Tamási Áron 125 éve született, az évfordulót a Kolozsvári Állami Magyar Színház az Ősvigasztalás október 5-iki bemutatójával köszöntötte.
Az Ősvigasztalást Tamási Áron 1924-ben Amerikában írta, onnan a kolozsvári színház Janovics Jenő által meghirdetett pályázatára küldte be, ahol díjat nem, csak dicséretet kapott. A szöveg aztán eltűnt, a szerző maga is elveszettnek hitte; lapult és csak sokára került elő, ősbemutatója Pécsett volt 1978-ban, 1982-ben Nagyváradon mutatták be Szabó József rendezésében, később a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban játszották Bocsárdi László rendezésében.
Béres László, aki a darabot korábban Békéscsabán is rendezte már, úgy tartja: Tamási a modern magyar dráma olyan lehetőségét villantotta fel az Ősvigasztalásban, amely a világirodalom olyan fontos műveinek hangulatához és mondanivalójához hasonlítható, mint Federico García Lorca Vérnásza vagy Yermája. Ez a rituális-liturgikus drámatípus a magyar irodalomban nem létezik, ezért Tamási kezdeményezése egyedülálló, bár maga a darab egy ifjú szerző kísérlete, azt érlelni, formálni kellett volna további, e formában írt darabok során, hogy kiteljesítse a benne rejlő lehetőségeket. Az Ősvigasztalás mostani kolozsvári előadására a szöveget rövidítették, tömörítették, a rituális jelleg a tánc, a mozgás, a maszkok, a zene által kapja meg a megfelelő hangsúlyt, az emelkedettséget egészségesen ellensúlyozó humor is szükséges elem, ez is a rendezés leleménye, amely különösen a bírósági jelenet drámaiságát egyensúlyozza.
Tamási Áron darabjainak, azok előadásainak problémája a népiesség arányos megmutatása, amikor az túlzott népieskedés, és nem szerves elem, akkor valójában a lényeg sikkad el. Itt nem estek ebbe a hibába. Az Ősvigasztalást maga a szerző ,,komor és darabos vázlat”-ként említette, maga a szöveg valóban az, ugyanakkor kiváló lehetőségeket rejt magában, és világirodalmi léptékkel mérhető az említett Lorca-párhuzamban, igazán sajnálatos, hogy míg a novellák terén továbbhaladt ezen a vonalon Tamási, színdarabjaiban nem építette tovább ezt a sajátos világot. A mítosz és valóság, mitizálás és a székely népi világ ötvözéséből megszülethetett volna a magyar rituális-liturgikus dráma, ami az Ősvigasztalásban még nem tisztult ki, itt kavarognak a pogány elemek mint egyfajta ősiség jelei, a kereszténység székelységbe inkulturálódott valósága, mindezek a megírás korának politikumát is kódolva rejtik, és a napi rögvalóság fölötti, transzcendens világegész igazságát is. Ezért is volt nagyon szükséges a szöveg rövidítése, a történet lényegét megmutató párbeszédek megtartása, amit a rituális jelleg szövegen túli elemekkel való megmutatása teljesített ki. Úgy tűnik, az előadás megfejti Tamási szándékát és megmutatja azt is, amit nem sikerült szövegszinten a darabba foglalnia.
Az Ősvigasztalás kolozsvári előadása hangulatos játék, gondolkodásra indító látvány, amely ismét megmutatta a kolozsvári társulat színészeinek és csapatának kiválóságát. Főszereplők és villanásnyi hangulatot megjelenítő egyetemi hallgatók egy nagy egész jól illeszkedő elemei, a társulat régebbi és újabb tagjainak együttműködése egységes, szép, nagy közönségsikert hozó előadást eredményez.
Szereposztás: Csorja Ádám, székely ősgyökér: Bogdán Zsolt; Csorja Ambrus, bátyja: Orbán Attila; Kispál Jula, árva leány: Román Eszter; Botár Márton, a mostohaapja: Dimény Áron; Gálfi Bence, csendőr legény: Kiss Tamás; községi jegyző: Farkas Loránd; falusi bíró: Laczkó Vass Róbert; törvénybíró, csendőr, kar: Sinkó Ferenc; ügyész, csendőr, kar: Marosán Csaba; védő, csendőr, kar: Gedő Zsolt; három legényke, kar: Ábrahám Gellért, Fazakas Hunor, Tulogdi Botond.
Rendező: Béres László; díszlet- és jelmeztervező: Bocskai Gyopár; zeneszerző: Cári Tibor; koreográfus: Bokor Attila; zenekar: Antal Attila, Gyenge Zoltán Balázs, ; rendezőasszisztens: Fogarasi Alpár; előadásvezető: Albert Enikő, Böjthe Pál.
Fotó: Bíró István
