Serbán Mária nevét és hangját sokan ismerik a Mária Rádióból, annak kezdetei óta. A majdnem tizenkét év alatt többféle munkakört is betöltött a rádiónál, az utóbbi négy és fél évben a kolozsvári stúdiót vezette nagy lelkesedéssel, kreativitással és odaadással. Néhány napja szerkesztőségünk új munkatársa, ezért kértük arra, mutatkozzék be lapunk hasábjain. A teljes interjút a Vasárnap hetilap november 5-ei számában olvashatják.
Mi az, amit – a Kis herceg „terminológiájával” élve – „a felnőttek” számára fontosnak tartasz elmondani magadról?
Nagyváradon születtem. Kisgyermekkorom éveit Szentjobbon éltem. Ez a község, az én szülőfalum, Váradtól mintegy 30 kilométerre található, és többségében katolikus, magyar település. Kisboldogasszony tiszteletére felszentelt temploma egy brünni Fekete Madonna kegykép vonzásával méltán a nagyváradi egyházmegye évszázados zarándokhelye. A friss levegő, a csend, a természetközeliség és a sok közös kinti játék, az emberség teljes mértékben meghatározta első tíz évemet. Ott igazi élet volt! Úgy érzem, onnan el lehetett indulni… Az iskola, az egyetem, majd rögtön államvizsga után az első munkahelyem – a Mária Rádió –, meg természetesen a családom a nagyléptekben fejlődő, nyugodt városhoz, Nagyváradhoz fűznek. Innen indultam tovább, 2013 elején Kolozsvárra, az akkor megnyíló stúdióba. Ezzel kitárult a világ egy másik szelete is előttem, mindaz, amit a nagyvárosi lét jelent, előnyeivel és hátrányaival együtt. (…)
Még azok is, akiknek csak a rádió hullámain keresztül volt alkalmuk megismerkedni veled, közvetlen, barátságos emberre találtak személyedben. Honnan hozod ezt a nyitottságot, kommunikációs készséget?
Ezt talán valamikor a csomagomba tették… Anyukám úgy meséli, hogy kiskoromban, amikor jött a kérdés: mi leszel, ha nagy leszel?, jött a válasz is: beszélő. Én egyre inkább azt gondolom, hogy azokkal az emberekkel, akikkel valamikor, valahol összehoz az élet, az nem véletlenül történik. Innen meg tovább lehet logikázni azt is, hogy ha ennek a találkozásnak valami célja van, nem ellenségeskedni, hanem inkább barátkozni kell. Lehet, hogy nem tűnik úgy, de nekem ez azért nincs a véremben, én nagyon is megharcoltam, harcolok – minden kommunikációs készségem ellenére azért –, hogy legyen bátorságom kezdeményezni, kérdezni, barátkozni…
Nem kifejezetten újságírónak készültél… Hogyan kerültél erre a pályára, mi vonzott ide?
Még most sem tartom magam annak… Bár lehet, lassan hozzá kell szoknom a gondolathoz… Egykori magyartanárnőm tudná talán leginkább igazolni, hogy mennyire „feküdt” nekem az írás az iskolában. Sokkal jobban szerettem írni, mint szóban felelni. Aztán persze menet közben az ember mindenbe belejön. Írni talán azért szerettem nagyon (akár a vizsgákon is), mert sokkal szabadabban, félelem nélkül fejezhettem ki magam. Beszélni pedig – ezen belül meg inkább kérdezni – megtanultam a Mária Rádióban. Most, ebben az új helyzetben, arra kell rájönnöm, hogy mindkettőnek hasznát veszem. Így továbbra is szerethetek majd kérdezni, írva kérdezni… Akik jobban ismernek, azok tudják rólam, hogy alapvetően kíváncsi fajta vagyok. Erről a szakmáról meg annyit biztosan tudok, hogy bizony kíváncsinak kell lenni arra az emberre, akit éppen kérdezni akarok… (…)
Hogyan tekintesz az új kihívás elé?
Az elmúlt napokban, sőt, hónapokban bevallom, sokat sírtam és nevettem. Le kellett zárni, el kellett engedni jóval több mint tizenegy évet az életemből, ami önmagában véve nem könnyű, bármennyire is tetszik az új kihívás. Én ezt a döntésemet nagyon hosszú időn keresztül érlelve, életemben talán először igazán tudatosan hoztam meg. Így szeretnék előretekinteni, ezzel a tudatossággal, amire sokáig csak vágytam, és ami pedig, úgy érzem, elengedhetetlenül fontos az életben. (…)
Kérdezett: Bereczki Silvia
