Apa és fia, Kárpátaljáról, két tehetséges színházi ember. Vidnyánszky Attila egy új színpadi nyelv megteremtését tűzte ki célul, rendezéseiben, mint világnézetében is fontos helyet foglal el a hit, a közösségiség, a nemzet. Ifj. Vidnyánszky Attila is a barátságban, szövetségben, bajtársiasságban és a színházi csapatjátékban hisz.
Csíksomlyói passió
A 18. századi csíksomlyói ferences iskoladrámák és Szőcs Géza Passió című műve alapján készült a Csíksomlyói passió nevet viselő előadás, a budapesti Nemzeti Színház produkciója Vidnyánszky Attila rendezésében, amely egy új színpadi nyelv megteremtését tűzi ki célul, amelyben a bibliai történet 18. századi interpretációja, valamint Szőcs Géza kortárs költői átirata szerves egységet alkot a Berecz András által megszólaltatott vallásos népénekekkel és azzal a néptánc alapú koreográfiával, melyet a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjai adnak elő.
Az előadás rendezője az Infostartnak elmondta, Jézus szenvedéstörténetének a színpadra vitelét részben csíksomlyói iskoladrámák, passiójátékok szövegei inspirálták, illetve nagy impulzust jelentett számára Szőcs Géza Passió című műve is, amely a mába való átkötések problematikáját orvosolta, de általa a mából való reflektálás is adott volt a krisztusi történetre. Mint mondta, a színház legnagyobb projektjének számító Csíksomlyói passiót eleve úgy képzelte el, hogy annak lesz majd egy nemzeti színházi kisebb, valamint egy nagyobb változata is, amit már három helyszínen, Csíksomlyón, Esztergomban és Debrecenben is láthatott a közönség. 2018-ban a csíksomlyói nyeregben, 2019-ben az esztergomi bazilika előtti téren, 2021-ben a debreceni református nagytemplom előtt volt látható az előadás. Ebbe a sorba illeszkedik az idei augusztus 20-i előadás Kolozsváron.
Az előadás mondanivalója, a közege, amit közvetít a nézők felé, részint változik a helyszínnel. Ha például egy komoly szakrális helyen adják elő, az megemeli az előadás tétjét, és a színészektől is másfajta gesztusrendszer követeltetik – magyarázta a színházigazgató, úgy fogalmazva: „Amikor 30 ezer embernek játszottuk Csíksomlyón, a nyeregben, az nyilván egy másik történet volt, és legalább annyira szólt az összetartozásról, hogy együtt vagyunk, hogy egyek vagyunk, mint magáról a Jézus-történetről.” Hozzátette: amikor színházban játsszák, mint most Kolozsváron, akkor csak a tér másságát kell megoldani, de lényegileg az előadás nem változik: a cél a közönség figyelmének a „beszívása” a történetbe. Nagy térben mások a hatásmechanizmusok, akkor inkább „ki kell nyúlni” a nézők felé – jegyezte meg a rendező.
A színpadon nagyon profi előadókat látunk, mind a táncosok, mint a színészek magas szinten hozzák, amit figurájuk jelent: e csapatban Berecz András az, akinek a történet fonalába iktatása, az általa hozott népi bölcsesség és humor nélkül menthetetlenül pátoszos volna csupán az elődás. Ámde Berecz András már akkor ott ül a színpad sarkában egy szénabálán, amikor a közönség még csak szállingózik, keresi a helyét, és az a huncut-komoly érdeklődés, amellyel ő ezt is végigkíséri, már megalapozza az előadás legjobb vonulatát. Minden arc- és szemmozgása, gesztusa, szava, mondása, története a helyén van és biztosítja az előadás egyensúlyát.
Vidnyánszky Attila szerint nem kérdés, hogy a jelenlegi háborús konfliktus és a gazdasági nehézségek közepette különösen erősíteni kell az összetartozás élményét. Mint mondta, a produkció eldöntötte – öt évvel ezelőtt –, hogy a Nemzeti Színház minden évadát a Csíksomlyói passióval fogja kezdeni, mert az jól ráhangolja az embert az évadra. „Egy megfelelő intonáció, amiben elkezdünk létezni ettől az előadástól” – magyarázta. A rendező szerint az „irgalmatlan” bizonytalansághalmaz és az állandó szorongás – először a járvány, most pedig a háború miatt – egyrészt felerősíti a vágyat arra, hogy ahhoz ragaszkodjunk, ami igazán fontos, másrészt rádöbbent arra, hogy csak egymásra tudunk számítani, illetve hogy „minden acsarkodáson túl egyek vagyunk, egy a történetünk ebben a nemzetben, az országban és a környező magyar vidékeken”.
Ifjú barbárok
Ifj. Vidnyánszky Attila nem először dolgozik Kolozsváron, s még a Rómeó és Júlia rendezése előtt láthattuk vendégelőadásként a színházi fesztiválon Woyzekjét, ami jó képet adott művészi elképzeléséről, munkastílusáról, gondolati irányvonaláról. Ez év júliusának elején mutatta be a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ifjú barbárok címen azt a darabot, amely Vecsei H. Miklós szövege alapján Bartók és Kodály barátságáról, szövetségéről, ennek apropóján valójában egy kor- és kórképet mutat meg.
,,Ifjú barbárok lett a címe. Nem célunk Bartók és Kodály életét elmesélni, lehetetlen volna, egyáltalán nem célunk történetet mesélni vagy zenés darabot írni. Valójában céltalan, nem halad sehová, nem találtunk üzenetet vagy mondanivalót, nem lesznek főszereplők és tanulság sem lesz a végén, igyekszünk minél kevesebbet beszélni. Visszhangokat kerestünk, amik ma ugyanúgy szólhatnak, mint száz évvel ezelőtt”, mondja ifj. Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője. Vecsei H. Miklós írta a darab szövegkönyvét, számtalan dokumentumot, korabeli feljegyzést, levelezést áttanulmányozva, sőt, a műsorfüzetben olvasható vallomás szerint még szolfézst is tanult, hogy a Kodály-módszernek ne csak az elméletét, de a lényegét is értse. Az előadás egy széles alapú közös munka eredménye, amelyben a szöveg a kiindulópont, és a rendezői elképzelés szerint a csapat együtt alkotja meg az előadást. Itt is van népzene és néptánc, mégpedig hiteles forrásból, igazi néptáncosok, díjazott, népi forrásból töltekező képzett zenészek, a Tokos zenekar zenél. Ugyanis itt valóban megszólal a tiszta forrás, felcsendül az eredeti népdal, erre épül mindaz, amit Bartók és Kodály munkásságának lényegéről megmutat az előadás. Hallunk Bartók és Kodály dallamokat, gondolatokat, látjuk őket a színészek által megjelenítve, csetleni-botlani, alkotni, utazni, tépelődni, küzdeni… és ugyanakkor látjuk a világukat, nem híradó pontossággal, hanem hangulatában és problematikájában, mint ahogy látjuk a mi mai világunkat is, magunkat, hasonlóképpen csetleni-botlani, tépelődni, küzdeni mindazzal, ami ma árad, terjed, ott van a levegőben, szintén inkább jelzésként, hangulatban, nem egy hírműsor konkrétságában. És talán mégis sokkal bőr alá, zsigerig hatolóan valóságosan.
Azt látjuk, hogy itt egy egész népes alkotói csapat élvezettel, sziporkázva dolgozik együtt, és ettől a nézőtér is sziporkázik, nevet és meghatódik, bevonódik. Nem illene a kiválóan teljesítő szereplői gárdából bárkit is kiemelni, talán csak a Bartókot megformáló Imre Évát, aki mozdulatokban, mimikában, mozgásban olyan kiválóan hozza Bartókot anélkül, hogy fényképhűséggel hasonlítana rá, hogy az a kiválók közt is kiválik.
Sokáig hangtalan, gesztusaival kell kifejeznie mindent, és teszi ezt úgy, hogy egyetlen percig sem eltúlzottak a mozdulatok, nem erőltetett a játék. Ugyanakkor a csapat kiválóan körbeöleli, minden egyes színész, zenész, táncos szívből, igazán élvezettel részese a forgatagnak, amely egy nagyon hányattatott (a mindig nagyon bonyolult magyar) sorsot, sorsunkat vázolja úgy, hogy nem történelemlecke, nem életrajz és nem is szájbarágós tanulságokat sorjáz, mégis torokszorítóan megrázó és önfeledten nevettető.
