Both Vanda segítőnővér beszélgetésünk előtt érkezett vissza Kenyából Grazba, hogy aztán ismét útra is keljen. Két utazás között kértem arra, mesélje el, mi vezette a teológiára, ahol csoporttársak voltunk, s mi minden történt vele a közösségbe lépésétől napjainkig.
Kérlek, mutatkozz be pár mondatban az olvasóknak!
Balánbányán (Hargita megye, Felcsík) születtem 1980-ban, majd 1990-ben Kápolnásfaluba költöztünk, édesanyám szülőfalujába. Középiskolába a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe jártam, érettségi után Káplnásfaluban tanítottam elemi iskolában, majd óvodában. Egy évig dolgoztam Böjte Csaba OFM szovátai gyermekotthonában is. Tanító-óvónői munkámmal párhuzamosan elvégeztem távoktatáson a kolozsvári BBTE pszichológia szakát. 2007-ben ugyancsak a BBTE keretén belül elkezdtem a Római Katolikus Teológia Kar szociális teológia alapképzését, ezzel párhuzamosan a pasztorálpszichológia mesterit. Az első fogadalmam 2013 szeptemberében volt, az örökfogadalmam 2019 szeptemberében Csíkszentdomokoson volt, 2021 augusztusától a terciátusomat végzem.
Mi szeretett volna lenni a kicsi Vanda? Azokhoz a tervekhez képest hol tartasz most?
Kisiskolásként szerettem olvasni, pl. a Winnetou-t, s elképzeltem, hogy olyan szívesen elmennék távoli országokba… Nem tudom, akkoriban lehetett-e hallani misszionáriusokról, de valahogy a misszionárius szó bennem összekötődött azzal, hogy elmenni, más kultúrákat megismerni, tanulni tőlük. Kíváncsi voltam más emberekre. Amikor nyolcadik előtt dönteni kellett, hogyan tovább, a tanítónői pálya felé irányultam. Úgy éreztem, közel áll hozzám a gyerekekkel való munka, ugyanakkor az is bennem volt, amikor elvégeztem, hogy nem tudnám életem végéig csinálni. Arra azonban vágytam, hogy emberekkel dolgozzak, ezért is kezdtem pszichológiát tanulni.
Azt hiszem, ezek nagyjából mind benne vannak az életemben: emberekkel, fiatalokkal dolgozom, még ha nem is kisgyerekekkel, de az elmúlt 8−9 évben segítőnővérként egyetemistákkal, fiatalokkal foglalkoztam. Amióta segítőnővér vagyok, külföldön élek, megismertem néhány kultúrát, bejártam néhány országot és más kontinenst: Indiát, Afrikát, Nyugat-Európát. Azt érzem, a gyermekkori vágyaknak, elképzeléseknek helyük van az életemben.
A teológia elvégzése óta fiatalokkal dolgozol, miből áll ez a munka?
A budapesti egyetemi lelkészségen a fő feladatom az volt, hogy a diákoknak német nyelvórákat tartottam, erre kért meg az akkori egyetemi lelkész, de próbáltam lelki programokat is szervezni nekik, pl. hétköznapok lelkigyakorlatát adventben, nagyböjtben. Igyekeztem jelen lenni a programjaikon, egyszerűen megszólítható voltam, ha kérdéseik voltak, és adódott lelkivezetői kapcsolat is velük. Ezen kívül az Oázis lelkigondozói központban is tevékenykedtem, ahová nem csak fiatalok jártak. Majd Grazba szólított a küldetésem, itt is az egyetemi lelkészségen dolgoztam, ami teljesen másképp van felépítve, mint Budapesten. Nagyon sokan voltunk itt munkatársak, a lelkészségnek több diákotthona volt. A tevékenységem súlypontja itt a szociális terület volt, önkéntes munkát végeztünk a diákokkal: pl. félévente kétszer a börtönbe látogattunk, ahol a szentmisén zenéltünk, ezen kívül a diákok felnőtt menekülteknek németórákat tartottak, a menekült gyerekeknek segítettek a tanulásban. Egy otthonba jártunk sérülteket látogatni, hetente egyszer elvittük sétálni őket − ehhez hasonló szociális tevékenységeket folytattunk. Itt is fontos volt számomra, hogy hétköznapok lelkigyakorlatát tartsunk, kísért ima hetét, Magis csoportot szerveztünk, ahol a Szent Ignác-i lelkiségről beszéltünk, különféle imamódokat gyakoroltunk, Taizé-imát szerveztünk.
Kollégákkal
Egy szerzetesnek lehetnek tervei?
Olyan szempontból lehetnek terveim, hogy ha kapok egy küldetést, az én felelősségem annak az alakítása. Például Grazban megvolt a munkaköri leírásom, de teljes szabadságom volt, hogy ezt hogyan alakítom, sőt, el is várták, hogy tervezzek. A Graz-Seckau-i Egyházmegye alkalmazottaként meg kellett fogalmazzak éves célokat, hogy mit szeretnék elérni. Ugyanakkor tudtam, hogy valószínűleg nem leszek húsz évig Grazban. Az elöljárókkal való beszélgetés alapján dől el, hogy hol van nagyobb szükség rám, hol tudnák hasznomat venni: azt nem én tervezem, hová megyek, és mi lesz a következő küldetésem.
Egy új küldetésnél azonnal megtaláltad a helyed, vagy mi volt az, ami segített ráhangolódni a munkára?
Mindenhol szükség van arra, hogy megismerjem az embereket, a közösséget, ahová kerülök. Ismerem a nővértársaimat a tartományunkban, de más, amikor néha-néha találkozunk, s más, amikor egy közösségben élünk. Megismerni az új munkakört, a kollégákat energiaigényes. Kihívás volt számomra, hogy Magyarországon és Ausztriában is meg kellett ismerni az egyházi helyzetet, a szerzetesközösségeket, akikkel dolgoztunk, ez nem megy rögtön. Mindenhol nyitott emberekre találtam, így nem volt gond. Segítség az, hogy tudom, bárhová is megyek segítőnővéri közösségbe, otthon vagyok. Ugyanaz a lelkiségünk, valamiképpen Krisztus hívott egy közösségbe, s ez egy nagy biztonságot ad, hogy bárhová is kerülök, ott vannak a nővértársaim, és otthon lehetek.
Hogy kerültél a teológiára, egyszerre az alapképzésre és mesterire?
Távoktatáson elvégeztem a pszichológiát, és szerettem volna továbbtanulni. Valahol hallottam a pasztorálpszichológia képzésről, amit a Római Katolikus Teológia Kar kínált fel. Amikor elkezdtem a mesteri képzést, az első előadásokon elég sok hivatkozás volt a II. vatikáni zsinat dokumentumaira, meg különböző teológiai dokumentumokra, a teológiát végzett csoporttársaim mind tudták, miről van szó, én nem. Azon gondolkodtam, van ennek így értelme, hogy így végezzem el a mesterit? A bentlakásban Györgypál Enikő csoporttársam lett a szobatársam, ő nagy lelkesedéssel tudott mesélni a teológiáról, a karról, a tanárokról. Vele beszélgetve megérlelődött bennem a gondolat, hogy érdemes volna elvégezni a teológia alapképzést. Megkerestem Nóda Mózest, az akkori dékánt, megkérdeztem, hogy elkezdhetem-e az alapképzést is, és lehetett. Csak teológiát nem lehetett tanulni, így a szociális munka és teológia szak mellett döntöttem. Hálás vagyok, mert a pszichológián azt éreztem, hogy nagyon elméleti képzést kaptunk, a szociális munkán viszont nagyon sok gyakorlat volt.
Nairobiban
Az elmúlt tíz év tükrében hogy látod, mit adott a teológia kar?
Nagyon hálás vagyok azért a családias légkörért, amit a teológián tapasztaltam. Mivel kevesen voltunk diákok a három évfolyamon, azt éreztem, hogy a személyes emberi kapcsolatoknak helyük van, s mi emberként és fiatalokként fontosak vagyunk a tanároknak. A pszichológián azelőtt személytelen tömegoktatás folyt. A teológián volt személyes kapcsolat egymás között is, de a tanárokkal is, plusz ott volt a közös ima, a misék, a jezsuita lelkinap is − mindezek fontosak voltak számomra –, mindenkit ismertünk a titkárnőtől a könyvtárosig. Mi még jó néhányan ott laktunk a kari bentlakásban is, ez is erősítette a személyes kapcsolatot, ez így nagyon szép volt.
Segítőnővér vagy, teológiát is végeztél… Mikor került hozzád közel a jó Isten?
Akkor születtem, amikor javában tombolt a kommunizmus, titokban kereszteltek, elsőáldozó is titokban voltam nagymamám falujában, mert édesanyám a tanügyben dolgozott. Templomba sem jártunk, mert édesanyám egyedül nevelt engem, és ha meglátták volna, elveszthette volna az állását, s ezt nem kockáztathatta. Gyerekkoromban a hivatalos egyházzal nem nagyon volt kapcsolatom, de nagymamám minden évben, főleg a nagyböjti időszakban, jó néhány hónapig ott volt nálunk Balánbányán, ő sokat imádkozott, rózsafüzért mondott, s nagyon szeretett énekelni, egyházi énekeket énekelt. Tőle tanultam imákat, énekeket. Főleg mamámon keresztül kerültem közel Istenhez. Amikor aztán 90-ben édesanyám szülőfalujába költöztünk, lehetett templomba járni, akkor kezdtem ministrálni, énekkarba jártam.
Diákokkal
Mikor tudtad, érezted, hogy segítőnővér leszel? Miért épp ezt a lelkiséget választottad?
Ez a döntés egy hosszas út volt. Emlékszem, hogy 2005-ben végeztem először csendes Szent Ignác-i lelkigyakorlatot Csíkszentdomokoson, a segítőnővéreknél. Az felejthetetlen élmény volt, ahol megtapasztaltam: Isten szeret engem. A lelkigyakorlatról úgy mentem haza, hogy szeretnék erre a szeretetre válaszolni. Akkor kezdődött bennem ez a gondolat érlelődni, hogy jó lenne szerzetesként élni, de elég sokat haboztam, mert azelőtt mindig egy nagy családot képzeltem el magamnak. Ott volt ez a vágy a gyerekek után, s ott volt az érzés, hogy szeretnék szerzetesként élni. Sokáig bizonytalankodtam, s egy idő után éreztem, hogy ezt nem tudom otthoni környezetben eldönteni (akkor még óvodában tanítottam). Befejeztem a tanítást, és elmentem Kolozsvárra, a mesterire. Az első év teológia után Hollandiába küldtek Erasmusszal, s ameddig kint voltam nyáron, meghalt Orbán Laci egyetemi lelkész. A hír nagyon megdöbbentett, arra gondoltam, hogy ő tényleg olyan ember volt, aki Istennek adta az életét. Úgy ismertem meg őt, mint aki tanúságot tett Istenről, meg a szeretetéről, s ez sugárzott belőle, így élt, így halt meg. Hol vagyok én? Mi az én válaszom Istennek? Eldöntöttem, hogy folytatom a keresést, a lelki vezetést komolyan veszem, még van két év az alapképzésből, s amire végzek, meg szeretném hozni a döntést.
A segítőnővérek voltak az első női szerzetesközösség, akiket közelebbről megismertem, de Kolozsváron a ferences közösségbe jártam, Szent Ferenc is nagyon megragadott, az őszinte odaadása Istennek, az egyszerűsége. Végül amiért a segítőnővérek mellett döntöttem, a Szent Ignác-i lelkiség volt, azt éreztem, hogy ez az a lelkiség, ami megtart, ami segít a hétköznapokban, a munkában, minden körülmények között Istennel kapcsolatban maradni. A másik, ami megragadott a segítőnővérekben, a nemzetköziség volt.
Egy nyomortelepi iskolában
Aki követi az életutad, látja, hogy az elmúlt években voltál Magyarországon, Ausztriában, Indiában, Kenyában… Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál ezeken a helyeken?
Amikor végeztem a teológia alapképzéssel 2010-ben, egy hét múlva kiutaztam Bécsbe a segítőnővérek közösségébe, s beiratkoztam egy német nyelvkurzusra. Egy évig németet tanultam, jelölt voltam a segítőnővéreknél, aztán két év noviciátus következett Bécsben. A noviciátus alatt Indiában töltöttem három hónapot, megismerni az ottani közösségi életet. Az első fogadalom (2013 szeptemberében) után Csobánkára kerültem, három évig ott tevékenykedtem Budapesten és környékén. Innen Grazba kerültem, az örökfogadalmam 2019 szeptemberében volt Domokoson. 2021 augusztusától a terciátusomat végzem, ez a Szent Ignác-i szerzetesközösségeknél az úgynevezett harmadik képzési év, a képzés befejezése, utolsó fokozata. Ez év folyamán még egyszer lehetőséget kapunk elmélyülni a Szent Ignác-i lelkiségben, a rendünk karizmájában, újra elvégezhetjük a harmincnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot, lehetőség van, mint nekem is, megismerni a rendnek egy teljesen más valóságát – ezért voltam Kenyában három hónapot. Amit összefoglalóan elmondhatok, az, hogy szó szerint érzem, amit Jézus mond Péternek: aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap… Sok embert megismerhettem, akik különböző kultúrkörökből származnak, de akiket a szívembe zártam. Sok gyönyörű helyen jártam, teljesen más helyek, tájak, emberek, akik mind gazdagítottak. S amit már említettem, a kulturális és egyéb különbségek ellenére ezek a helyek az otthonaim voltak a nővértársaim által, rendünk közös kincse által, ami nagy megtartó erő. A legfontosabb tapasztalatom: Istenben mindannyian testvérek vagyunk, és ha őszintén akarunk találkozni másokkal, átléphetjük határainkat és otthont biztosíthatunk egymásnak.
Mi segít töltekezni a mindennapokban? Mi segít az idei nagyböjtben hangolódni, készülni az ünnepre?
Elsődleges forrásom a napi ima. Nagyon fontos, hogy naponta legalább a fél óra, egy óra imaidőm legyen meg, még akkor is érzem azt, ha fáradt, szétszórt vagyok, a teendőim járnak a fejemben. Ez a csendes reggeli imaidő fontos, Isten előtt ott lenni, megpróbálni, amennyire lehet az evangéliummal imádkozni, vagy egyéb lelki szöveggel, átgondolni a napomat, visszatekinteni valamilyen elmúlt időszakra. Ezen kívül szeretek túrázni, kirándulni, biciklizni, emberekkel találkozni. A diákokkal való munka töltekezés is egyben. Ezen kívül az éves lelkigyakorlatunk fontos erőforrás, évente végzünk egy 8-10 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot, havonta tartunk egy-egy csendes napot a közösségben. Ezek segítenek abban, hogy töltekezzek, s ne felejtsem el a forrást, ahonnan merítkezek, ami életben tart és erőt ad a küldetéshez.
Érzem, hogy az idei nagyböjt rázósan indult, hisz hamvazószerdán érkeztem Kenyából vissza Európába. Néhány éve ilyenkor próbálok a böjtre figyelni: lemondok az édességről és igyekszem hetente legalább egyszer-kétszer egyszerűen étkezni, csak kenyeret enni vagy csak zöldséget, mert érzem, ennek van ereje, segít a lényegre összpontosítani. Igyekszem céltudatosan imádkozni különböző emberekért, ismerősökért és ismeretlenekért.
Nairobiban
Az interjú rövidített változata megjelent a Vasárnap március 20-i számának emberközel rovatában.
