Három hónapja tart az ukrán-orosz háború. Mérlege már több, mint 8 millió belső menekült, az Ukrajnát elhagyó menekültek száma pedig átlépte a 6 milliós nagyságrendet. Az előző hetek híradásaiban előfordult ugyan, hogy egy nap leforgása alatt többen érkeztek Ukrajnába, mint ahányan elhagyták az országot, fordulópont mégsem állt be a folyamatban: az országot ért hatalmas anyagi kár mellett ukrán szempontból igazi demográfiai katasztrófa körvonalazódik.
Ebben a kontextusban meglepőnek is tűnhet, hogy a kolozsvári vasútállomáson működő tranzitzóna csökkentett üzemmódba kapcsolt, miközben az önkéntes szolgálatot vállalók száma még növekedett is. Ez a beszámoló nem alkalmas arra, hogy okfejtésekbe bocsátkozzunk, megteszik ezt helyettünk mások, szakértőkből sosincs hiány. Nekünk az a dolgunk, hogy lehetőségeinkhez mérten könnyítsünk azok sorsán, akik a háború miatt nyakukba vették a világot.
Érkezésemkor nagyjából 10-12 ember, köżtük három gyerek van a tranzitzóna egyterű helyiségében, ahol az étkező és a gyereksarok fölött körbefutó emeleti erkélyen kevesebb tábori ággyal, de még mindig igénybe vehető a pihenő is. Zöldségleves, meleg szendvics, kávé, tea, tejtermékek és gyümölcs van az „alapcsomagban”, de ki tudjuk szolgálni a különlegesebb igényeket is: babatápszer, orvosságok, pelenkák, ilyesmire kell gondolni. Még mindig van kollagénes vizünk, ami köztudomásúlag csodákat művel, de soha nem akar elfogyni. Hárman indulunk az esti műszakban, Caty tolmácsunk a negyedik. Hamarosan megérkezik Musztafa, neki „szabadkártyája” van, és egyre színesebben töri az ukrán nyelvet. Mivel nincs nagy sürgölődés, sokat beszélgetünk, egyre jobban megismerjük egymást, és ez legalább annyit ér, mint az önkéntes munka. Holtidőben kitakarítjuk a konyhát, Musztafa pedig felmosás közben beszámol arról, hogy kiről mit tudott meg a fészbukon.
Játékos kedvű kisgyerekre leszünk figyelmesek: gyakorlatilag belakja a tranzitzónát. A kétéves, szőke Matvij édesanyjával és nagyanyjával érkezett Romániába. Kijevből indultak, egy időre zilahi barátaik fogadták be, de szeretnének tovább utazni Bécsbe. Az anyuka jól beszél angolul, és különösebb fenntartások nélkül mesél arról, ami velük történt. Férjét a donbaszi frontvonalon hagyta, de naponta kommunikálnak egymással. Képeket, videókat mutat: külvárosi lakásuk ablakából jól látszanak a becsapódó rakéták okozta pusztítások. A tőlük 500 méterre lévő bevásárlóközpontot is találat érte, szörnyű volt az élmény, szerencsére a gyerek semmire nem emlékszik az egészből. Ottani barátaik szétlőtt házáról is mutat képeket. Valójában egy elpusztult társasházat látunk, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a felvétel a nyugati sajtót is bejárta már. Kijev többnyire már biztonságos környezet, ők azonban azok közé tartoznak, akik egyelőre nem kívánnak hazatérni. Élek a gyanúperrel, hogy soha…
Magunk között szó esik a kárpátaljai magyarok helyzetéről is. A hírek szerint egyre szomorúbb a jövőkép, a kivándorlás miatt azzal is számolni kell, hogy például a református egyház a megszűnés szélére kerül. Vannak gyülekezetek, ahol a létszám gyakorlatilag megfeleződött, és többnyire már csak az idős generáció maradt otthon… Előbb a pandémia, most pedig a háborús helyzet miatt például a gyerekek már harmadik éve nem járhatnak rendesen iskolába. Szinte logikusnak tűnik, ha sokan a kivándorlás mellett döntenek. Érdekes módon egyetlen kárpátaljai református lelkészről sem tudni, aki elhagyta volna az állomáshelyét. A lelkésztársak körében megszületett a felismerés, hogy az ő segélyezésükre jobban oda kellene figyelni, de szeretném azt hinni, hogy erről az erdélyi magyar történelmi egyházak körében intézményi szinten is gondolkodnak már. A támasz nélkül maradt idősebbek ugyanis papjaikra, lelkészeikre számíthatnak elsősorban. Szervezik a segélyezést, az ingyenkonyhákat, de állítólag az is előfordult már, hogy az elszegényedő, megcsappant gyülekezet számára megszerzett adományokat egyszerűen elkobozták a hatóságok…
A peronon lezajló szolgálatot követően folytatnánk a beszélgetéseinket, ám a szándékot hatalmas gyerekzsivaj töri derékba: két édesanya érkezik 11 különböző életkorú gyerekkel, akik szörnyen éhesek. Nagycsaládosok, néhány szatyorral. A levesre kevésbé fogékony lurkók gyömöszölik magukba a meleg szendvicseket, alig győzzük megfelelő mennyiségben legyártani. Mellénk keveredik egy katonakorú fiatalember is, aki – ha jól értettem a helyzetet – autót fuvaroz Ukrajnába. Keveset eszik, keveset beszél, de barátságos. Hogy mi az ő története, arra nem derül fény, ám ha figyelembe vesszük, hogy Ukrajnában micsoda pusztítás éri egyebek mellett a civil járműparkot is, azonnal értjük a helyzetet…
Laczkó Vass Róbert
