Először hívta Taizébe nagyheti-húsvéti zarándoklatra a fiatal felnőtteket a FIF (Főegyházmegyei Ifjúsági Főlelkészség) a segítő nővérek közösségével együtt. Az élményeket nehéz szavakba sűríteni, de hadd osszunk meg mégis néhány benyomást húsvéti ajándékként avagy kedvhozóként!
Váratlan utazás
Megláttam a plakátot, és tudtam, hogy nekem ott kell lennem; persze volt egy pár nap, amíg átgondoltam a részleteket. Vágytam valami újra, arra, hogy a nagyhetet kicsit másképp éljem meg. Csendben lenni Isten jelenlétében, egyszerűen imádkozni, megérteni valami többet abból, amit Krisztus tett értünk, értem. Taizé pont erre van „kitalálva”. Nagy élet van ott. Mielőtt megálltam, sok mindent ki akartam próbálni: tanítások, kiscsoportos beszélgetés, workshopok. Majd szép lassan elmentem a kápolnába, ahol csend volt. Reggel az ablakokon keresztül besütött a felkelő nap fénye, és gyönyörű narancssárga fénysugár vetítődött a padlóra. Általa is megtapasztaltam Isten szépségét és nagyságát.
Jére Noémi
Csendben lenni Isten jelenlétében
„Ha egyszer lesz lehetőséged elmenni Taizébe, ne hagyd ki!” – mondta valamikor régen a nagymamám. Ezt az utazást ajándékba kaptam a testvéremtől, nem tudtam volna magam finanszírozni. Úgy indultam el Taizébe, hogy ismereteim a helyről igen csekélyek voltak, mivel a saját szememmel akartam látni mindent ott. Törekedtem nyitott szívvel és elvárások nélkül menni, de mégis nagyon vágytam arra, hogy megéljem húsvét ünnepét és találkozzam Istennel. Egyetemistaként sokszor nehéz a főünnepekre ténylegesen ráhangolódni, éppen ezért vártam nagyon, hogy egy hetet töltsek Taizében.
Majoros András
Megpihenés. Nyugalom
Mintha egy – a világ fölött lebegő – buborékba érkeztünk volna. Mélységes csend és nyugalom honolt mindenhol Taizében. Tettünk pár rövidebb sétát a környéken, a gyönyörű francia tájon. Taizében még a fű is zöldebb, mint bárhol, amerre eddig jártam, a virágokat meg a réten olyan pazarlóan bő marokkal szórta szét az Úr, hogy a legjelentéktelenebb ösvényecske is menyegzői bevonulós sétányra emlékeztet. És a tehenek fehérek. Naphosszat pihengettem a fehér százszorszépcsipkés fűágyon. Bár néhány, kőből épült házikó közel volt, semmi életzaj nem törte meg a mély nyugalmat, amit a környéken lehetett tapasztalni. Megpihenés. Nyugalom. Ezt jelentették a Taizében töltött napok számomra. A mindennapjaim forgatagában, ha meg is próbálok elcsendesedni, gondolataim gyakran makrancos vadlovakként száguldoznak, nem egyszerű elkapni a kantárjukat és visszafogni őket. Taizében valami megváltozott. Már az első közös ima alatt mintha valami nyugtatót kapott volna a ménes. Szellemem tevékenysége lelassult, olyanná vált belső lényem, mint egy lágyan haladó, nagy folyó. Az imák alatti, ismétlődő mennyei dallamok és a csendek adták már a ritmust. Elámított a jelen lévő hatalmas tömeg hangja, az énekek hamar ismerősökké váltak, a hömpölygő szólamok magukkal ragadtak, és csak énekeltünk, dicsértük Istent. Gyakran éreztem azt imák után, hogy nem akarok innen elmenni, olyan jó nekem itt, az Úr előtt – csendben, minden okos és fontos(nak tűnő) gondolat nélkül – csak egyszerűen létezni… Milyen öröm reggel azzal az érzéssel kelni, hogy „úgy vágyom az Isten elé, repülök a templomba!”
Naphegyi Boldis Zsuzsanna
A Taizében töltött egy hét számomra a pihenés és a meglepetés hete volt. Nagyon üdítőnek találtam, hogy a programok nem voltak kötelezőek, hanem ha úgy éreztem, hogy más válna épülésemre, mint a felkínált programok, akkor bátran dönthettem amellett, hogy a magam útját járom. Kicsit olyan volt, mintha minden lehetőség adott lett volna, hogy összeállítsak magamnak egy csendességre épülő lelki hetet azáltal, hogy több olyan hely is volt, ahova el lehetett vonulni: a kert, a kápolna a faluban vagy a kripta.
Majoros Máté
Sugárzó napsütés, legelésző tehenek, orgonaillat, beszélgetések, tojásait kiköltő hattyúmama, harangszó és a piros kakaós-, teásbögrék – mind Isten túláradó szeretetének látható, hallható, tapintható jelei. Sokadszor voltam Taizében, s minden alkalommal új, másféle ajándékokkal tértem vissza. Most két képet őrzök a szívemben. Az egyik nagypéntek estéhez kötődik, a másik egy családhoz. Már első nap feltűnt nekem egy apuka. A bejárat mellett állt a falnál. Apró csecsemője bebugyolálva a mellkasán aludt édesdeden. Tekintete a kicsit távolabb ülő kislányain nyugodott, mialatt a jól ismert taizéi énekeket imádkozta. Egy másik alkalommal előttem ültek egy imán, s akaratlanul is megragadott az apa és pici lánya közti szeretetteljes szemkontaktus. A szép, kicsi leányka szinte sugárzott apja simogató tekintetében… aztán apja karjába vetette magát és vállába rejtette arcát. „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek…” – egyszerűen, bizalommal odabújni, csak úgy… lenni vele, nála…
Tomka Magdolna sa
Sokszínű egység
Taizé számomra a szépség és sokszínűség szigete is. Már a környék és a falvacskát körülölelő természet is lehengerlő szépségű, de a templom is csodás minden ikonjával, vitráliájával és falfestményével. Sokszínűséget és változatosságot tapasztalhattunk azáltal is, hogy megismerkedhettünk a világ minden tájáról itt összetalálkozott, különböző hitű, gondolkodású testvéreinkkel, betekinthettünk kicsit az emberiség gazdagságába.
Zsuzsi
Francia legelők párája, fülemüleének és orgonalila színű virágillat leng körül, de amit Taizé igazán adott, az sokkal mélyebbre hat. Adott csendet, hogy magamban lehessek, megéljem a perceket, lélegezzek. Adott hangokat, dalokat, mosolyokat, hogy meglássam a világot, hogy kitáruljak. Adott illatot, színeket, szépséget, hogy én is szépséges lehessek. Adott ismeretlen ismerőst és ismerkedő időt. Mert itt mindig találsz valakit, aki egy mosolyával felmelegít, aki odajön, melléd ül, megismer. Ez az a hely, ahol mindig az lehetsz, aki épp vagy, és ahol azt kapod, amire épp szükséged van. Megkapod a csendet, a békét, az egyedüllétet. Megkapod a barátságot, a nyitottságot, az ölelést és a mosolygós elfogadást. Mindezt egyszerre, de mégis abban a percben, amikor arra sóvárog a lelked. Választhatsz: kitárulsz a világ felé, ismerkedsz a „világ túlsó végéből” érkezőkkel, barátságot építesz, vagy elindulsz saját belső utadon, hogy felfedezd a legmélyebb csendedet? Bármelyiket választod, megtalálod. Sőt, még a másikból is kapsz egy keveset, épp annyit, amennyi a békéhez kell neked. Taizé megtanít az egységre. Megnyílni, és közben elmélyülni. Nevetni és közben sírni. Beszélgetni és csendben lenni. Hallgatni, figyelni és hallani. Tanít elfogadni, bízni, barátkozni, és mindeközben megadja azt az egységet, ami talán a legnagyobb kegyelem: a közösség, az emberek közti egység része leszel. Egy olyan közösségé, amiben nem számít, de mégis érték a nemzetiség, amiben nincsenek határok a vallások és kultúrák között, amiben a különbözőség és sokszínűség kovácsol másokkal eggyé. Talán ez az a közösség, amit minden húsvétkor az utolsó vacsorában, majd a feltámadásban keresünk. Az illatok, a hangok, a színek áttörik a lelkünk megkeményedett, a rohanó élettől megkövült, szürke burkát, és mélyre hatolnak, hogy azt az igazi ajándékot a szívünkbe ültessék. Azt az ajándékot, ami ott van a nagycsütörtök egységében, a nagypéntek fájdalmában, a szombat üresen üvöltő magányában és leginkább a húsvétvasárnap ujjongó-éneklő ölelésében. Magadba szállsz, mélyre, a legbelsőbb csendedbe, és amikor ott békére lelsz, mint a virág, te is kinyílsz a világ fényébe: Taizé húsvétja ez.
Imets Sarolt Édua
A kereszt csendje
A világ sokszínű virágzásába fájdalmasan hasít bele a nagypénteki halál-harang. Kong szívet tépő segélykiáltásként, az addig zsibongó tömeg egy emberként áll meg. Csend és kongó üresség. Meghalt… Halkuló kongás, elindul a tömeg, mindenki a dolgára. Kis idő, és minden olyan, mint azelőtt volt: a nap ragyogóan süt, a madarak csicseregnek, a rózsaszínűen virágzó fák ontják a tavaszillatot. Csak az emberek csendesebbek talán egy fokkal. Azt éreztem, nehéz belsővé tenni a halál veszteségét, amikor a külvilág még mindig olyan szépségesen életigenlő. Aztán ahogy nagypéntek éjszakáján, az esti ima alatt a Taizé kereszt lekerült a földre, megérkezett az érzés is. Ütött, olyan erősen átélhető volt a veszteséggel érkező fájdalom. Tömegesen közeledtek az emberek a földön fekvő kereszthez, odaérve homlokukkal érintették, jelezve életük átadását. Megható volt a sok átszellemült arcot látni.
Zsuzsa
Lefektették a keresztet, hogy mindenki odamehessen, s mellette imádkozva letehesse mindazt, ami terhe. Türelmesen várták fiatalok s a régebb óta fiatalok, házaspárok és gyerekek, hogy odaérjenek. A taizéi énekek dallamai megtartották kéréseinket, köszöneteinket. Az imádkozó fiatalok mögül egy botjára támaszkodó öreg néni botorkált közelebb. „Szegény, alig tud járni” – futott végig rajtam a gondolat. De úgy tűnik, ez a tény alig érdekelte őt. Szemét a keresztre szegezve, botjába kapaszkodva próbált előbbre jutni. Egyszerre két fiatal termett mellette. Jobbról-balról támogatták, hogy könnyebben elérje célját. Boldog mosollyal borult a keresztre ahhoz, aki kortól függetlenül mindannyiunkért a keresztre feszült. Szemem sarkából láttam a két fiatal ugrásra kész testtartását, várták, mikor mozdul a néni, hogy felsegítsék és visszakísérjék. Őértük is odafeszült… talán épp azért, hogy ilyen érzékenyen figyelmessé válhassanak.
Magdi
Jézus szeretettel elfogadta a keresztet – én mennyire tudom szeretettel hordozni saját keresztemet? Jézus magához ölelte a keresztet – én is öleljem magamhoz, ami fáj, ami nehéz, szeretettel vigyem én is a keresztemet. Ahogyan Veronika kendőjét nyújtotta Jézusnak, úgy szeretném én is kendőmet nyújtani másoknak. Azzal az egyszerű tettel szeretni. A Veronika név jelentése „győzelemre visz” – ezzel az egyszerű tettel győzelmesen megélni a hétköznapokat.
Noémi
Hol vagy Istenem?
Sokkal különlegesebb volt ez a nagyszombat, mint amit eddig megéltem. Üresség, hiány. A templom megfosztva a kereszttől és összes díszétől is, nem pislákoltak már vidáman az oltár mögötti faligyertyák. Meglepő volt azzal a valósággal találkozni, hogy most várni kell, nincs tovább. Az apostolok kétségbeesett reménytelenségének még az említése is elég volt, hogy megértsük a nagyszombat lényegét.
Zsuzsa
Azt tapasztaltam, hogy bár az egész helyet átjárja egyfajta imádságos lelkület, számomra nehéz volt az imában való elmélyülés. Egész héten tiszta szívből törekedtem arra, hogy találkozzam Istennel az imában, de úgy éreztem, mintha törekvéseim eredménytelenek lennének. Megpróbáltam azzal a módszerrel is, ami nekem a hétköznapokban segíteni szokott, de még az sem vált be. Így hát taktikát váltottam és azt mondtam: eljövök az imára, elcsendesülök, amennyire tőlem telik, de hagyom, hogy Isten keressen meg engem, ha már én nem találtam őt. Úgy éreztem, hogy teljesen magamra vagyok hagyva az imáimban, és ez csúcsosodott a nagyszombati virrasztásomban. Azt éreztem, hogy bár ott van körülöttem pár imádságos lelkületű ember a virrasztás során, az Eucharisztia és a kereszt hiánya miatt az egész templom csupasszá és lényegét vesztetté vált.
András
Számomra a legtöbbet a nagyszombat adta. Sebastian testvér rámutatott arra, hogy milyen nagy bizonytalanságban lehettek a tanítványok a Jézus halálát követő napon. Az fogalmazódott meg bennem, hogy milyen hálásak lehetünk, hogy mi már tudjuk, hogy jönni fog (sőt, már eljött) a vasárnap, amikor Jézus feltámad. Új módon értettem meg azt, hogy a mi életünkben a halál nem a vég, hanem utána örökké tartó boldogság vár minket Isten jelenlétében, hála Jézus keresztáldozatának. Megújult és megerősödött a remény a szívemben, hogy bárhol, bármilyen körülmények között legyek is, tudom, hogy mi életem végének a története.
Máté
Várni… csendben lenni… hallgatni, ahogyan a madarak énekelnek, a békák brekegnek, a virágok illatában megfürödni, várni azt, hogy Jézus feltámad, de neki még dolga van…
Noémi
Feltámadt Krisztus!
Hajnali vacogás, álmos szemek, pokrócba csavarodott mezei várakozás. Kint, a réten tábortűz, tömeg, pirkadat, derengő látóhatár. Énekelve vártuk a napot. Aztán megjelent. Előbb hosszú pillanatokig csak nyújtogatta sugarait, majd végül visszavonhatatlanul és nyomatékosan kidugta aranyfejét a dombok mögül. Úgy töltötte be az öröm a szívemet, ahogy a nap fénye kezdte hatalmába keríteni a környéket. Nem sokkal később végre elkezdődött a nagy, feltámadási mise is. Egyre terjedő húsvéti fény, gyertyaláng-továbbadás. Ujjongó kiáltás: Feltámadott Krisztus! Christ is risen! Az ünnepet koronázta az egyik spanyol szerzetes testvér örökfogadalma is. Igazi ünnep volt, feltámadás és életátadás.
Zsuzsa
Egy egyszerű kis, égő gyertya mutatta az utat és a fényt a sötétben. Az asszonyok húsvétvasárnap csak a leplet találták meg. Nekem ez a két kis gondolat segített abban, hogy kimondjam: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt.
Noémi
Bármenyire is törekedtem egész hét folyamán arra, hogy találkozzam Istennel, én képtelen voltam megtalálni őt, ő pedig távolságot tartott egészen a vasárnapi feltámadásig. Fáradtsággal, szomorúsággal, a lélekben magamra hagyatottság érzésével érkeztem meg a vasárnapba, éppen ezért volt olyan erőteljes a találkozás pillanata a feltámadáskor. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor éreztem olyan mértékű boldogságot, mint most, feltámadáskor. Mikor több mint húsz nyelven mondtuk, hogy Krisztus feltámadt, úgy éreztem, mintha a lelkem ugrálna örömében, s a szomorúság helyét boldogság töltené el. Hirtelen az egész hetem átértékelődött. Vak voltam – most már tudom, de milyen jó, hogy a kegyelem a vak embereket sem kerüli ki. Az élmények mellett a Taizében töltött hét arra is rámutatott, hogy képes vagyok lekorlátozni Istent a tapasztalataim alapján arra, hogy úgy közeledjen felém, ahogy azt én elgondolom, és mindezt úgy teszem, hogy észre sem veszem.
András
Isten közöttünk jár
Taizében Isten ölelésében éreztem magam. Ahogyan teltek a napok, azt éltem meg, hogy szinte minden, ami körbevesz, mintha Isten szeretetéről mondana valamit: az emberek sokszínű forgataga és vidám zsongása, a mezők csendjének mozdulatlansága, a napfény, a testvérek ruhájának fehérsége, a közösségben megélt imák, a templom falának színei. Azt tapasztaltam meg, hogy ő nem távoli Isten, hanem közöttünk jár. Azt hoztam haza magammal Taizéből, hogy mérhetetlen öröm Isten közelségében élni.
Flóra Katinka
A feltámadt Krisztus kiküld minket a világba
Krisztus él, és szemünk számára láthatatlan módon elkísér minket és minden embert. Ő nem hagyja el azokat, akik szenvednek, hanem igazságosságot hoz nekik, még a halálon túl is. Keresztény reményünk nem egy soha véget nem érő, szép élet halovány álma, hanem a mindenkinek szóló igazság reménye. És ez a szilárd remény, hatással tud lenni már most mindennapi életünkre. (…)
Krisztus feltámadásának az ünneplése és az öröm, amit hoz nekünk, nem távolít el bennünket a világ szenvedésétől. Ellenkezőleg: képesebbé tesz arra, hogy szembenézzünk a saját magunk és mások megpróbáltatásaival. A feltámadt Krisztus kiküld minket a világba, hogy megmutassuk, hogy van egy minden emberi reménykedést felülmúló remény.
(Részlet Alois testvérnek, a taizéi közösség elöljárójának nagyszombat esti beszédéből)
Összeállította: Bereczki Silvia sa
Az írás megjelenik a Vasárnap 2022/18-as számában.
