Húsvétra hangoló a Caritas munkatársaitól – nagyszerda

0
955
Illusztráció: Gyulafehérvári Caritas

Jézus éjszakánként az Olajfák hegyén imádkozik, nappal a templomban tanít. Eközben megtörténik az árulás tervének kidolgozása. Fel szoktam-e tenni magamnak a kérdést: mit mondanak rólam, ha én nem vagyok jelen? Ki az, aki a szándékomat látja, és ki bírál el pusztán egy cselekedetem alapján? Mit tesz velem az, ha valakin jó szándékkal segíteni akarok, és ő elutasít, ha nem kér a segítségemből?

Értékünk az ember, hiszik és élik is a Gyulafehérvári Caritas munkatársai, és ha ez a kijelentés elhangzik, a kliensekre, kedvezményezettekre, gondozottakra, ellátottakra gondolnak, akikkel munkájuk során kapcsolatba kerülnek. Sok szó esik a szeretetszolgálatról hétköznapokon, és még több ünnepek közeledtével. E történetek főszereplőjévé csak ritka esetben válik egy-egy segítő. Pedig ő is érték, ő is ember… nem is akármilyen. Emberi megélések következnek tehát, a nagyhét minden napján a Caritas munkatársai fednek fel egy kicsit magukból, olyan történeteket, amelyek formálták őket, hozzátettek emberségükhöz. Az egyház szociális tanítása ez, személyes köntösben, emberközelben. Jézussal járjuk az utat, minden nap egy-egy kérdés kerül terítékre, illetve a hat régióban dolgozó munkatársak válaszai. A kérdés mindenkinek szól, a kálváriát járva érdemes mindenkinek megválaszolni, mások válaszából pedig, a feltámadásra várva, töltekezni.

Néha mindannyiunkban felmerül a kérdés: vajon mit gondolnak, mit mondanak rólunk? Ez alól én sem vagyok kivétel, de elsősorban nem mások elvárásainak, hanem saját magamnak igyekszem megfelelni, ezért mostanában egyre ritkábban teszem fel ezt a kérdést. Aki ismer engem, ismeri az értékrendemet, az remélem a szándékomat látja, aki meg ismeretlenül egy cselekedetem alapján ítél meg, az nem kell, nem szabad hogy zavarjon, befolyásoljon engem. Ha valaki elutasítja segítségemet, hajlamos vagyok megsértődni, mert az a bizalom hiányát jelenti számomra, pedig lehet, hogy az a személy még nem áll készen arra, hogy elfogadja a segítséget, mert ezáltal beismerné hiányosságát.

Hegyi Sára, udvarhelyszéki otthoni beteggondozó

Augusztusban lesz tizenöt éve, hogy a Caritas otthoni gondozói csapatának munkatársa vagyok. Bőséges tapasztalatot szereztem, ugyanakkor kudarcot is vallottam, ezekből pedig sokat tanultam. Volt egy idős személy, aki azzal fordult hozzám, hogy kötszerre volna szüksége. Mivel mi kötszert nem adományozunk, hanem azokkal dolgozunk, mondtam neki, erre nincs lehetőség. Viszont megkérdeztem, mire kellene, ő meg elmagyarázta, hogy évek óta van egy sebe. Kértem, hogy mutassa meg, mivel én szívesen segítek neki az újrakötözésben. Ekkor jött az ellenkezés: azt csakis ő kötheti be, mert ő az, aki tudja, hogy mit kell tenni rá, mi az, amitől meggyógyul. Közöltem vele, hogy akkor sajnálom, de nem segíthetek neki. Abban a pillanatban egy nyomasztó érzés fogott el, rosszul éreztem magam amiatt, hogy valaki visszautasította a segítségem, pedig még szüksége is lett volna rá. Egész éjszaka nem tudtam aludni és a szegény bácsira gondoltam, vajon milyen lehet a sebe, biztos nincs pénze kötszerre, és azért kérte. Másnap meglátogattam, elmondtam neki, hogy adok kötszert, de azzal a feltétellel, ha kibontja a sebét és én végignézhetem, ahogy beköti. Ez így is történt, s utána egy hétig látogattam az idős bácsit: én figyeltem, ő meg kötözött. Nagyon sok türelemre volt szükségem, de mindig arra gondoltam, ha megszólítom, hogy nem jó, amit csinál, megharagszik és elküld. Aztán arra kértem, engedje meg, hogy a felső kötést én csináljam. Beleegyezett. Másnap azzal fogadott, hogy milyen jó sikerült az, mivel éjszaka nem kellett újrakötnie, mint általában. Ekkor fogadást kötöttünk: ha engedi, hogy én kötözzem karácsonyig, és begyógyul a sebe, akkor egy üveg pezsgőt bontunk. Ez szeptember első napjaiban történt. Hosszú folyamat volt, karácsonykor még kötöztem, a pezsgőt nem ittuk meg, viszont januárban már teljesen meggyógyult. Óriási volt látni a bácsi arcán azt, hogy örül és én is örvendtem a köztünk kialakult barátságnak, ami az idős úr haláláig megmaradt.

Istók Katalin, háromszéki otthoni beteggondozó

Megérzem, amikor megértő, támogató, avagy rosszalló, elutasító megítéléssel találom szemben magam embertársaim részéről. Bizony néha akár napokra is meg tudja határozni a hangulatomat a bizalmatlan, rosszhiszemű viszonyulás. Hajlamos vagyok tükörként értelmezni, bár tudom, a tiszta tükörkép csak szeretetben, isteni tekintetekben mutatkozik meg. A jó szándékú segítség szeretetteljes és erőszakmentes. Ezért el tudom fogadni, ha jó szándékom ellenére valaki az általam megítélt rosszabb, azaz a hosszabb utat választja… Tudom, hogy ha kifogytak a tettek és nem hatásos a jó tanács, akkor sem vagyok tehetetlen, mert ott van az ima, az áldás, a szívből jövő jókívánság, mint megannyi lehetőség a segítésre.

Pintér Mária, gyergyószéki főkönyvelő

Társas lényként érdekel az, hogy mit gondolnak rólam a környezetemben élő emberek. Sőt, igénylem is az őszinte, konstruktív visszajelzéseket. Az, hogy mit mondanak rólam a hátam mögött, már egy ideje nem tud figyelmet, energiát elvonni tőlem. A szűk családomat és közeli barátaimat kivéve egy aprócska szeletet, részletet látnak és ismerhetnek belőlem azok, akikkel kapcsolatba kerülök. A közelmúltban találkoztam újra Max Lucado Értékes vagy írásával, ami segített abban, hogy elkezdjem befogadni a belsőmbe, gondolataimba is, hogy valóban van egy Teremtőm, aki szeretetből értékesnek alkotott, aki látja a gyengeségeimet, hiányaimat, rossz szokásaimat és mindezek ellenére velem van, és csak tőlem függ, hogy megengedem-e a jelenlétét, figyelmemet fordítom-e felé.

Ugyanezt a feltétel nélküli elfogadást, méltóságot szem előtt tartva, a szerető odafigyelést, nyitottságot szeretném bevinni kapcsolódásaimba. Nem mindig sikerül. Először bánt, amikor jó szándékkal konkrétan lépésről-lépésre megmutatva kínálom a segítséget, és közben fokozatosan falakba ütközöm, harcolok valamiért ami az én szempontomból pozitív változást eredményezne, segítene az illető személynek, családnak az előbbre lépésben, de igazából rá kell jöjjek arra, hogy az én segítő kényszerem, nézőpontom az, ami előtérbe került, és nem a támogatást igénylő elképzelése, vágya.

Szentes Emese, csíkszéki szociális munkás

Hogy fel szoktam-e tenni magamnak a kérdést: mit mondanak rólam, ha én nem vagyok jelen? A napi szintű ingázás Marosvásárhely és Székelykövesd közötti útszakaszon, valamint annak a lehetősége, hogy legtöbbször egyedül utazok, megfelelő feltételeket teremt az ilyen jellegű kérdések egymagamban történő megvitatására. Az elmúlt öt évben sokszor előfordult velem, hogy ezen a kérdésen gondolkoztam, viszont biztos voltam benne, hogy a székelykövesdi cigány közösséggel való bizalmi viszonyom már olyan lábakon áll, hogy egyaránt szembesítenének a kritikákkal és a dicséretekkel is, viszont nem szeretném azt a tévképzetet kelteni, hogy a terepen történő munka idilli.

Mit tesz velem az, ha valakin jó szándékkal segíteni akarok, és ő elutasít, ha nem kér a segítségemből? A munkám során megtanultam, hogy egy kapcsolat, kapcsolatrendszer hatékony működése érdekében mindkét félnek lépéseket, gesztusokat kell tennie egymás felé, egyébként tiszavirág életűvé válik a viszony. Én úgy látom, hogy bennem megvan az a fajta empátia, szociális érzékenység, ami sokszor arra késztet, hogy ne legyek közömbös, segítsek embertársaimon. A közösség tagjai nehezen fogadják a segítségnyújtást, viszont amennyiben azt látom, hogy kategorikusan visszautasít valaki, akkor nem veszem zokon, és nem is erőltetem a fellépésemet.

Kovács István, marosszéki szociálpedagógus

Gyulafehérvári Caritas