Michael – ki olyan, mint Isten? Szent Mihály-búcsúk a gyulafehérvári főegyházmegyében

Tisztelt ünneplő közösség! Kedves testvérek!

Ma Szent Mihály főangyalt ünnepli az egyház szerte a világon, és e nap e templomnak és az egyházközségnek különösen is kedves nap, nagy ünnep.

Nagyon végletes lehet a viszonyulás az angyaltanhoz és így Szent Mihály főangyalhoz.

Az egyik végén ennek a viszonyulásnak ott vannak azok, akiknek az élet tele van titokzatossággal, sok misztériummal; ahol nagyon nagy a szellemi jövés-menés: angyalok, ördögök sűrűn jönnek-mennek, beleszólnak, beavatkoznak az ember életébe. Ezen a végén sokszor úgy élik meg emberek ezt a földi életet, mint egy hatalmas harcot a jó és a rossz között, az ördögi világ és az angyali világ között. A kis ember pedig ott van e két titokzatos, hatalmas világ között, és oltalmat, pártfogót keres. Mintha életünket az ukrán–orosz háború kellős közepén kellene leélnünk, ahol röpködnek a golyók, süvítenek az intelligens rakéták, repülők, tankok dübörögnek – és ahol olyan kicsinek, gyengének érzi magát az ember.

Az angyaltanhoz való viszonyulás másik végén viszont ott vannak azok, akik nagyon szkeptikusan, hitetlenkedve viszonyulnak ehhez az egész témához. Az értelem és az evilági tudomány számára annyira megfoghatatlannak tűnik, annyira homályosnak és annyira hit kérdésének, hogy akár meg is mosolyogják azokat, akik ebben hisznek.

Tiszteletünk minden igazságkereső ember iránt!

De mit is tanít erről a Szentírás és egyházunk?

A Szentírás számára teljesen magától értetődő tény, hogy Isten nem csak ezt a mulandó, anyagi világot teremtette, van neki másik világa is, egy tisztán szellemi világ. Ez a Biblia első lapjaitól az utolsóig elfogadott igazság, meg sem kérdőjelezett tény. Egyházunk tanítása is megerősíti, hogy van más világ is e látható, anyagi világunkon túl: egy tisztán szellemi világ. Az ember pedig csodálatos módon egyesíti magában elválaszthatatlanul – e két egészen különböző világot: a szellemit és az anyagit: a szellemi, halhatatlan lelkünkkel és a lényegileg hozzánk tartozó, látható, mulandó testünkkel.

A Szentírás és egyházunk tanúsága szerint van kapcsolatunk ezzel a tisztán szellemi világgal. Eredetileg azokat a szellemi lényeket hívták angyaloknak, küldötteknek, akiket az Isten valamilyen megbízatással küldött az emberekhez.

Nagy Szent Gergely pápa egy nagyon tanulságos pontosítást fogalmaz meg szóhasználatunkkal kapcsolatban 1400 évvel ezelőtt: „Tudnunk kell, hogy az angyal szó tisztséget jelent, nem természetet. A mennyei hazának ezek a szellemi lényei természetük szerint mindig szellemiek. Viszont ezeket a szellemi lényeket nem mindig lehet »angyalnak«, vagyis küldöttnek nevezni, csak akkor, amikor valamilyen isteni üzenetnek közvetítői.”

Az angelos görög szó ugyanis küldöttet, küldetésben levőt jelent. A szó eredeti értelmében így ember is lehet angyal – vagyis küldött; és a szellemi lények sem mind küldöttek, így nem is kellene őket mind angelosoknak, küldötteknek nevezni. Mára viszont szóhasználatunkban az angyal és ezek a szellemi lények sokszor teljesen ugyanazt jelentik.

Szent Mihály viszont egy igazi küldött, egy angelos. Küldetése kettős:

1. Védeni Isten ügyét a gonosszal szemben, amely ezt akadályozni, lerombolni akarja;
2. Isten népének oltalmazója.

Itt álljunk is meg. Azt láthatjuk, hogy igazából erről a szellemi lényről magáról semmit sem tudunk. Minden, amit róla tudunk, az Istenre utal. Akárhogy nézzük őt, minden Istenről, a küldőjéről beszél. A neve is. Michael – ki olyan, mint Isten?!

És itt talán érdemes lenne tanulnunk ettől a küldöttől. Nem magát reklámozza, nem önmagát akarja megismertetni, érvényesíteni, kibontakoztatni – minden Istenről szól.

Ha megkérdeznék tőlünk, hogy „Ki vagy te igazából?” – mit is válaszolnánk? Egyesek talán azonosítanák magukat azzal, amit kaptak, és akár szorgalmasan ki is bontakoztattak: én egy diplomás professzor, egy híres énekes, egy négy gyerekes édesanya vagyok. Mások talán azzal azonosítanák magukat, amit elértek az életben: a város alpolgármestere, Kukutyfalva dicső plébánosa, XY iskola igazgatója. Vagy szégyenkezve és keserűen gondolnánk arra, hogy „én egy jelentéktelen emberke vagyok, én nem kaptam semmi kiemelkedőt?” Mit válaszolnánk mi arra a kérdésre, hogy „ki vagy igazából”?

Hogyan válaszolna egy angelos (legyen az szellemi lény vagy ember)? Talán ilyeneket mondana: én egy olyan lény vagyok, akit az Isten nagyon szeret; én egy olyan lény vagyok, akit azért küldött az Isten ebbe a világba, hogy valamit megmutassak belőle a világnak. Egy angelos számára nem ő maga a fontos, ő szinte láthatatlan, ismeretlen – de csak azért, hogy annál inkább felhívhassa a figyelmet arra, hogy „ki olyan, mint az Isten?!! Michael?”

Egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem a kérdés egy-egy szép szentmise során, hogy kiért is van, miért is van ez az egész felhajtás? Mennyire tudatosul bennünk, hogy minden Istenért van: érte épült ez a templom; érte újult meg; érte vannak a virágok, a szép liturgia; érte és neki szól az ének, őt dicsérjük, neki adunk hálát. Érte létezem én – hogy róla beszéljen a létem; és érte vagytok ti – hogy őt hirdesse a létezésetek.

A ma ünnepelt angelosnak még a neve is Istent hirdeti: Ki olyan, mint az Isten? Ugyan ki lenne annyira bölcs; ki annyira hatalmas? Ki annyira szeretetteljes? Ki annyira alázatos? Ki annyira gyönyörű?

Ennek a ma ünnepelt angyalnak a léte is, a neve is Istent hirdeti, ahol ennek az isteni nagyságnak a ragyogásában teljesen eltűnik a személyisége, nem tudunk meg róla semmit – de annál többet Istenről.

A Miatyánkban is erre tanít Jézus: azt kérjük, hogy szenteltessék meg az Atya neve – ne a miénk; hogy dicsérjék az Atyát – ne minket (jótetteiteket látva dicsérjék Mennyei Atyátokat).

Azt sejtem, hogy akkor teljesül a küldetése ennek a hozzánk angelosként küldött szellemi lénynek, Szent Mihálynak, ha itt minden Istenről szól, ha itt mindenben Isten ragyoghat fel, nem pedig a saját személyiségünket toljuk előtérbe, ami csak halvány visszfénye az isteni ragyogásnak. Mért takarnánk el őt önmagunkkal? Hiszen ki olyan, mint Isten?

Ilyés Zsolt

Jegenye