A vallásfelekezeti szempontból is sokszínű Erdélyben a Magyarország által meghirdetett emlékévnek is köszönhetően a katolikusok számára sem ismeretlen az ötszáz éves reformációhoz kötődő rendezvények, megemlékezések sorozata. Egyházi, világi, de tudományos megmozdulások sora is tiszteleg a jeles évforduló előtt, amelynek kapcsán akár vegyes érzelmek is előtérbe kerülhettek az elmúlt hetekben, hónapokban. Éppen emiatt is fontosnak tartjuk, hogy józan és mértéktartó módon, nyíltan és szeretettel beszéljünk a reformáció jelenségéről, Európa és az egyetemes egyház arculatát formáló jelentőségéről. Gábor Csilla professzort, szociális testvért a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen zajlott Refo500 elnevezésű rendezvénysorozat koordinátori minőségében kérdezzük.
Interdiszciplináris konferenciát szervez, amelynek újabb (záró?) fejezetére éppen a lutheri reformáció elindulásának ötszázadik évfordulója előtti napokban kerül sor Kolozsváron. Miről is szól ez a projekt? Kiket céloz meg?
A „záró”-fejezet egy újnak a nyitása is egyben. A Refo500 nevű nemzetközi platform keretében elkezdett kutatások, együttműködések a lezáruló projekt eredményeiből kiinduló új kezdeményezések keretében folytatódnak majd: ez a RefoRC (Refo Research Consortium: egyfajta kutatási szerződés vagy szövetség, ha lehet ilyent mondani). A projekt legjobb bemutat(koz)ása talán maga a konferenciacím, amely hossza és látszólagos komplikáltsága dacára rendkívül informatív: Váltások és (disz)kontinuitások, hagyományok és újítások a reformáció 500 éves történetében. A hosszú reformáció perspektívája a közép-kelet-európai régióban. Az emlékév kapcsán nemcsak a szembenállásokra, hanem a folyamatosságokra, továbbá a törések és kontinuitások finom dinamikájára is figyelni kívántunk, ezzel igyekeztünk lebontani katolicizmus és protestantizmus hagyományosan párhuzamos, a másikat figyelmen kívül hagyó vagy azt csak mint kontrasztot tudomásul vevő szemléletét. Arra törekedtünk, hogy egy olyan kiegyensúlyozott, közös képet alakítsunk ki, amely bármiféle triumfalizmus és apologetikus megközelítés nélkül, a 15–16. század történeti helyzeteinek figyelembevételével igyekszik árnyaltan megjeleníteni a (voltaképpen máig tartó) „hosszú reform(áció)” sokféle hagyományát azok kölcsönhatásaival és mai aktualitásaival együtt. Résztvevői természetesen főként a korszak kutatói: történészek, teológusok, egyház- és irodalomtörténészek, de ebben a keretben dolgoznak a téma iránt érdeklődő diákok is, alapképzős, magiszteri és doktori szinten egyaránt, felekezeti különbségtétel nélkül.
A Tudomány Erdélyi Mestere Díj tulajdonosaként hogyan látja, mi az, amit ötszáz év távlatából itt, Erdélyben a reformáció értelmezéséhez hozzá lehet még tenni? Mit kellene esetleg jobban hangsúlyozni? Van-e, amit még mindig gyógyítani kell?
Sok mindent hozzá lehet tenni, új eredményeket is (a forrásfeltárás soha nem tekinthető teljesnek, befejezettnek, mindig előkerülhetnek eddig ismeretlen adatok a levél- és könyvtárak mélyéről, ahogy ezt a mostani konferencia programja is sejteti). A legtöbbet mégis az értelmezés terén tehetjük: azzal, ha nem mai viszonyokat, (meghiúsult) elvárásokat vetítünk vissza a fél évezreddel ezelőtti időkre, ha sikerül eltávolodnunk az akkor történtek hagiografikus és sematikus szemléletétől, ha a letagadhatatlan eredmények elismerése mellett azt is alázatosan beismerjük: a reformáció a nyugati kereszténység tragikus szakadását jelentette. Ha figyelünk egymásra és tanulunk egymástól. Ha elhisszük – visszamenőleg és a jelenben is –, hogy a másik is az igazságot kereste, keresi… És itt Erdélyben bizony – legyünk önkritikusak, azzal csak jót teszünk magunknak – le kell(ene) számolnunk a sok évszázados vallási tolerancia mítoszával, ama bizonyos tordai országgyűlés határozatait a maguk történeti kontextusában lenne jó érteni, és akkor elkerülhető lenne sok manapság forgalomban levő, ideológiával terhelt anakronizmus olcsó puffogtatása.
Milyen tapasztalat ebben a munkában katolikusként, ráadásul katolikus szerzetesként részt venni? Milyen szemmel nézik mások, hogy a Refo500 egyetemi koordinátora nem protestáns felekezetű?
El kell árulnom valamit: aki az egyetemünk Refo500-hoz való csatlakozásának lehetőségét először felvetette, maga is gyakorló katolikus. Ő Tóth Zsombor, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Jómagam a minden felekezettel számoló tágasabb szemlélet képviseletének határozott szándékával vágtam bele a projektbe (nem voltam ezzel egyedül: számos nyugat-európai katolikus intézmény és egyetem is hasonló szemléletben része a platformnak), és jó két év után elégedetten állapíthatom meg, hogy a tapasztalataim összességükben pozitívak. A csapat összetétele majdnem tükrözi az erdélyi konfesszionális viszonyokat (amennyiben eltér azoktól, annak oka az emberek túlterheltsége, ami sokszor visszatartja őket újabb feladatok vállalásától); a köztünk kialakult hangulatot, az együttműködésünket ökumené és szolidaritás jellemzi. Egyébként az is visszautal a Refo nyitottságára, hogy az egyetemünk rektora, Ioan-Aurel Pop professzor az elképzelés felvázolását és rövid tájékozódást követően azonnal igent mondott a kezdeményezésre és támogatásáról biztosított. Katolikus egyházi részről pedig Jakubinyi György érsek Kovács Sándor kanonok-főesperest bízta meg a Refo-ügyek koordinálásával. Mindannyiuk hathatós részvételét a közös munkában itt szeretném megköszönni.
Egyetemi koordinátori szerepem afféle jellegzetes szociális testvéri módon alakult: azé a feladat és felelősség, aki kezdeményezi. Az egészen kezdeti (ám jól leplezett) csodálkozást leszámítva, mindvégig elfogadást és segítőkészséget tapasztaltam. És bár nem feltétlenül köztudott rólam, tény, hogy katolikus-református keverék vagyok, azaz vegyes családból származom, ami, remélem, jó irányban határozza meg a többi felekezethez való viszonyulásomat…
A tudományos munka szempontjából milyen jövője van az ökumenikus kapcsolatoknak? Egyáltalán: van-e jelentősége a felekezeti hovatartozásnak a tudomány világában?
Úgy gondolom, az ökumenikus kapcsolatoknak több szintje van. A hittani különbségek végiggondolása, a megoldások keresése erre alaposan felkészült szakteológusok dolga. Nem tagadom, örülnék, ha nem kellene közel félezer évig várni a következő közös nyilatkozatra… A mindennapok ökumenéje, az olykor-olykor előforduló kirívó eseteket nem számítva, működőképes. A(z egyház)történészek és irodalomtörténészek munkájában pedig, ahogy azt ma végzi a szakma, alapértelmezetten benne van valamiféle ökumenikus habitus, miközben persze régi rossz beidegződések is kísértenek olykor, főként sietős, reflektálatlan értékítéletek formájában…
A kérdés második feléhez két rövid történet, az első: pályám elején főként tipikusan katolikus témák érdekeltek, mostanában előtérbe került a kora újkori felekezetközi kapcsolatok problematikája is. Be kell látnom, ez a katolikus témáimat is újszerű megvilágításba helyezi, azok mélyebb értéséhez is hozzásegít. A második: régebb a tanítványaim témaválasztásában többnyire saját konfesszionális elköteleződésük tükröződött, újabban ebből a szempontból elég nagy a szórás, keveredés, a hitüket rendszeresen gyakorlók között is.
A hitviták századainak irodalmát kutatja, annak elismert szakértője a professzor asszony. Mit gondol, meríthet-e annak a kornak a teológiai gondolkodásából a mai igehirdető, a mai keresztény?
A hitviták korával és irodalmával foglalkozni mindenek előtt izgalmas szellemi kihívás: ha valami, akkor az egymásnak feszülő érvek összeolvasása segít hozzá minden résztvevő fél gondolkodásmódjának megértéséhez. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, ehhez először is meg kellett birkózni és barátkozni a kor néhány dialektikai tankönyvével…) Azt is érdekes volt ismételten tapasztalni, hogy a vitapartnerek a maguk paraméterei között mennyire koherens, logikus, de egymás irányában átjárhatatlan rendszerekben gondolkodtak – emiatt nem értettek, talán nem is érthettek szót. Ezért vitatkoztak sokszor olyankor is, amikor voltaképpen egyetértettek, csak ezt éppen nem vették észre…
Irodalomtörténészként lenyűgöz a magyar nyelvű polémiákban a szaknyelv megteremtéséért folytatott 16–17. századi küzdelem: gondoljunk csak bele, ezeknek az embereknek a fejében latinul volt egyben az, amiről disputáltak; és ismételten nekirugaszkodtak a feladatnak, hogy szabatosan, egyértelműen, világosan beszéljenek magyarul arról, amihez jóformán minden egyes logikai, filozófiai, dogmatikai terminust maguknak kellett ki- és megtalálniuk.
Végül a hitvita-irodalom remek szórakoztató olvasmány is tud lenni: az egymás iránti bizalmatlanság nyelvi kifejeződései esetenként igen szellemes gorombaságok, máskor leleményes nyelvi játékok vagy a kifinomult irónia különféle alakzatai – sokszor kellett hangosan nevetnem, miközben efféléket olvastam.
Ma nyilván illemtudóbbak vagyunk, óvakodunk az ilyesfajta beszédmódtól, és ez jó. Amit mégis érdemes tanulságként a kérdésre megfogalmazni: az igazságkeresés szenvedélyét, az alaposságot, reflektáltságot, a gondolati és fogalmi tisztaságra való törekvést mindenképpen érdemes eltanulnunk harcos kedvű eleinktől.
Kérdezett: Szőcs Csaba
