Karácsony előtt jelent meg Szent Gellért három utódpüspöksége, a temesvári, nagybecskereki és szeged-csanádi egyházmegyék, valamint egy müncheni kiadó közös kiadásában a Gerhard von Csanád. Gestalt eines Bischofs der frühen ungarischen Kirche (Gellért, Csanád szent püspöke. A korai magyar egyház egyik püspökének alakja) című könyv.
Az író Martin Roos temesvári püspök, aki ezen a módon is tisztelegni kívánt püspökelődje, Szent Gellért személye előtt. A könyvet december 20-án, a temesvári egyházmegyében szokásos karácsonyi köszöntő alkalmából mutatta be és adta át az egyházmegye papjainak a főpásztor.
Martin Roos a bánáti Temeskenézen született, alig ötven kilométerre Csanádtól, ahol Szent Gellért megszervezte a 10. püspökséget. A szerző sokéves, alapos kutatómunka eredményeként született művében tudományos alapossággal foglalja össze a Gellért-kutatás főbb forrásait, kutatási eredményeit, a két legfontosabb középkori életrajztól, a 11–12. századi Legenda minortól és a 14. századi Legenda maiortól kezdve egészen napjainkig. A szent életrajzának kutatása szempontjából kiemelkedően fontos volt az 1938-as esztendő, hiszen ekkor jelent meg a két legenda kritikai kiadása a Szentpéteri Imre nevével fémjelzett Scriptores Rerum Hungaricum sorozat egyik kötetében. A jelenkori külföldi és magyar szakirodalom szintén előkerül a munkában, hiszen a szerző Carlil Aybner Macartney, Florio Banfi, Jean Leclercq, Gabriel Silagi megállapításaira éppúgy alapoz, mint ifj. Horváth János, Csóka Lajos vagy Szegfű László kutatási eredményeire.
Ezeknek alapján állítja össze Szent Gellért püspök életét és korát a szerző. A könyvben többek között helyet kapott a Maros vidékének etnikai és vallási térképe is. A marosvári (későbbi nevén csanádi) püspökség területén – annak megalapítása előtt – kutatásai szerint északon Ajtony vezér szállásterülete volt, délen pedig a fekete magyarok (akiknek pontos kiléte ma is tudományos viták tárgya, a szerző a kabarokat sejti mögöttük) éltek, akik valószínűleg alávetették magukat Ajtonynak. A bizánci kereszténység jelen volt ezen a területen – feltehetően ennek emlékét őrzi több korabeli elnevezés és emlék ma is –, azonban több más tényező mellett az ezredforduló politikai változásai a latin rítusú kereszténység felvétele irányába mutattak. Alighanem maga Ajtony a keleti kereszténységet vette fel, és a nyugatról kapott koronával megkoronázott Szent István királytól meglehetősen függetlenül uralkodott, Marosvár székhellyel. Ennek a helyzetnek vetett véget Csanád, amikor legyőzte a vezért. Szent István őt tette Ajtony helyébe, és ezt követően nyílt lehetőség a püspökség megalapítására. Ajtony legyőzésének idejét a történetírás általában 1028-ra teszi, Roos Márton azonban nem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy a csata valójában – ahogyan azt a kor jeles ismerője, Győrffy György az István király és műve című munkájában (Budapest, 1. kiadás: 1977, 2. kiad.: 2000) kifejti – már legkésőbb 1008 körül megtörtént. A Szent György oltalmába ajánlott új egyházmegye alapításának éve a források szerint egyértelműen 1030, Marosvár pedig Gellért püspök székvárosa lett. Területe Ajtony egykori dukátusának egy részét foglalta magába, északon a Száraz-ér, nyugaton a Tisza, délen a Duna, keleten a Déli-Kárpátok határolták. A marosi vagy marosvári püspököt először 1111-ben nevezik csanádi püspöknek. Az 1241/42-es tatárjárás, a 13. századi kun betörések, majd az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés sok kárt okoztak a középkori egyházmegyének. A mohácsi vészt követően 1551-ben Csanád, egy évvel később Temesvár adta meg magát a törököknek. 164 év múlva, 1716-ban Savoyai Jenő herceg visszahódította Temesvárt, amely az ősi püspökség új központja lett. Az oszmán uralom alatt az egyházmegye teljesen elnéptelenedett és elpusztult, mindent újra kellett kezdeni. A folyamatos fejlődésnek azután az 1920-as trianoni békediktátum vetett véget: ekkor 32 plébánia Magyarországhoz (ma a Szeged-Csanádi Egyházmegye részét képezi), 64 a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (ma a Nagybecskereki Egyházmegye Szerbiában) és 152 Romániához (ma a Temesvári Egyházmegye) került.
Mivel Szent Gellért az első magyarországi teológiai írónak számít, a Deliberatio Gerardi Moresenae Ecclesiae episcopi supra hymnum trium puerorum ad insigrimum liberalem (Gellért, a Marosi Egyházmegye püspökének fontolgatása a három ifjú énekéről) műről Martin Roos külön fejezetben ír. A művet a 18. században fedezték fel egy bajorországi kódexben, és 1790-ben publikálták először. Ugyancsak külön fejezet emlékezik meg a Velencéből érkezett bencés vértanúságáról, amely minden bizonnyal 1046. szeptember 24-én következett be. A budai oldalon vértanúságot szenvedett és Pesten eltemetett püspök hamvait néhány évvel később Csanádra szállították. Később ereklyéi részben külföldre kerültek. Az 1083-ban szentté avatott püspök ereklyéi Csanádról az 1514-es parasztfelkelés során tűntek el, így épp a külföldre, Prágába és Muranóba került ereklyék maradtak meg az utókor számára. A szent kultusza a török pusztítást követően csak lassan, a 19. században éledt újjá. A képekkel is gazdagított könyv mellékletei hozzák a Gabriel Silagi (Die Gerhards-Legenden, 73–119.; In: Bogyay, Thomas von – János Bak – Gabriel Silagi, Die heiligen Könige. Ungarns Geschichtsschreiber 1. Graz–Wien–Köln 1976) által jegyzett kisebb és nagyobb legenda német nyelvű fordítását, valamint egy 1982-ben (!) felfedezett, 14. századi, Szent Gellértről szóló bejegyzést, amelyet sokáig a németországi Szent Péter bencés apátságban (Sankt Peter im Schwarzwald) őriztek. Ma a kézirat Karlsruhében található.
A munka először 1983-ra, Szent Gellért kanonizációjának 900. évfordulójára készült el, de kézirat maradt. Most adták ki – az újabb szakirodalom figyelembe vételével. Bőséges jegyzetapparátus és irodalomjegyzék teszik szakemberek számára is rendkívül értékessé a könyvet. A könyv magyar fordítása folyamatban van.
(Roos, Martin, Gerhard von Csanád. Gestalt eines Bischofs der frühen ungarischen Kirche. Im Eigenverlag der drei Bistümer Szeged-Csanád, Groß-Betschkerek, Temeswar sowie im Verlag Edition Musik Südost. München 2017. 375. o.)
Tóth Tamás
