Polcz Alaine 1922. október 7-én Kolozsváron született és 2007. szeptember 20-án Budapesten hunyt el. A száz éve született magyar pszichológus és író egész életén nyomot hagytak a háborúban átélt borzalmak. 1949-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karának pszichológia szakon. Ugyanebben ment férjhez Mészöly Miklós íróhoz, házasságuk 2001-ig, férje haláláig tartott. Polcz Alaine pályája kezdetén elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát, később játékdiagnosztikával foglalkozott. 1970-től súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa volt. 1976-ban Magyarországon elsőként hozott létre játszószobát klinikai osztályon, külön szobát a szülők számára. 1991-ben létrehozta a Magyar Hospice Alapítványt. A szenvedés és halál közeli ismerője néhány gondolatát olvashatják.
Olyan mintát kaptam, mely szerint nem a szépség, az ész a fontosak, hanem valami egészen más. És az, hogy mit hogyan mondunk. Persze mondhatunk sok mindent, nem kell félni, hogy melyik szavunk hova esik és mi lesz belőle, de amit szívből mondunk, az tényleg belehullik a lelkünkbe, mint egy mag.
Egyre világosabban látom és tudom, hogyan készített fel az életem minden egyes nagy törése, szenvedése, hogy be tudjam tölteni a célomat. Ha kitértem, el kellett buknom. Miközben sirattam azt, ami elveszett, jött az új. Követhetem az egyes állomásokat és kereszteződéseket. Idáig jutottam a keresésben és megértésben. És ha az életedet átnézted és megértetted – legalábbis azt hiszed – akkor el tudod engedni. A múltat – és a jelent.
Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi ,,énünket”. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit ,,tettek” az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.
Csak az önzőnek nincs vigasztalása. Vagyis csak az magányos, aki nem tud másokkal törődni, akinek nincs ideje másokra figyelni.
Hiszem, hogy az öregedésre nem akkor kell készülni, amikor ott van. Jó azt jóval hamarább tudni, hogy múló a fiatalság, ez a ,,minden az enyém” érzet. Az értékrendszerünk is megváltozik egy kicsit, ha a tudatunkba kerül, hogy megöregszünk. Örökösen csak az megy, hogy tartsd magad fiatalon. Mert félünk. Félünk az öregedéstől, félünk a haláltól, elvesztettük a hitünket, nincsenek morális értékeink, nincs mibe kapaszkodnunk. Figyeld meg, ha valaki szépen tud megöregedni, az morális tartást ad. Derűt.
