki, mert egyfajta teret, távolságot teremtett közte és a történések között. Kevésbé szívja őt magába az egész dráma, és sokkal inkább képes csak a saját meggyőződéséből beszélni.
Miközben ez a történet lehetővé tette, hogy a sorozat még szürreálisabb jelenetekig jusson el – az egyik epizódban Diane hirtelen és boldogan lebeg a levegőben –, ez egyúttal érdekes megközelítése annak a küzdelemnek is, amely abból áll, hogy valamiféle belső teret hozzunk létre, amely mentes a körülöttünk zajló viharok hullámzásától. Diane nem vallásos, de mind a keresése, mind pedig az a tér és szabadság, amit talált magának, bizonyos szempontból hasonlít a katolikus lelkiség hétköznapi misztikájára. A csend, a Szentírás lassú olvasása vagy egy csendes séta egy szép őszi napon lehetővé teszi számunkra, hogy eljussunk egy olyan helyre, ahol megtaláljuk belső gyökereinket, és képesek vagyunk a dolgokat a saját szemszögünkből látni.
A The Good Fightról való beszélgetés hiányát annak a ténynek tulajdonítom, hogy a sorozat már jó ideje megy. De őszintén szólva attól tartok, hogy ez újabb jele annak a struccpolitikának, amit a film maga bemutat. Békák vagyunk a közmondásos fazékban, és a víz már nagyon forró, mégsem akarunk foglalkozni vele. Ehelyett inkább panaszkodunk fekete hobbitokra, száz cikket írunk egy nőgyűlölő disztópikus fantasy világítástechnikájáról…
Szembenézni azzal, amivel a film vagy a valóság szembesít, mélységesen felkavaró. De egy bizonyos ponton túl milyen más lehetőségünk van? Diane Lockhart úgy áll előttünk, mint egy ízlésesebben öltözött Vergilius a pokol bejáratánál. „Nincs visszaút, kedves, csak előre, mindenen át.”
Jim McDermott SJ
Forrás: America
Fordította és szerkesztette Bodó Márta
A The Good Fight című amerikai amerikai jogi és politikai televíziós drámasorozat korábbi évadait magyarul Diane védelmében címen lehetett látni, eredetileg a CBS streaming szolgáltatásához készítették, a CBS All Accesshez, a streaming szolgáltatás első saját gyártású sorozata. A férjem védelmében folytatása, amelyet szintén Robert King és Michelle King készített. Az első évad 10 részből áll, 2017. február 19-én debütált. A sorozat ötödik és hatodik évada már a Paramount+ csatornán fut.
