Egy kisbőrönddel jött el otthonról, a ruhái voltak benne. Ezzel és a büszkeségével indult el az internátusba, mert felvették a Dögibe (így csúfolták a székelyudvarhelyi egészségügyi posztlíceumot). Büszke volt rá. Amióta az eszét tudta, tanulni akart. Sokat olvasott, sokszor a mezőre is vitte a könyvet – a könyvtárit, mert sajátja nem volt – és előfordult, hogy ki is kapott érte. Nem a munkát kerülte, csak jobban szeretett olvasni. Hányszor mesélte, hogy jött el otthonról, milyen nincstelenül! És egyre többször meséli. A történet egyre kerekebb, egyre díszesebb lett, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem is mindig ugyanolyan. Egy kicsit mindig más, egy kicsivel rosszabb.
Egyre csak a régi dolgokat hajtogatja, a tegnapról, a máról nem beszélünk, a holnapról pláne! Mintha nem is lenne! Sok sérelem érte, talán kicsit több is, mint az átlagembert. Nehéz megítélni, hogy az alkoholista, agresszív férje, majd a válás utáni kínlódás a két gyerekkel, vagy a családtól meg nem kapott szeretet hiánya bántotta jobban. Ezek a sérelmek mindig előkerültek az elmúlt negyven évben valamilyen formában, tulajdonképpen sosem rejtette véka alá, ha valami bántotta, de valahogy egyre több dolog fáj, s ha nem volna elég, tesz róla, hogy legyen.
Húsz éve egyedül él, tíz éve nyugdíjas. Az egyedüllét kegyetlen. Egy ideig élvezte is. Aztán egyre jobban befele fordult, nem igényelte a társalgást, szidta a barátnőit, aztán azok elmaradoztak. Minél többet volt egyedül, annál jobban rettegett attól, hogy elveszik azt, ami az övé, a személyes tárgyait. Apám régen többször is eladott dolgokat a lakásból, hogy ihasson. Volt, hogy a tévét, a kályhát, de volt, hogy a komplett szobabútort! Kezdetben értettem is, miért félti ennyire mindenét. Pár éve már gyanakodott is, folyamatosan figyelt, a szomszédban vélte felfedezni a lekvárt. Gyanús volt, hogy a szomszédok nem vesznek tűzifát, mintha kevesebb zöldség is teremne! Állította, hogy ellopták az egész fagyasztófióknyi sajtot, a húst, a borsót, a mindent. Kamerát akart, szereltünk öt kamerát arra az aprócska házra. És a kamera nem hozta a bizonyosságot.
Akkor csapott homlokon a valóság, amikor néhány hónap után hazamentünk, és kiderült, hogy minden sajt megvan, darabra, minden tányér, minden kiskanál, csak ő kérdez folyton vissza olyan dolgokra, amelyeket számtalanszor megbeszéltünk. Az én okos, olvasott, egykor pedáns édesanyám elméje elkezdett darabokra hullni. A hirtelen állapotromlása kezdetén megijedt kissé, belátta, hogy baj van, fájt a feje és tudta, hogy eltéved a saját jegyzetei között. Szédült és nem tudta, merre van a kijárat. Bevette a gyógyszereit, amit kikészítettem neki, mert már összetévesztette a hatóanyagokat, túl sok volt a gyógyszer. És egyszer csak elég lett a törődésből, nem szólt hozzám, majd elkezdett bántani, vádolni, rágalmazni és nem volt maradása. Nincs szüksége segítségre, egyedül akar élni és egyedül akar meghalni. Nem akar öregotthont. Semmilyen körülmények között. Tőle tanultam meg már gyerekként, hogy a mentálisan beteg embernek nincs betegségtudata. Ezt bármikor elismétli, de nem jön a felismerés, hogy az, ami az ő fejében van, már kóros.
Nem tudom, hogy mivel tennék többet érte: azzal, hogy meghagyom a szabadságát és nem szed gyógyszert, nem étkezik rendesen, csak szívja egyik cigarettát a másik után, vagy azzal, hogy idősotthonba kényszerítem, ahol nem lehet otthon, még kevésbé tud tájékozódni, de szigorú napirendet követ és a szedett gyógyszereivel tovább fenntartják ezt az állapotát. Egykor életeket mentett, most ő szorul segítségre. Honnan lehet tudni, hogy mikor és hogyan lehet elengedni?
Benkő Annamária
Az írás megjelent a Vasárnap 14-es számában a Ne a diagnózisra, az emberre helyezzük a hangsúlyt!; A demencia arcai című összeállítás részeként.
