Ferenc pápa a társadalmi kommunikáció idei, 56. világnapjára küldött üzenete az újságírókhoz, a médiában dolgozókhoz: A szív fülével hallgatni. „A meghallgatás tehát a párbeszéd és a jó kommunikáció első, elengedhetetlen összetevője. Nem lehet kommunikálni, ha előbb nem hallgattunk meg, és nem lehetséges jó újságírás a meghallgatás képessége nélkül” – hangsúlyozza Ferenc pápa. (A társadalmi kommunikáció 56. világnapjára kiadott üzenet teljes szövege ITT olvasható.) Ennek margójára íródott az alábbi gondolatsor a mai médiához való viszonyunkról, a keresztény ember és a mindennapi kommunikáció kapcsolódásáról. Avagy: a szív „fülével” hallunk, hallgatunk-e?
Egy nem is olyan régi szép világban munka után megebédeltünk, megbeszéltük a családtagokkal a napot, majd este 7-kor megnéztük a híreket. Jól összeállított hírműsorból értesültünk a nagyvilág, országunk, kistérségünk fontosabb történéseiről. A híradóról úgy tudtuk: a világ történéseit objektív valóságában hozza elénk, informál.
Mára ez nem így van. Nem csak azért, mert mire az esti híradót sugározni kezdenék, az okostelefon már feldobott mindenféle “szenzációt”, féligazságot… Nem csak azért, mert a közösségi hálón már felbukkant minden aznapi történés, sőt, azok interpretációja is. És nem is csak azért, mert mára egyetlen hírműsor, még a közszolgálati sem teljesen megbízható, a legtöbb nem is törekszik az objektivitásra.
Vélemények, véleménybuborékok épülnek és röpködnek, nem tények, nem igazságok. A tévés hírolvasó sem tényeket közöl, hanem már megformált véleményt ad elő hírként. Az agyunk még nem állt át, így nem vesszük észre: a régi reflexeinkre építve agymosás áldozatai vagyunk. Kész véleményt kapunk a tények mellé, mielőtt azokról a saját véleményünket megalkothatnánk.
A közszolgálatiság már csak a szebb múlt emléke, minden véleménynek van egy tévécsatornája, rádiója, sajtója… Amikor este 7-kor bekapcsoljuk a választott csatornát, mi magunk már kiválasztottuk, ki és hogyan mossa meg az agyunkat. Lehetne kicsit játszani a távirányítóval, belenézni más buborékokba. A televízióval ezt megtehetjük, a közösségi háló, amelyet mi szabadabbnak gondolunk, valójában kötöttebb, mert ott a háttérben jól kialakított rendszer szerint csakis olyan tartalom kerül elénk, amilyet a fogyasztási szokásaink alapján a program kidob.
Egyre szabadabbnak gondoljuk magunkat, és egyre jobban gúzsba kötnek – mi pedig boldogan hódolunk be önként e láthatatlan, annál hatásosabb agymosásnak. Nem is keressük a másik fél véleményét, hagyjuk magunkat nemcsak a hideg agy, de a hullámzó érzelmek által is bevonódni e piszkos kis játékba. Észre sem vesszük, és már fröcsögünk, kiabálunk, az öklünket rázzuk, sose látott embereket sommásan leszólunk, félreseperünk, véleményüket meg se halljuk. És még azt is hisszük, igazunk van, mi aztán tudjuk az igazat. A szeretet nevében…
Mindeközben magasan kvalifikált szakemberek a saját szakterületükön csak keresgélik az igazságot. Ferenc pápa így fogalmaz: a meghallgatás a kommunikáció nyelvtana szempontjából kulcsfontosságú, a valódi párbeszéd feltétele.
Akarunk mi még párbeszédet? Vagy öklünket rázva kiabáljuk a semmibe a magunk vélt (fél)igazságait?!
