Csend és nyugalom van az étkezőben, amikor az éjszakai váltás néhány tagjával megérkezünk. Mintha csak összebeszéltünk volna: szinte mindannyian egyazon baráti társaságba tartozunk. Ez is bizonyítja, hogy a kolozsvári vasútállomáson tranzitzónát működtető Egy tál meleg étel Egyesület magyar csapata egyre szervezettebb. Előre tudjuk, hogy melyik idősávban kire lehet számítani, kire milyen feladatok várnak és kinek a koordinálásával végezzük ezeket a feladatokat. A melegedő nagyjából kiürült, az étkezőben is alig néhány menekült fordul meg rajtunk kívül. A többség fölszállt a bécsi vonatra, aki pedig maradt, a kora hajnali Koronát várja. Több, mint egy óránk van az „éhségvonatig”, amelyen száz menekülő érkezik majd. Rendőr szállítja az információkat, és bosszankodik a moldáv kollégái pontatlanságán, mert úgymond estéről estére kiderül, hogy a tőlük kapott információk nem fedik a valóságot. A román hatóságok által térképen közölt „korridorokra” csak legyint: utólag igazolják a meglévő állapotokat. Szerinte szétszórják a menekülteket, hogy minél több ponton hagyhassák el az országot, amiben persze van logika, s talán ennek is köszönhető, hogy az elmúlt napokban érezhetően kevesebben érkeznek Ukrajna felől a kolozsvári állomásra. Lehet, hogy ez később változni fog.
Holtidőben zajlik tehát a turnusváltás, többnyire csak takarítani kell, esetleg raktárból pótolni az ellátmányt, no meg az újonnan csatlakozókat beavatni. Ilyenkor tudatosítja az ember, hogy mennyi szemetet képes legyártani, tulajdonképpen a semmiből. Fő szabály az élelmezési biztonság, ezért a főtt étel kivételével (amit egyszer használatos papírtálacskákban szolgálunk fel műanyag evőeszközökkel) minden csomagolt. Pazarlásról azonban szó sincs, az ellátmány szétosztása racionális, elsősorban az igényekhez igazodik, és ezt a menekülők is nagy tiszteletben tartják. Ami szem előtt van, abból mindenki szabadon fogyaszthat, a speciális igényeket egy tolmács és egy koordinátor vagy szakember tudtával, segítségével szabad kielégíteni. Ez elsősorban a gyógyszerekre és higiéniai cikkekre vonatkozik. Gyakran kérnek fájdalomcsillapítót, ragtapaszt, allergiaellenes készítményeket, fogkefét, sampont, pelenkát, de például inzulinadagolóhoz használatos tűcserére is lehetőség van: a kulcsra zárható gyógyszeres szekrény valóságos minipatika.
Mielőtt megérkezne Jászvásárról az „éhségvonat”, alkalmunk van egymással, a tolmácsokkal és a rendőrökkel is beszélgetni. Kiderül, ki kicsoda, honnan jön és mit gondol arról, ami a szemünk előtt zajlik. Van köztünk olyan, akinek személyes tapasztalatai vannak a határvidékről, Máramarossziget környékéről. Szó esik a különféle szervezetek embermentő munkájáról, határmenti polgármesterek helytállásáról, babakocsi-gyűjtésről, az adományok határon túlra juttatásáról, a kiürülő Kárpátaljáról, a Belső-Ukrajnából érkezők elszántságáról, a fényképekről is leolvasható tragédiákról. A tolmácsok történeteiben a tragédia emberi alakot ölt. Szinte valamennyi történet, amelyről beszámolnak, a kiábrándultságba torkollik. Hallgatni sem könnyű…
Hirtelen vége szakad a beszélgetésnek, hiszen megérkeznek a menekülők, és mindenki a feladatra koncentrál. Nincsenek túl sokan, az étkeztetés rutinosan zajlik, az egyetlen „konyhabaleset” nyomait is pillanatok alatt eltüntetjük. Az ügyetlen kamasz édesanyja nem győz szabadkozni, s mire felocsúdik, a gyerek már javában pislog egy újabb adag tejes müzli fölött. A forró leves, a töltött káposzta ma este is szépen fogy, többen készítenek szendvicset is a továbbutazáshoz, nem tudván, hogy már előkészítettük az úticsomagokat. Az egyik gyerek hatalmas szelet mogyorókrémes kenyeret majszol, és közli, hogy nem szereti a csokoládét, csak hát mi is voltunk gyerekek, így később a kezébe nyomunk egyet, és ő szépen bezsebeli.
Nem a vasárnap teszi, hogy ma este feltűnően sok fiatal férfi érkezik. Ezt a jelenséget két nappal ezelőtt is megfigyeltem, de ma több is kiderült arról, ami mögötte húzódik. Slava kamaszképű, vékonydongájú fiatalember, közelebb a harminchoz, mint a húszhoz. Ritkán mosolyog, de mindent aprólékos türelemmel dokumentál maga körül. Ez feltűnik. Negyedmagával utazik, hasonló korú fiatalemberekkel. Menekülés közben ismerkedtek össze, hát segítik egymást a menekülésben. Slava Kijevből származik, jól beszél angolul, az ő története kerül hozzánk közelebb. Először a lengyel határon próbálkozott a feleségével, de őt elmondása szerint visszafordították a lengyelek, hogy harcoljon a hazájáért. Ez döbbenetes információ, nem akarok hinni a fülemnek. Átvergődött hát a moldáv-ukrán határvonalra, ahol sikerült is átjutnia, hogy végül Brémába jusson. A felesége ott várja, neki készül a dokumentáció, hogy el tudja majd mesélni, hol járt és hogyan fogadták. Most Budapestre tart, és klasszikus módon összekeveri Bukaresttel, amin az egyik újdonsült barátja jót nevet. Ez oldja a hangulatot, még közös fénykép is lesz belőle, de pontosan tudom, hogy a fáradtság jele: ki tudja, milyen vargabetűvel jutottak Lemberg környékéről Kolozsvárra… Slava arcán a kiábrándultság tükröződik, amikor arról kérdezi az egyik önkéntesünk, hogy van-e valaha visszatérés, ha egyszer vége szakad ennek a háborús őrületnek. Tétován, kissé elképedve rázza a fejét: minek? És különben is: hogy tudna fegyvert fogni és emberekre lőni a kifinomult kezeivel? Hiszen ő csak egy ékszerműves… Bámulom a tenyereit – azt hiszem, mindannyian ezt tesszük –, és nem kell más magyarázat.
Barátja történetével később, a turnus végén ismerkedünk meg az egyik tolmács jóvoltából, miután a menekülők már felszálltak a Koronára. A fiú Harkov felől érkezett, a Donyec-medence ukrán ellenőrzés alatt álló területéről származik. Egyetlen húgát hagyta a másik oldalon, aki valahol egy élelmiszerbolt alagsorában húzta meg magát, mert lőnek a feje fölött. Fogalma sincs, hogyan tudja majd onnan kihozni, hiszen a tizenéves lány teljesen magára maradt, az édesapjukat ugyanis besorozták. Nem derül ki, mi történt az édesanyával, de gyanítom, hogy egy szétesőben lévő család tragédiájáról hallottunk annyit, amennyit a Nyugatra igyekvő huszonéves fiatalember a tolmácsnak elmondott. Egy egész háború tragédiája sűrűsödik ebben a történetben is…
(Fontos megjegyezni: a közös fényképet a fiúk engedélyével teszem közzé, és természetesen már hozzájuk is eljutott, hiszen fölvettük online is a kapcsolatot!)
Laczkó Vass Róbert
